Lélekszirteken

A nyár az én szerelmem, érte égek, halálthozó csókjára szomjazom, erdőket áldozok szilaj tüzének, bár ajkam is hervadna el azon. Görnyedve várom télen a szobámba, a tűz körül álmodva csüggeteg, lángóceánját képzeletbe látva, mely semmivé hamvasztja a telet. S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül, s zöld pártadísze hullong a fejérül, virrasztom árva, bús menyasszonyom. Zokogva már hülő keblére fekszem, s elsírva ottan legnagyobb szerelmem, sápadt, aszú haját megcsókolom… Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Ha én mentem volna el, s te élnél, fölcserélődne időtlen magányod, veled történne, ami velem történt, s képzelődnél egy nagy találkozásról, tomboló nyárban készülnél, a nedves kendőt kebled és blúzod közé rejtve, de mintha szégyenkező tekintettel ébresztenéd már ellobbant figyelmem, a Nagycsarnok erős vonzása hat rád, naponta jársz ott, s mindig visszaadja a konyhakerti kaporszagú zsongást, és ihletet ébreszt a feladatra, hogy a flórát átmentsd a tavaszból az elmúlás, a hervadás határán, szereted a kelmét hasító ollót, s az elszabadult pihék havazását, hosszan babrál a kezed az anyaggal, és beilleszted húzva, távolítva, míg helyet nem találsz a kis darabnak, mely nem nagyobb, mint a cseresznye szirma, párosodó gerlét látsz az akácon, elfordulsz, mégis újra odanézel, úgy maradsz a halálon túli párom, hogy a sajátom lettél már egészen, mindenképp ott kószálok körülötted, nekem ütközöl, akármerre mozdulsz, ha magadba beszélsz is, égi füllel hallom elárvult, vigasztalan hangod, akit a m...

Egy billenés. Egy mozdulat. Ahogy a súly lenyomja egy dália nehéz fejét és szirmait ledobja a könnyű nyári zápor. Így telnek el majd a napok sűrű egymásutánba lehullanak és hullanak, mert nem talál magába egy alátámasztásra. A test ezért a Föld felé erő által lehajtva az ívbe hajló ágakon a paradicsom, alma a prófétákat várja. Megbillen fenn az ághegyen, s a gyümölcsvágó szárnya kitárul, aztán elrepül szép lassan, vitorlázva légörvény kél nyomába. A középpont hogy nem lehet saját térfogatába? A bumeráng súlypontja sincs a forma határába mindörökre bezárva. A súlypont nélküli lények nem térerőben állnak. A tű hegyén az angyalok, ha ott tolonganának, súlypontra nem találnak… Borbély Szilárd (1963-2014)

Beszélő állatokról mesélnél, angyalokról, hosszú utazásokról meg hangszerekről. Megtanítanál a pontosvessző takarékos és észszerű használatára; elmagyaráz- nád az „ami” és az „amely” közti lényegi különbséget. Elmondanád, hogy mik a terveid. Pizzát rendelnénk, innánk valamit; zenét hallgatnánk, megnéznénk egy filmet. Aztán szeretkeznénk (te nem így neveznéd). De előtte még kimennél a fürdőbe, és sokáig állnál a tükör előtt – hosszú, ősz hajszálakra vadászva.

Mint egy kölyökkutya úgy szűkölök a lélegzeteddel kitömött csendben távolodó mosolyod célkeresztjén fekszem emlékeinkhez szíjazottan könyörtelenül kiterítve tegnap még álmodni sem mertem volna hogy egy csapzott hangulat mára ily könnyen elvehet üvölteni szeretnék fejemet a falba verni de torkomban szétfröccsennek az indulatszavak s csak a szégyen kiadós kortyait nyelem ereimben szétáramlik valami gyáva melankólia hiába is menekülnék: árnyékként követnek g y a r l ó s á g a i m csak még egyszer utoljára láthatnám meztelen vállaid szűnni nem akaró zsarnok rázkódását csak még egyszer könnyeid sózhatnák éjszakámat nevetésed mint szétdobált kacat heverne vetetlen ágyamon csak még egyszer utoljára Magamnak megbocsátanom a legnehezebb Turczi István (1957-)

Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha tényleg azt mondanánk, amit gondolunk, nem azt, amit okos dolognak tartunk. Butaság lenne többnyire mindkettő, de akkor mi van. Okosak akarunk lenni, tudatosan féligazságokat mondunk, és nagyon tudatosan csak fél életet élünk. Ennek a végeredménye nem is lehet más, mint ez a világ, aminek amúgy nincs is olyan sok hibája. Esős nyáron is lehetnek tiszta éjszakák. Ám a fáradtság, az bizony fáradtság. Jász Attila fordítása Tönu Önnepalu (1962-)

Mondasz valamit a cseppkövekről; ami biztosan nagyon érdekes, de engem most mégis hidegen hagy. Nem, mert te mondod – máskor érdekelne. Arra gondolok: minden kezdet; meg hogy mi lesz később – mi lehet. Csak mert időleges, még lehet fontos. Néhány emlék, összegyűrt papírlap. Lassú elhalkulás. Legyen akkor ez.

Tükörbe néztem. Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet. Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim. Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz. Szememből dinoszauruszok haltak ki, s már a kontinensek sem közelednek. Szemgödreimben mészkő és dolomit üledék. Ez már a vég. Arcomon lassan süllyedő, apró szigetekkel tarkított tengerfoltok: korallok, mészvázú csigák, kagylók, rákfélék lakhelye. Homlokomon hegyek gyűrődései. Mióta a Földön vagyok, ért némi energiaveszteség, hővezető képességem sem a régi, és újabban fellépett bennem valami mágneses rendellenesség. Ez már a vég? Radioaktiv bomlás indult meg sejtjeimben; a folyamat, úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Gépiesen szólva: irreverzibilis. Ez...már...a vég. Magammal és az Idővel szembenézve talán ez az utolsó t e k t o n i k u s mosoly. Egyedül, dolgom végezetlenül, mégis ősi derűvel állok a teremtés tükre előtt, és utasításaid várom, ha lesznek, Uram. Turczi István (1957-)

A szavak megtanítanak arra, hogy mit lehet elviselni. Mert mindent el lehet viselni, ha a szavak megtanítanak, hogy nincs olyan, ami ne volna több, mint önmaga. Istenben nincs semmi, ami több volna, mint Ön- maga. A várakozás elviseli benne a szavak hiányát. A nyelv Isten előttisége megtanít a türelemre, még ha a türelem nem is volna több, mint puszta szó. Borbély Szilárd (1963-2014)

Hátamat gyorsvonatok horzsolták, a sebet a szél kötötte be, hogy ne fájjon. Ha hideg feszült, mellem mögül szaggatott a Nap magának lángot Oly’ hegyesen álltam, hogy véres lett tőlem az éjszaka. Bicskámra csukódtak könnyűvérű reggelek.