Lélekszirteken

E szép és otthonos világban derűsen csillognak a kések,... s a hajnal csodaszép - ezért is nem mulasztják el a szegények. A holddal áradt vizeket kihűlt szellőcske gyűri ráncba, az ág közt óvakodva leng a jóllakott szemek parázsa. A fák csupasz magányukat emelgetik: párjuk szerelmét, s egymásnak vetett vállukat összetartja a meztelenség. Most én is így állok veled, e szép világ magába békít, aludj csak, majd felkeltelek, mire a csillogás megérik. Baka István (1948-1995)

Ebben az éjben ebben a szerelem-szagú szélben bujkál a rontás s a szívverés is: világomlás. Villanydúcok havas galambjai porcelán-párok világok törtek le rólunk s ránktelepedtek világok ebben az éjben ebben a szerelem-szagu szélben bujkál a rontás s a szívverés is: világomlás. Szécsi Margit (1928-1990)

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam szerelmedbe és úgy sodortatom magam. Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten rámront az izmos szél, birkózni kezd velem. Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és aki köré a bor egy régi nyárt igéz, nem állanék meg, ha tekintetemtől e hófedte hársfasor rügyezni kezdene. Járok habok gyanánt futó finom havon, mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, két kezemen maradt szerelmed illatát. Illyés Gyula (1902-1983)

Egymásra lelt, s rögtön kevés lett egymásnak ujj meg ujj és kar meg kar, majd ajk meg ajk; több kellett válaszul. Földmély-lakó kis állatokként, ha fény gyúl hirtelen, hogy búna minden porcikánk éjedbe, szerelem! De kint és fönt maradunk egyre, s valami egyre hív. Testünkben csillag-messzeségben izzik a szív, s a szív. Illyés Gyula (1902-1983)

Valahogy adj erőt nekem, hogy ezt a két hetet kibírjam; mint vak kéz érdes lemezen, emlékeden dadog az ujjam. Tapogatózva keresek: – hol őriz belőled a város kézzelfogható érveket a lélek tapasztalatához. Ülök az asztal-szegleten, ahol ebédünk elfeleztük; most egy fél-szavad fölszedem, mint fél-pár elveszített kesztyűt. De te magad nem vagy sehol. És bűnöd sincs, mit elfeledjek. Árván szédelgek csak komor árnya körül fényes kezednek. Garai Gábor (1929-1987)

Hajnali táj. A tóval összeforrt ég, a gyönyörűség konok díszlete, messzi emlék ring törékeny hajóként, vízszint alatt a súlyosabb fele. Hiába kérleli múltját a lélek, nem térnek meg az elúszott szavak, az értelem hínárja közt tenyésznek, s foszforeszkálva föl-fölizzanak. De folytonos a vágy és gyógyítatlan, s állhatatos a tó és a hegyek, zöld tűz a nád s a part a virradatban, ríkatja bokrait és vár és nem feled. 1962 Garai Gábor (1929-1987)

Mint esővíz, könny, vagy a bánat; néha minden úgy összegyűl. Nem jó ilyenkor így, egyedül. Elekes Ferenc (1935-)

A víz fölött, a sík fölött, a kalimpáló szív fölött nehéz kő ül, mozdíthatatlan ó, nézz körül, magam maradtam védeni, várni, sírni, topogni, hunyó parázstól fellobogni bukó madár mereszti rám szemét – sárgán világol vigyázva száll, óvja magát a félrebillenő világtól. Cseke Gábor (1941-)

Illatszer, illat, tarkaság, nevetés, ékszer, mandula, harangkondulás, rózsa-ág,... szalagos kislány mosolya, forrás és jeges kakaó, csatatér, medve, ibolya, nárcisz és ólomkatona, szemüveg, füst, vonat, hajó, pitypangpehely, láng, kaloda, lábfájás, kancsó, kanyaró, tüsszentőpor, sötét szoba, akadémia, hintaló, bakugrás, filozófia, ,,szeretlek” és ,,többé soha”, és ,,nincs-e valami bajom?”, s hajótörött a tutajon és tündérkisasszony haja, s borospohárban zöld manó, s többször dobogva elhaló visszhang, kupola, koponya, kékinges lányok kórusa, ridegség, szenny, rosszakaró, szivek oltárán áldozat, s az egész lélek-kavaró vér-ontó s -osztó köd-tömeg; mely, míg szived nem érti meg, míg még csodálod, tartogat és őriz. Mi ez? A világ. Mire megérted, már kivág. Nincsen semmi szüksége rád. Devecseri Gábor (1917-1971)

...Oly unalmas olykor az élet, ha nincs Júdás, aki elárul, nincs ellenfél, s langyos a lényeg, s kintről a béke mélán bebámul, nincs kereszt sem, foszlik a semmi, bomlik a minden, surran az égen, merre kellene, illene menni, ha nincs zsongás, pezsgés a vérben ? Élünk, sokszor túl sok a díszlet, giccses csokrok, ablakok zárva, mosolyból fintor, borból víz lett, mamlasz az ember, társsal is árva. Hervadó, száraz glóriákat kihívó pózban egyre csak ráznak hipokrit hívek, ó, imádnak, téged és rólad magyaráznak, hazug mind, múló és esendő, sorsuk előbb-utóbb szétszakad, foszlányok... Vétkek... Mind egyenlő. Merre jársz? Mutasd már meg Magad! A. Túri Zsuzsa (1971-)

Tóparton egy kis padon : - Te én ezt nem folytatom... Lanyha szellő lengedez - De, hát azt mondtad, szeretsz... Hangol egy utcazenész - Hidd el, nekem is nehéz... Távol egy gyermek nevet - De az asszony nem szeret ! Tompák az utcazajok - Igen, magányos vagyok... Dörren az ég egy nagyot - Azt ígérted, elhagyod! Az eső is elered - Ott vannak a gyerekek... A por vízzel elegyül - Nem hagyhatsz itt egyedül! Esernyők fejek felett - Ezt tovább így nem lehet... A Liget napfénytelen - Mi lesz akkor énvelem? Tető alá fut a nép - Valaki helyembe lép... Lassan már minden tocsog. - Nem lehetsz ilyen mocsok! Villám villan fényesen - Nyugodj már meg, édesem! Sár csorog lábszárakon - Nem úszod meg szárazon! Végre itt egy menedék - Jaj, tudod, a csemeték... Átázott a széldzseki - Nem mondtad el még neki? Sokan állnak egy helyen - Elolvasta a csetem. És mindenki nyugtalan - Akkor megölöm magam! A férfi taxinak int - Ne fenyegess már megint! A nő forgatja a szemét - Tönkreteszlek, te szemét! A srác beül

Kávézó-faasztal-lámpa Szemedben-szememben-lándzsa Teagőz-suttogás-átok... Elnyomott-legyőzött-álmok Fapadok-pincérek-emlék Szétzúzott-kifacsart-egység Szavaid-szavaim-szúrnak Árnyékok-hosszúra-nyúlnak Átadok-aláírsz-vádolsz Vádollak-gyászollak-gyászolsz. Tányérok-kabátok-ablak Kapaszkodsz-elengedsz-hagylak. Ismerős-gerincív-vége Idegen-magányban-béke. Elnyomott-szabadult-kínok Szerettél-szeretlek-sírok. A. Túri Zsuzsa (1971-)

Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz, ahogy nem félek érted semmitől, hogy az egyből mindig milliót adsz, ahogy kiráncigálsz a bármiből, valahogy így esik a fény hajadra, valahogy így ér szemedig a távol, valahogy így kezd szavam a szavadba, valahogy így jön, megy minden magától. Böröczki Mihály (1946-)

Jó volna ilyen édes-álmoson ráfeküdni egy habszínű felhőre, amíg az égen lopva átoson.... Leejtett kézzel, becsukott szemekkel aludni rajta, lengve ringatózni acélkék este, biborfényű reggel. Felejtve lenne minden lomha kin, álmot súgna illatosan ágyam: vattás-pihés hab, lengő grenadin. És az Isten sem nézne rám haraggal, csak mosolyogva suttogná a szélben: Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal. 1926 Dsida Jenő (1907-1938)

Ez csak egy folt az ingemen, ettől még tiszta mindenem, ettől még jó és rendben. Ettől még bajom nincs nekem. Ez csak egy seb a testemen, ettől még jövőt fest nekem nagy szemű Héra, kedvesem, ha minden szavát ellesem. Ez csak egy jel a lelkemen, ami egyébként jeltelen volt. De mostan, mint a célkereszt olyanná vált az életem, kör hátán kör és félelem. Látod, ez jutott énnekem: aprócska folt az ingemen, csak egy seb ég a testemen, s egy fénykereszt a lelkemen. Szabó Bogár Imre (1944-2014)

Bükkök smaragd színét erezve fent az első pár vörös folt megjelent. Állunk. Kezedben késő kék virág. Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák. Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon. Elhullt a Nyár a nagy vadászaton. Amerre vitte buggyanó sebét, bíboros vére freccsent szerteszét. Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért, hogy tékozolta, nézd, a drága vért. S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol, hörögve összeroskad valahol. Áprily Lajos (1887-1967)

A percek vájta alagútban tévelygek - a gránit idő visszhangzik felettem - szememből képed fény-virága kinő. Ujjaim közt simogatásod bársonyredőit morzsolom, az a cinkos kézszorításod gyűrűként ég az ujjamon. Csuklómon fájón fluoreszkálnak a jöttöd számoló erek, - két összeérő mutató átszeli szívemet. Váci Mihály (1924-1970)

Hátamra vettelek amikor nem volt lábad s te háládatlan szárnyakat növesztettél hátadra vettél amikor nem volt lábam s én mintsem hálálkodnom kelljen szárnyakat növesztettem 1977  Kányádi Sándor (1929-2018)

Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon. 1937. október József Attila (1905-1937)