Lélekszirteken

Még látom olykor, néma éjjel, csodás, sugaras arcodat. Rég tünt dalok igézetével szíven érint a pillanat. Csak mendegélsz tünődve, lassan, halványkék ösvényeiden, fejed felett két mozdulatlan, nagy csillag pihen szeliden. Lator László  fordítása Alekszandr Blok (1880-1921)

Képedről, kedves, a falon Örökké bámul két kerek szem. Követ ha vetkezem, ha fekszem, Ha gond övez, ha nyugalom. Mihelyt olyasmit forralok, Mi fájna néked, ami bánthat, Elfutja tükrüket a bánat, S azonnal visszatorpanok. Mindenki véthet már - csak én nem. Most már örökké úgy kell élnem, Hogy ne boruljon el szemed. Szemed (a képen és szívemben), Mely itt maradt, s úgy őriz engem, Akár a lelkiismeret. Székely János (1929-1992)

Félek tőled, közeledő est, félek puha lépteidtől, Melyekkel sompolyogva előjössz a hegyek mögül, - Látom, amint az utcakövek közt barnán fölszivárogsz, Amint a tetőkön csúszol, s tenyeremből magasra rebbensz. Aztán beléharapsz az égbe, hogy elfutja a fekete vér, Lompos farkaddal a kéményeket ledöntöd, S bozontos tested dagad, dagad, dagad... S már semmi sincs, csak te vagy - te vagy mindenütt. Félek tőled, közeledő est: mellemen érzem súlyos mancsodat, Arcomban érzem lehelleted füstös tüzét, S érzem szivemben csapkodva-dermesztve eleredni Hideg esőjét a megsemmisülésnek. S már semmi sincs, csak te vagy - te vagy, aki voltam s leszek, Szomjas szerelmeim tebenned tikkadnak tovább, Borús vágyakozásaim tebenned gomolyognak tovább... Félek tőled, közeledő est, - álmatlanul kódorgó szörnyeteg! Sárközy György (1899-1945)

Világítok a pőre négy falaknak. A csöndes éjnek. Kedves önmagamnak. Kik egykor voltak: gyatra társak voltak. Vagy csonkig égtek, vagy porig hajoltak. S még egyre tart a bolyhos, lágy sötétség. Elfog gyakorta üldözőm, a kétség, Hogy lehet-e még fényem eltakarnom? Jaj, lehet-e még fénylőnek maradnom? Székely János (1929-1992)

nekünk kell a saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. senki nem teszi ezt meg helyettünk. miközben fiatal fiúk siklanak le síléccel a dombokon miközben a szakács megkapja utolsó fizetését miközben egy kutya kerget egy másik kutyát miközben a sakkmester nem csak a partit veszíti el nekünk kell a saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. senki nem teszi ezt meg helyettünk, miközben a magányosok telefonálgatnak bárkinek bárhová miközben a nagy szörny rémálmában reszket miközben az utolsó évszak fókuszba kerül senki nem teszi ezt meg helyettünk. Pritz Péter f ordítása Charles Bukowski (1920-1994)

Éjjel, mikor a zenekarok mind hazamennek, s a dobok is fáradtak már dobolni, az útmenti fák úgy magaslanak, mint a csönd kapui, roppant gyertyatartók a mindenség gótikus katedrálisában. Mint babákat, az arany szaxofonokat rózsaszínű selyempárnákra rakják - autóajtók csukódnak kurta kattanással s taxik szaladnak tova délnek és keletnek - a tetejükre kötözött óriástubával olyanok, mint holmi nagyfülű játékelefánt, s elmegy a bohóc is haza, s a kálcium-mosolyú énekes, s Klarissza sztriptíz-táncosnő is hazamegy, hogy levetkezze az álom arca előtt kiürült szívét, lehunyja szemét minden cigarettacsonk, s az éjszaka táblájáról egy hangtalan kéz mindent letöröl, hogy fölerősödjék a fák nagy némasága. - - - És hazatér aludni a világon minden zörej, elfáradnak a színek színesedni, s elillannak előlünk észrevétlen, s letörölnek mindent a puha törlőrongyok, ezüstös, porfinom eső terül szét a parkok fölött, valószínűtlen világ, honnan egykor jöttünk, s melyben minden fa némasága megnő s

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad, vidám, kamaszfiús szellőkkel jár a fák alatt, s zajong a március. A fázós rügy nem bujt ki még, hálót se sző a pók, de futnak már a kiscsibék, sárgás aranygolyók. Radnóti Miklós (1909-1944)

Lelkem éjén rossz malom Zakatol: az unalom. Régi, rozzant, rossz malom És úgy hivják: unalom. Régi, rozzant kereke Álmos is és fekete, A garatja végtelen, S a búzája életem, Elhagyott és végtelen Tompa-csöndes életem. Lisztje: semmi, szárnya: éj, Csönd: zúgása, árnya: mély S nézem egyre – árva tiszt – Hogy szitál a lomha liszt. Bús időm azzal ölöm, Ezt a semmit őrölöm, Árva molnár őrölöm S lisztem nem bú, nem öröm, Színtelen köd, csúnya lom, Fájó semmi: unalom. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Sírtál-e már úgy, hogy nem folyt a könnyed? Nevettél-e úgy, ahogy nem fogsz többet? Daloltál-e úgy, hogy nem hallotta senki? Sétáltál-e úgy, hogy nem kellett elmenni? Álmodtál-e úgy, hogy az nem volt álom? Játszottál-e már húrtalan gitáron? Repültél-e már, fűben hanyatt fekve? Kószáltál-e már, csillagtalan este? Temettél-e már, sok szép halott álmot? Tettél-e jót úgy, hogy csak Isten látott: csöndben némán? Gyökössy Endre (1913-1997)

Csókom ne kérd, elvárni nem szabad, Vagy lesz, vagy nem, hogy múlik napra nap, Azt akarom, hogy én akarjalak! Más városban, hol este csíp a fagy, Erdő mélyén, hol vadkan rajtakap, Azt akarom, hogy én akarjalak! Nappal, ha egymást ismerni sem szabad, Éjjel, ha ágyamban kínálod magad, Azt akarom, hogy én akarjalak! Nem tehetsz semmit! Kirké hiába vagy. Duzzogj akár, vagy alázd meg magad, Azt akarom, hogy én akarjalak! Próbálj csak adni! Kérni nem lehet. Úgy szeretném, hogy én szeresselek!

Az út, amelyen járt, túlságosan egyenesnek tűnt fel. Így teltek a napok, és egymást követték az éjszakák. Az út egyre hosz- szabbnak látszott, és a hosszúság olyan volt, mint az egyenes vonal. A geometriát szerette. Istent mint vonalat. A teremtést mint érintőt figyelte. A sík fölött nem lebegtek újabb síkok. A mély- ségben sem volt ott a síkok síkja, amely várta volna. A kitérők helyén a törések mindig másak lettek, de a pont felfoghatatlannak tűnt. Isten, aki látta a vonalat. Borbély Szilárd (1963-2014)

Az este halkan elköszönt s Te jössz majd, rezzenésnyi csönd moccan a nyíló éjszakán a nyújtózkodó vágy után. Ajtómon soha nem zörögsz, megérzem mégis, hogyha jössz, mint hervadt virág-illatot szórod körém a tegnapot. Hagyj már békén! Csak fájdalom lehetsz nekem, s nem vállalom újra mi elmúlt, azt hiszem: Csak kapni akarsz, adni nem... Kormányos Sándor (1968-)

Öregen kellene születni, bölcsen, hogy sorsot tudjunk választani, hogy tudjuk, melyik út hova vezet, és csak az utazás vágya legyen felelőtlen. Aztán fiatalodjunk, fiatalodjunk egyre, éretten, erősen érjünk az alkotáshoz, aztán hagyjuk el azt is, kamaszok legyünk, mire a szerelemhez érünk, s gyerekek, mire fiaink megszületnek. Ők öregebbek lennének nálunk, beszélni tanítanának, ringatnának, hogy elaludjunk, és mi zsugorodnánk, egyre kisebbek lennénk, mint a szőlőszem, mint a borsószem, mint a búzaszem.. Hervay Gizella fordítása Úgy volna jó Úgy volna jó, ha öregen születnénk, Tele bölcsességgel, S mi jelölnénk ki sorsunkat a világban, Tudnunk kellene, melyik út hová vezet, Hogy könnyedén, felelőtlen indulhassunk Bármerre. S útközben fiatalodnánk, egyre csak fiatalodnánk, Hogy éretten, jó erőben jussunk el az alkotáshoz, Amelyen túl, már kamaszként, szerelemre gyúlna szívünk, S ahogy fiaink születnek, mi gyermekké változnánk át, Öregebbek ők lennének, a fiaink, Ők tanítanának beszélni,

Ki mondaná meg, mi ütött szíven? Talán az ősz? Tán múló életem? Szememből egy könnycsepp kibuggyant: a Tenger kínja benne volt. Egy falevélre hullt s én felragadtam megszállott-mohóan. Három szent szót írtam reá: az Ember kínja benne volt. Jaj, jaj, hiába keresem azt a három gyönyörű szót! 1946 Jékely Zoltán (1913-1982)

Ma egész nap itt voltál velem! Vittelek át a hegyeken. Erdőkön, mezőkön patakon, Túl a szomorú napokon. Ma egész nap itt voltál velem! Virágot szedtünk a réteken. Nevettünk, játszottunk boldogan, Könnyedén, fájón..halálosan! S a barátaim, a farkasok, Olyan szelíden álltak ott! -Lábukhoz ültek a madarak… Amikor megmutattalak. Gámentzy Eduárd (1963-)

Elmúlt dolgokra emlékeztetsz, melyeknek titka bennem él. Te vagy a lélek húrjain a susogó éjjeli szél. Te vagy titokzatos hangja a sóhajos éjnek, mikor kint felhők siklanak, s egy álmot félbetépnek. Halk lüktetés feszíti a kéklő végtelent, s az ágak közt, az éjben lágy remegés dereng. Hugo von Hofmannsthal (1874-1929)

A szerelmesek szíveket vésnek a fába. A vándorok és turisták jeleket. Hiába élesíted a késed: minden sebet kiforrtam. Már csak az idő hegeit őrzöm. Belül, a kéreg alatt. Rónay György (1913-1978)

Amikor a függöny felgördül a térben az ember eltörpül, figyelmes nézések több-száza behatol a színpad odvába. Ott benn a tünemények suhognak, lámpás éjszakában ragyognak, a színek fémessé szépülnek, szavakból paloták épülnek. Nem szűnik a játék varázsa, távozóban nézünk egymásra, mert egymásban látjuk a jámbort, aki a játékban király volt Weöres Sándor (1913-1989)

Most, amikor éjfélekig kell dolgozom gönyedt-hajolva, hogy nincsen percnyi pihenés: most van szükségem mosolyodra. Most, amikor zúgó fülem szavak olvadt érceit issza: most van szükségem nagyon simogató-lágy szavaidra. Most, amikor fáradt kezem törött szárnyú madárként rebben: most kell, ha csak egy percre is, hogy megpihenjen a kezedben. Az átvirrasztott éjszakákat enyhítse egy-egy pillanat; hisz ezerévnyi pihenést ad mosolyod, kezed és szavad... Szilágyi Domokos (1938-1976)

Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg! De Ő gyémántokat szedett elő, Mert Ő az embert sose érti meg. 1924. júl. 17. József Attila (1905-1937)

Fákat altat a szél, álmos lombú fákat. S én most ébredek rá: Nagyon szerethetlek ha már a sálam is integet utánad Utassy József (1941-2010)

Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam, fölém-simuló tótükörben mindenem fájt, sások éle összevagdalt, bocsáss be, bocsáss be! Ott a felhő puha ágya, selyem holdfény borul rája, ne gyere az én szobámba. Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam, kopár égen meddő szívemtől perzselődtem, mégis fáztak a virágok, bocsáss be, bocsáss be! Ott a felhő puha ágya, bársony holdfény borul rája, ne gyere az én szobámba. Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam, fakó vízben merev-szemű halakat láttam, s fáradt bivalyt bámulni a hídról, bocsáss be, bocsáss be! Legyél újra kezem árnya, legyél újra szemem lángja, ne gyere az én szobámba. Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam, bocsáss be, bocsáss be! Weöres Sándor (1913-1989)

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már, elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik, buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad, illan a könnyű derű, belereszket az égi magasság s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra. Látod, mennyire félve-ocsúdva szeretlek Flóra! E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről, mint sebről a kötést te leoldtad, újra bizsergek. Szól örökös neved árja, törékeny bájú verőfény, és beleborzongok, látván hogy nélküled éltem. József Attila (1905-1937)

Eső dobol, ajtó recseg, villám, zöld fényü ég - én itt vagyok, te meg amott, s köztünk a messzeség. Bár ezer mérföld lenne csak s a vad, villámos ég, ami közénk áll - akkor, ó, remény is lenne még. De hogy azt általérje, már a vágyunk sem elég, jaj, több az, mint villám, vihar, több, mint a messzeség. Tótfalusi István fordítása Thomas Hardy (1840-1928)

Minden mozdulatom végleges, hiszen véges vagyok. Minden csókom kőbe vésett, hisz bármikor meghalhatok. Szenvedek -- ennek is örülni fogtok. Magamra sose lehetek, Szeretek, s ez jó nekem. S ez is a tietek. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Bús lelkét rámlehelte A síró alkonyat. Lágy ajka esti szélnek S egy selymes, édes ének Csókolja arcomat. Lelkemben most virágzik Egy ifjú kék virág. Mondd: mért oly bús az alkony? Mért könnyek közt mosolygom E halk melódiát? Sík Sándor (1889-1963)

Az utcán minden szennyet és a házakat a hónak drága leple föd. Megyek - cipelve zúgó lázamat s hollá, fejemre hull a köd! A köd, a pajkos nagy gyerek a vén utcákon hempereg, dalol, dalol s kacag vadul, szememre és hajamba hull! Lábam feszül, ma este még megérkezem. Hová? A jó ég tudja csak. Zsebembe süpped mind a két kezem. Hahó, az ember útja vak! Ó, messze, messze álmodás! ó álmodás! ó álmodás! lepkék tűnő lengése. Füst! futó ezüst! futó ezüst! Szikrázó ajkadig ma este érek el, mely tőlem messze-messze lett! Sír-rí a hó, de a köd énekel. Vigad a vén utcák felett. Bukfenceket hány, emberek! tombol, sikolt és hempereg! ujjong a köd s kacag vadul. szememre és hajamba hull! Karinthy Gábor (1914-1974)

Néma csöndben áll a tenger, fodra, ránca mind megállt, s a hajós szorongva nézi a tükörsík láthatárt. Semmi nyoma semmi szélnek! Csönd, halálos rémület! Az iszonyú messzeséget egy hullám se töri meg. Szabó Lőrinc fordítása Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832)

Mennyi szó kell uram Milyen sok szó kell ahhoz Hogy elmondjuk a szél Egyetlen sóhaját, - Fa mélységes hallgatását Fuchs Éva (1949-)

Amikor leszállt a köd a dombok közé és csupaszon maradtak a fák, amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz, és leszedték az utolsó virágot, amikor közénk jött a süppedő avarban a csend és a szomorúság és varjak keringtek a szántóföld felett, amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem, eszembe jutott az Isten.

A helyeket látom, hol lehetnél. Fázik az üresség körülöttem. A tavak esti dúdolása befesti emlékeim kéklő borongással. Lenyugvó szemed – őszi borzongás. Kutatom egy elfelejtett vonásod ijedt szívvel.

Aztán kavarog, aztán vidáman tekereg, aztán szinte megáll, aztán újra fel, hogy újra lehulljon, és körülkémlel, megbotlik, aztán sodródik még, aztán megpihen, aztán puhán elalszik, aztán elolvad. A hópehely még érti a titkokat.

Ha megtalálsz, ha megtaláltalak, és kér a hold, és könyörög a nap, hogy ébredjünk már, menteni magunkat, hogy védekezzünk, s bújjék, aki bújhat: ha megszólalsz, ha megszólalhatok, és szavunktól zuhannak csillagok, gyullad a föld, rózsák ökle lazul s illatoznak javíthatatlanul: megértik majd, hogy nem félsz semmitől, veled vagyok, nem félek semmitől, lehetetlen, hogy elpusztítsanak; mit veszthetünk? Ha szenny vagy indulat eláraszt is, megőriz s megmarad nyers tavaszunk: ő ítél – ő oldoz föl. Egyed Emese (1957-)

Gyöngy az idő, vándoroljunk, nincs szekerünk, bandukoljunk, lassu folyó ága mellett járjuk a halk fűzfa-berket. Este a láb gyönge, fáradt, lombok alatt nézünk ágyat. Szöcske-bokán jő az álom, száll a világ lepke-szárnyon. Weöres Sándor (1913-1989)

láttam szomorúságodat szemedben szomorúságomat ujjaim vágtató lovak dobogtak márvány-gerinceden de hozzám hajtottad fejed hozzád hajtottam fejem egy szárnyacsavart ablakot a szél az utcára csapott városmajor harangja vert sötétség pohara betelt tejfogad koccant mire kell ez a szerelem mire kell forgott ég-föld velünk s tudtuk hogy csak elveszünk hallgattam gyerek-sírásodat hallgattad gyerek-sírásomat Kormos István (1923-1977)

Síró szerelmek gyötrő útja, Nem látom még mindig a véged, Pedig már nagyon maradoznak Boldog és tavaszos vidékek S az út is már egyre sötétebb. Valahol meg kellett vón'állnom. Egy elhagyott, víg leány-arcnál, De nekem a könnyek kellettek, Mindig a könnyek minden harcnál S most már a megállás sem használ. Most már járom kálváriámat, Volt arcok utánam köszönnek S vén szívemre, míg botorkálok, Kegyetlenül, gúnyosan jönnek Új szerelmek s még fájobb könnyek. Ady Endre (1877-1919)

Elzengett a zápor, csatorna cseveg, felgyöngyözött ágon madár pityereg. Napnyugati lángnál kertem gőzt nevel, egy arany virágszál vízben térdepel. Fönn vizes a csillag, lenn a fű, moha, hemperegni hívlak, de hova, hova? Nagy László (1925-1978)

A város egyhangú zajában, Zsibongó zûrzavar felett, Pusztába, éjbe, hófúvásba, Kiszikkadt lélekkel megyek. Értelmem szálát elszakítva, Mindent felejtek: mit s miért... Körül hó, vágány, házkulissza, Elõttem lángok és sötét. Mi volna, ha megbabonázva, Kit elhagyott az értelem, Hazatalálnék megalázva, - Te megbocsátanál nekem? Te, aki távol-messze látod Utam vezérlõ fároszát, Hóviharom mind megbocsátod, Lázálmom éj-poézisát? Vagy jobbat tudsz: meg sem bocsátva, Megkongatod harangjaim, Ne vesszenek az éjszakába Hazámtól messze útjaim? 1909. február 2. Baka István fordítása Alekszandr Blok (1880-1921)

Hogyha a szerelem elkerül, többé nincs hova menned, a látszat muszlinfüggönyei kőfallá merevednek. Rád bogozódva a ráncaid is, vénasszonyra a kendő, ébred a szörnyed, utánad ered, az árnya mögötted megnő. Hogyha a szerelem elkerül, ronggyá bénul a lábad, úgy bújsz önmagad árkaiba, mint vackára az állat. Vedleni vágysz, de a bőröd alatt nincs, ami képes az újra, vergődsz csak, de törött üvegen, felsebzed magad újra. Hogyha a szerelem elkerül, a napok rád kövesednek, fűrészporral az éjszaka jön, kínálgat: nesze, edd meg! Néz a tükörből a maszkod, az arc, nincs aki már leszeresse, hogyha a szerelem elkerül, hóval vagy betemetve. Kiss Judit Ágnes (1973-)

Mutatja – és a táj felel, utat gurít, sziklát emel, mutatja friss rügyén a fa, hogy télen át is mandula, napnál világosabb a nap, s a házak is színt vallanak, tagolt a part, a test, a szó hajózható, tapintható, s oly pontosan szalad a tér: a tenger épp az égig ér. S amint a végtelenbe hág, mutatja, meddig ér a vágy. Nem tehetek mást. Nem kivánok kevesebbet, mint egy világot. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Légy könnyű - dal - mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka Légy könnyű - dal - mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott Légy könnyű sziromkönnyű - dal - ugyan miért volnál nehéz? az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek terhed hajítsd útfélre - mindent megnyer ki mindent elveszít és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek Légy könnyű könnyű könnyű - szív - mint az olvadt lélekharang amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele Dsida Jenő (1907-1938)

Az őszutói barna alkonyat halkan piheg a pelyhező havon. Vállamra érzem szép, meleg nyakad és messzi csókod itt az ajkamon. Hideg vonyít, agyonmart arcomat forró öledre mégse hajthatom. Be messze vagy még! Bús az alkonyat, lágy hópihékbe hull a bánatom. 1922 József Attila (1905-1937)

Életedből egyetlenegy napot se tudsz elhagyni, kinullázni teljesen s végérvényesen: veled marad múltadból mindig valami fontos-lényeges (avagy éppen lényegtelen), s magad is ott maradsz valamiképpen örökre azokon a helyeken, ahol valaha éltél és járkáltál, a házakban, szobákban, amiket meglaktál együtt nevüket vesztett emberekkel, ködbe mosódott arcúakkal. S valamiképpen ott maradtál a dombhátak virágzásba ájult fái között is valószínűtlen távol került tavaszokban s a kisalföldi réteken, hol valaha szelek dagasztották rajtad az inget, mikor száradni favillával “forgattad” a lekaszált szénarendet; mögülük egy kihunyni sose akaró nyár végi alkony pirossága-feketesége sziporkázik feléd – mintha tenné már ezer éve! S ott állsz te még mindig egy dunántúli szőlő végében is, nem is észlelve, hogy kiszántották közben a szőlőtöveket, a kunyhót felperzselték, s kiirtották körül a szilvafákat: méznél édesebb gyümölcseiken darazsakkal osztozkodtál… Elszállt óráiddal, múltaddal élhetsz csak, amíg é

Oly bizonytalanná tehet egy ilyen esős, őszi nap, ha most behunynád szemed, homálynak hihetnéd magad. S a befüstölt, hideg szobából csak nézed, míg esteledik, ahogy az ablakon a zápor parasztarca veritékezik. Baka István (1948-1995)

Rezdül csipkés ágbogunk, holdvilágnál táncolunk imbolyogva, szállva mi, lombos ágak árnyai, szétágazó ösvényekhez hasonlók, egybefolyó patakokhoz hasonlók, marakodó fenevadakhoz hasonlók, legelésző bárányokhoz hasonlók, pálmalegyezőkhöz hasonlók, kardokhoz, lándzsákhoz hasonlók, gombák ernyőihez hasonlók, emberi arcokhoz hasonlók, ijesztő rémalakokhoz hasonlók, álmok tündéreihez hasonlók, menyasszonyi fátyolhoz hasonlók, csipkés szemfedőhöz hasonlók, mely az ágról földre lebben s táncra kél a fák alatt tétovázva, mint fejedben álom, vágy és gondolat. Kálnoky László (1912-1985)

A nyár egy bűvös látomás, tündérek rózsakertje, ahol fölszárnyal gondtalan az ember árva lelke. És úgy lebeg a zöld vizek fölött a végtelenbe, mint játszi léggömb, hogyha már a mélybe hullt a terhe. 1964  Dénes György (1923-2007)

Csörög a sovány kukoricaszár, hűs mezők ölén bujkál a halál. Tapad a földhöz, mint a szürke köd, nyögnek alatta a parázs rögök. Az élet már csak pislogó remény, elüldögél a rongyos fák hegyén, s a gallyakról a rozsdás levelet lecsupálják a csapdosó szelek. Sír a kolomp a messzeségen át, álomba révül lassan a világ. Lebeg a varjú búsan, feketén, és szárnya alatt haldoklik a fény. 1957 Dénes György (1923-2007)

Amikor a déli fényben, átmentél a széles utcán, két nap sütött le az égről, piros rózsa lett az orcám. Nem mertem szemedbe nézni, vakított a nap, s a fényed, úgy ragyogtál, mint a gyémánt, ha a kövek közé téved. Hogy később, miről is beszéltünk, nem emlékszem, csak a kékre, ami szemedből kicsordult, s ráfolyt felettünk az égre. Nagyálmos Ildikó (1978-)

Egy bútorozatlan nagy meleg szobában, Csak te lennél, és én, s a végtelen, Szavaidból vetném meg az ágyam, S hagynám, takarózz velem. Beszélnél hozzám az elmúlt nyarakról, S az őszről a Kanonok-soron, Amit még soha, de sohase láttam, De minden éjjel arról álmodom. Teámba mézet, kávémba barnacukrot, Egy nemlétező, üres csésze vár, Valaki már megfejthetné a titkot, Mert a kör szűkül és bezár. Nagyálmos Ildikó (1978-)

Kerestelek. A szürke árnyak befedik lassan nappalom. Az éjszaka is magány meg pára, fekete, lágy rongyhalom. Lelkemben latyakká válik szemed, az egész alakod, kifolytál halkan a szívkamrából, hiába nem akarod. Kerestelek. Érted fordult nappalba át az éjszaka. Megöltél. Ugrásra készen zuhanok vissza magamba. Nagyálmos Ildikó (1978-)

Behavazott táj abroszán a hajnal vörösborpecsét. Elmúlt a mámor, poharam földhöz csapom - szilánkja jég. Ínyemben a fogak - iszapba rejtőző, megdermedt halak. Mint jégtáblát a folyó, összezárom ajkaimat. Ó, világ szennyét elmosó szó! Hallgatok kijózanodva. Hiszen tél van. Micsoda tél! Befagyott az idő folyója. Elmúlt a részegség. Ki egykor folyónak hittem magamat, haltestemet iszapba fúrom a tél jégajkai alatt. Baka István (1948-1995)

Kora-tavaszi éjszaka. Alszol - a takarón kezed, álmodban csillagok fagyott rügyeit melengeted. A ház előtti fán, az ágak közein: sisakréseken keresztül bámul ránk a hold - Isten néz farkasszemet velem? Gyönyörű oltalmam, a holdfény dárdája téged nem sebez meg, mellbimbóid hegyekre épült végvárai a szerelemnek. Elalszom én is, rettegésemet lágy szuszogásod szertefújja... S nyelved és nyelvem lángjai holnap összelobbannak újra. Baka István (1948-1995)

Mikor már csaknem elveszek: hiányod megfogalmaz. Két gyengeség beleremeg, kettejük mily hatalmas! Lehetetlenségünk ragyog! Nincs szem, mely belenézhet. Taglalhatatlan állapot - nem része az egésznek. Nincs időnk. Nincs történetünk. S mi nincs, az múlhatatlan. Nem ismerünk erényt, se bűnt az Örök Pillanatban. Fodor Ákos (1945-2015)

Földi létünk láza Idegen már nékem - Nincs mindenre válasz Szóban és zenében. S mire jók a részeg Énekek s a könnyek? Titok nélkül élned Tágasabb és könnyebb. S mi marad utánad, Kiürült világom - Tán csak a sajnálat, Hogy a szívem fájjon. S szokásom, hogy folyton Magamban beszélek, Vitatkoznak vádlón Sorssal az emlékek... Baka István fodítása Arszenyij Tarkovszkij (1907-1989)

Kiváncsi játék és szeszély a szerelem először. Reánk tekint egy szem, beszél, igér, s lángjuk előtör. S minthogy magunkat szerfelett szeretjük, s ez nagyon jó, szeretjük őt, aki szeret, hisz izlésünk hasonló. Hálálkosdunk, kis bánatunk megosztjuk vele szépen. Nagyon hamar reákapunk s udvarlunk is, cserében. Már úgy mondjuk, mint szerepünk, mit elmondtunk ezerszer. Aztán azért is szeretünk, mert már elkezdtük egyszer. Kosztolányi Dezső fordítása Paul Géraldy (1885-1983)

Tőled jön a fény rám. Kellene több is még. Meg-megsimogatlak: megtörölöm arcod. Behomálylik ismét, mint az ősszel az ablak. Illyés Gyula (1902-1983)

Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem virág, ha nyilna ablakod előtt – játékból se tépd le, kedvesem madár és virág két gyönyörüsége életemnek. Igy beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg madár daloljon és virág nyiljon álmaidban. Kassák Lajos (1887-1967)

Ködfallal vagyok bekerítve most. Ime, nem tudnak semmit rólam, se jót, vigat, se panaszost. Itt megyek én. Egyik ködtõl a másikig, egyik tócsától másikig. Ez a fej, ez a szív, ez az enyém! Körmöm magát a ködbe vájja és együtt futunk ketten, így: Bolygó lelkem, s atmoszférája. Mindenki így jár, ködbeburkoltan, árván, hangtalan; nem látjuk, nem értjük egymást: mert, jaj, mindünknek más világa van! Dsida Jenő (1907-1938)

Ha most elmennél, utánad futnának az utak, az elveszített évek sűrűjében magára maradna a remény, s nem volna más, csak az éjszaka üres csendje, amely megfojtja a vágyat. Ha most elmennél, utánad kószálnék én is, mert magaddal vinnéd a keskeny ösvényeket is, amelyeken elbotorkálok naponként hozzád. Nagy István Attila (1947-)

Ezt a széket odább tolni, vonat elé leguggolni, óvatosan hegyre mászni, zsákomat a völgybe rázni, vén pókomnak méhet adni, öregasszonyt cirógatni, jóízű bablevest enni, sár van, lábujjhegyen menni, kalapom a sínre tenni, a tavat csak megkerülni, fenekén ruhástul ülni, csengő habok közt pirulni, napraforgók közt virulni - vagy csak szépet sóhajtani, csak egy legyet elhajtani, poros könyvem letörülni, - tükröm közepébe köpni, elleneimmel békülni, hosszú késsel mind megölni, vizsgálni, a vér hogy csordul, nézni, hogy egy kislány fordul - vagy csak így megülni veszteg - fölgyújtani Budapestet, morzsámra madarat várni, rossz kenyerem földhöz vágni, jó szeretőm megríkatni, kicsi hugát ölbe kapni s ha világ a számadásom, úgy itt hagyni, sose lásson - - ó köttető, oldoztató, most e verset megirató, nevettető, zokogtató, életem, te választató! József Attila (1905-1937)

egymásra fogjuk egymásra emeljük egymásnak szegezzük egyremegy egymásra támadunk egymásnak esünk egymást megfojtjuk egyremegy egymás vérét vesszük egymást fölrobbantjuk egymást fölfaljuk egyremegy Kányádi Sándor (1929-2018)

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, Hidegen hagy az elhagyott táj, – Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk. Reményik Sándor (1890-1941)

Nemigen van világ. Ami mégis lenni tűnik: többnyire érvénytelen. De szobák vannak, itt, ott. Egy-egy szoba mindenütt van. Szoba, ahol üldögélni, feküdni, föl-alá járkálni jó; ahol meg lehet szólalni, de nem muszáj. Ahol együtt lehetsz, vagy egyedül lehetsz, ahol még a csend is lehetséges — szobák, ahol nem erőszakolnak meg, nem fosztanak ki, nem aláznak meg ok nélkül, szünet nélkül. — Jó, hogy vannak szobák. Fodor Ákos (1945-2015)

Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk – lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás – lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék – efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb. Fodor Ákos (1945-2015)

Szemembe épitettelek könnyekkel szépitettelek agyam zugába vontalak gondjaim közé fontalak mélységeimbe véstelek sötét márványba véstelek mert olyan nagyon vártalak fekete kútba zártalak magamba-épitettelek sziklára épitettelek 1954 Rab Zsuzsa (1926-1998)

Ha most valaki halkan idejönne, idelopózna a hátam mögé és megkérdezné: fáradt vagyok-é? Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát finom-borzolón fürtjeimbe lökné s én azt hinném, hogy úgy marad örökké. Leoldaná selyempuha kendõjét és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam. Ajkával mérné: nincs-e lázam? Nem lenne szava, nézne csak, míg én hallgatnék magamat keresve, lelankadva egy félbemaradt versre... S ha már szabályos lett a pihegésem és lelkem földjén álom-eke szánt át, - vigyázva, halkan elfödné a lámpát... Dsida Jenő (1907-1938)

Micsoda éj! Nem alhatok. Bírhatatlan. A hold ma lángol. Valami még ragyog, ragyog az eltékozolt ifjuságból. Kihűlt esztendők társa, te, ne mondj játékot szerelemnek, engedd párnám, hadd hintse be, jöjjön a holdfény egyre beljebb. Hadd rajzolja ki élesen előtted arcom, ami torz már - nem tudsz kiábrándulni, nem, hisz szeretni is gyáva voltál. Szeretni csak egyszer lehet, ezért maradtál idegennek. A térdig hóba süppedett hársfák integetnek. Mert látod jól e zúzmarás, kék holdban, s én is látva-látom, hogy nem virágzik itt a hárs, hogy hó van itt a hársfaágon. Mert csalódtunk valaha mi, másban csalódtam, te se bennem, s oly mindegy nékünk játszani most már nem-drága szerelemben. Hanem azért becézz, ölelj, csúfolódó csókkal, no födj be, örök nyár kápráztasson el, s az, kit szeretek mindörökre. Nemes Nagy Ágnes fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég! Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást. Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást. Radnóti Miklós (1909-1944)

Mióta szeretlek ég az ég, és föld a föld, és fű a fű. Mióta szeretlek csak az ég bennem, mi benned gyönyörű. Mióta szeretlek Te vagyok. Arcod arcom. Kezed kezem. Magamra mint feltámadott mozdulatra emlékezem mozgásodban: be ismerős! Ki is? Testvér? Barát? Rokon? ... Ahogy nyarakban hull az ősz, fény fut át a hulló havon. - Bella István (1940-2006)

Ha messzire mégy, nem búsulok érted, nem bolondulok, ha szemedbe nézek, mégis, ha tartósan nem keresel, már sajog a lelkem, valakit igen vár, s epedve magamtól megkérdezem: mi ez: barátság? Mi ez: szerelem? Ha elváltunk, hasztalanul idézem, röpke vonásod se bukkan elébem, máskor meg napokig, nem kell akarnom, érzem, ahogyan szép arcod kibontom; s tanácstalan ismét megkérdezem: mi ez: barátság? Mi ez: szerelem? Nehéz volt már, de nem jutott eszembe, hogy terhemet éppen nálad tegyem le; magam sem értem, céltalan bolyongva, hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba; s küszöböd átlépve megkérdezem: mi hozott el? Barátság - szerelem? Életedért magamat nem kimélném, nyugalmadért poklok tüzét se félném; bár szívemet a hév el nem ragadja, életed volnék, békéd - egy szavadra. S tünődve ismét csak megkérdezem: mi ez: barátság? Mi ez: szerelem? Ha mellemen parányi kezed töpreng, valami nyugalom fátyla körülleng, súlytalan álomnak tetszik halálom, de fölébredek, magam itt találom, s riadt szívvel, fönn

És egyszer, tudom, te is elmégy a nyughatatlan árnyak útján. Mogorva lesz, üres és értelmetlen a hóbaguggolt kis fagyos faház. Tárva felejted az ajtót. Küntről beszitál, borzongat a köd s az esti szél bezúg, besír a végtelen fjordok felől. Egy elfelejtett képedet felakasztom a deszkafalra, örökmécsest gyújtok elébe... És csöndesen a küszöbre ülök. Dsida Jenő (1907-1938)

Biborban fürdik már az égnek alja. Mámortól reszket már az alkonyat, A nap korongja bágyadtan halad, S egy szürke felhõ lassan eltakarja. A fü között egy tücsök círipel, Álmosan zúg a fáknak lombozatja Zokogásomat senki meg nem hallja És panaszomra senki sem felel. De most!... valami jólesõ meleg Simítja végig fájó szívemet Szempilláimat csendesen lezárom... Langy szellõ hozza erdõn, réten át Az estharangok himnuszos dalát És imádságba halkul zokogásom. Dsida Jenő (1907-1938)

Hajnalban a csillagok lehullnak a földre, mint a fáról a gyümölcs: alma, szilva, körte. Szunyókálnak szelíden késő délelőttig, mustillatú sugarak amíg föl nem költik. Akkor aztán napsugár- szálakba fogózva föllibegnek, mint a pók, újra a magosba. Kányádi Sándor (1929-2018)

Avarszín gyapjúkabátban elszállt az ablak alatt, futottam rögtön utána, kergettem, mint a nyarat. Futottam, jaj, de hiába, elnyelte a fergeteg, ősz lett, mély ősz egy csapásra - zuhogtak falevelek. Kertjeink halotti tánca, zúduló sárga szelek, avarszín gyapjúkabátja hol száll most, merre lebeg? Megáll az ember zihálva, s ríni kezd, mint a gyerek s kérdezi csak úgy magába: istenem, kit kergetek? Szelet és falevelet. Zelk Zoltán (1906-1981)

Tavasz Márciusban még kisbaba, de gyorsan kibújnak hóvirág-tejfogai, áprilisban kamaszodik - az arca rügyek pattanásaival teli, s májusra nagylány - napsugár-sütővas bodorítja orgona-fürtjeit, egész nap magát cicomázza, s éjjel a hold tükre előtt biggyeszkedik. Nyár Hajtják a szél csikósai a búza kalász-sörényes, vad méneseit, s már dől a zápor, s fürge tűi a rét ingét virágosra hímezik. De most a felhő köpenye a villám- varrás mentén megreccsen s fölhasad, s házából, hol duzzogva ült, a rongyot összesöpörni kiszalad a Nap. Ősz Tegnap még puha tenyere a Szélnek kérges lett mára, a simogatásnak nem örül senki, - hát dühbe gurul, és végigpofozza a tájat. Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között tarkán cikázott a madárhad, tarkállik most a lomb, de közte már nem szállnak, csak az árnyak. Tél Varjakkal gombolt hó-kabátba bújt a rét, de csak didereg, ránk a forgószél teker sálat, mégis majd megvesz a hideg. Míg be nem fed a hó, s az orrunk répává nem dagad vöröslőn, szánkóval, sível ki a dom

Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, hegyre, völgyre, virágra, főre, szétmálló göröngyre, - Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz csak nagyon-nagyon gyönge. Mert pókháló és köd a szív, selyemszőttes az álom, pehelykönnyű és szinte-szinte semmi s én erőtlen kezem még azt sem tudja Hozzádig emelni. De azért vágyaim ne dobáld a sárba, ami az Óceánnak legdrágább, legkönnyesebb gyöngye! Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz csak gyönge, nagyon gyönge. Dsida Jenő (1907-1938)

Majd álmaidban meg-meglátogatlak, mint messzi vendég, kit senkise várt. Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak - Az ajtót be ne zárd! Belépek hozzád, csöndben letelepszem, s csak nézlek, nézlek a homályon át. És mikor édes arcoddal beteltem, megcsókollak és úgy megyek tovább. Kardos László fordítása Nikola Jonkov Vapcárov (1909-1942)

Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében. Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál. Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként. Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen. Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban. Sárközy György (1899-1945)

Ifjúságod széthordta más. De megmaradt, nekem maradt meg hajadban a füstszín varázs, s őszi fénye fáradt szemednek. Ó, édes ősz kora! Nekem szebb ez, mint járni tikkadt nyárban, Jobban szeret képzeletem téged a lágy ősz sugarában. Szívem igaz lett és erős. S a suttogók szemébe vágom: nem vagyok már tivornyahős zabolatépő éjszakákon. Éveim búcsút intenek a hajdani duhaj legénynek. Új vágy telíti szívemet, véremben hűsebb szenvedélyek. Ablakomat már verdesi szeptember, rézszín fűzfaággal, hogy úgy nyissak ajtót neki: őszbe bukók alázatával. Megbékül mindennel szivem, és nem veszít, és nem is lázad. Más lett Oroszföld énnekem, mások a temetők, a házak. Tisztult szemem már látva lát, messzebbre ér el villanása. Csak te lehetsz, nővér, barát, a költő egyedüli társa, s komolyodó, szelíd dalom csak néked zenghet mostanától alkonyba fúló utakon elfutó szilaj ifjuságról. Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Figyelted-e szélben a fákat? A két jegenyét nézd csak a kert közepén, ama két nyúlánk jegenyét. Zümmög a távol torka, süvölt az ősz szele, borzong a föld s a két sudár fa bólogat és leng. Jobbra az egyik, jobbra a másik, balra az egyik, balra a másik; egyforma ütemre ringanak ők. A légben, a szélben, fent, odafent egyszerre tagadnak s intnek igent és - jaj, sose tudnak összeborulni... Dsida Jenő (1907-1938)

Holott náddal ringat, holott csobogással, kékellő derűvel, tavi csókolással. Lehet, hogy szerelme földerül majd mással, de az is ringassa ilyen ringatással. 1928 József Attila (1905-1937)

Mintha homlokodon őszi ború ülne, S rejtelmes két szemed (kék, zöld tán, vagy szürke) Felváltva lesz szelíd, álmodó s kegyetlen, Az ég bágyadt színét idézve keverten. Emlékeztetsz a sok langyos, fátylas napra, Mikor könnyben olvad meg a szív fájdalma, S felajzott idegek, miket felserkentett Titkos bú, gúnyolják a szunnyadó lelket. Hasonlítasz néha a szép messzeségre, Ha ködön keresztül csillan a nap fénye. Úgy tündökölsz éppen, mint felázott tájék, Melyen felhős égből hulló napsugár ég. Veszedelmes asszony, borús ősz varázsa! Zord zuzmarádnak is lesz-e rám hatása? S engesztelhetetlen teled vad fagyából Árad-e majd vasnál s jégnél maróbb mámor? Borsányi János fordítása Charles Baudelaire (1821-1867)

Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza. Lelkeimmel pörölnöm kéne S élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben. Szelid fényesség az ingem És béke, béke mindenütt, Pedig csak én élek vele!... Fölemelnek a napsugarak, Isten megcsókolja minden arcom És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem A pusztaság fele. József Attila (1905-1937)

Hajad háljon gabonában, szemed gátszakasztó árban, ajkad kékrealvadt vérben, hangod ágak zöld neszében. Múlj át, végleg oldhatatlan magánnyal vert szenvedésem, múlj át örök fehérségen, szépre meszelt szegénységen. Múlj át abba, amit érek, tejjel táplált levelekbe, tejtől terhes fellegekbe, dombra kúszó gabonába, völgybe áradt víz szagába, minden fénybe, minden hangba, ami nem hagyott magamra. Amíg kéred, addig fájok, addig kérlek, míg megbánod, addig követnek az árnyak, meg nem fojtok minden árnyat. Hajad háljon gabonában, ajkad annak illatában, szemed háljon meg az égen, hangod mindent oldó szélben. Baka István (1948-1995)

"rád adom legszebb szavaim" (Czegő Zoltán) Neked adok mindent: az utat, amely hozzám vezet, a ház pillantását, ahogy először Rád nézhet. Mindent neked adok: a nyíló kaput, a kanyargó járdát, az udvar virágait, a lépcsőt, amint a házig fut, a küszöböt, hogy végre, végre szobámban leülhess. Neked adom a tárgyakat, tárgyaimat, minden játékomat, megalvadt éveimet ázott búzájával, megkékült mezőivel, elnapolt ünnepeivel; az ünneppel, amelyre várni kellett, s amely most veled megérkezett. Neked adom, végül neked adom napjaimat, a szavakat: szép szavaimat adom rád, hogy védd magad, ha bántlak, ha bántanak, és vigasztalódj, ha nem leszek. Borsodi L. László (1976-)

Add a kezed, mert beborult Add a kezed mert fú a szél, Add a kezed mert este lesz. Add a kezed mert reszketek, Add a kezed mert szédülök, Add a kezed összerogyok. Add a kezed mert álmodok, Add a kezed mert itt vagyok, Add a kezed mert meghalok. Szép Ernő (1884-1953)

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve, Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta? Tóth Árpád (1886-1928)

Istenem adj jelt, ha hallasz engem, állj meg az ablakom elôtt, mint egy levél, mint egy toll, mint egy pihe, érintsd meg az üveget a homlokoddal reggel, vagy nevess föl a fák között a kertben, mint a postás. Istenem adj jelt: ha szó van, legyen visszhang; ha fény van, legyen tükör; ha tudás, legyen felejtés, - vegyél magadra, mint egy tiszta új köpenyt és viseljél örömmel az égi forgatagban. Miért is volna elôre kész a válasz, hogy nem ismersz, nem is hallottál felôlem, valami alak ez is, formája vesztett forma, és az ujjnyomaim rajta, nézd csak, tehetséges hamisítvány valamennyi. Visky András (1957-)

Eszembe jut, amit felejtett, Fölemelem, amit leejtett, Megőrzöm, amit eltapos, Vigasztalom, ha bánatos, Nem búsítom, mikor nevet, Azt említem, akit szeret, A kiskabátját rásegítem, Nem szenvedéllyel, de szelíden, hozzá csak ujjheggyel sem érek, Szerelmet tőle sohse kérek, És nem is vallok sohasem - Ó milyen forrón szeretem! Ignotus Hugó (1869-1949)

Én nem tudok A csendről, melybe száz forró titok És jövendő viharok lelke ébred; Hol nászát üli száz rejtett ígéret. A csendről, melyre mennydörgés felel, Idegzett húr most, oh most pattan el, Vagy fölzengi a nagy harmóniát, Az életet, az üdvöt, a halált, Mindegy! Valami jönni, jönni fog! Ily csendről nem tudok. De ismerem Hol bús töprengés ág-boga terem, A csonka mult idétlen hordozóját, Sok, sok magános, lomha alkonyórát, Melyből a szótalan, közömbös árnyak Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, S a szívnek várni, – várni nincs joga, – Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, Míg percre perc születni kénytelen, E csöndet ismerem. Kaffka Margit (1880-1918)

Szívemet szögekkel verted a keresztre, Alvadt vérbe zártál mát és holnapot... Mondd, miért tartasz még lándzsát a kezedbe’, Miért takarod előlem a Napot? Kavargó árnyékok, tűként szúró fények, Végtelennek tűnő nyűtt hétköznapok, Kereszten, árnyékban torzak a remények, Kicsorbult, hűlt szívem halkabban dobog... Sötétkék szemeid hazug sugarában Sár, bogáncs és hamu fedi a fejem, Áttetsző hálón át, megrepedt világban Torkomon elakadt szó a szerelem. A. Túri Zsuzsa (1971-)

utólag szellőnek tűnik a hurrikán és csak törött gally árulkodik a fán utólag kanál víz a tenger és csak néhány szikra a világégés de nem a megállt időről tanúskodik-e karóránk egyik megállt fogaskereke Balla D. Károly (1956-)

Csomagodat ne bontsd ki, ha véginségre jutsz. Azért véredet ontsd ki, amiért sírni tudsz. A késő fordulásu eget mig nézheted, te lassu jajdulásu, alkosd meg végzeted. Amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt, amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt. "Hol csavarogsz, te vásott?" Aggódva vár reád, megvetvén elmulásod, csendes édesanyád. 1935 [?] József Attila (1905-1937)

Ne hidd, ez még nem a szerelem, csak valami fura-buta vágy kerget egyre közeledbe. Naptól tikkadt vándor kereste így a messzi forrás hűs ölét. Már az utca minden kis kövét, bokrok ágát, a lépcsők számát is ismerem - hozzád vezetnek. A tárgyak, lám, már megszerettek! Virágok kelyhén harmat ül, kószálok árván, egyedül. Beburkol lágyan az alkonyat, mély kútként őrzöm hangodat. Igazi társam nincs nekem, dáliák nőnek szívemen. Aranyos lábú kék madár melenget minden éjszakán. Oszvald Árpád (1932-2003)

Figyelmeztetlek, mint a téli reggel, egemen annyi csak, ha fölkél is, a nap, amennyi sugarat tőled ha kap s: vigyázzad lépteid, ha mellettem, velem, a percek ónosesője zizeg, megfagy a köveken és: kapaszkodni nincs se fal, se ág - - - én be nem csaplak, a közhely szavát mondom, ha érteni csak az segít. - Tél van. Korán esteledik. Zelk Zoltán (1906-1981)

Hallod a harmat gurulását, hallod az esőcseppeket? hallod a lepkék szárnycsapását s ha egy homokszem megreped? Zelk Zoltán (1906-1981)

Én itt vagyok, akarva, nem akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem. Anyám, a tenger apadt, s itthagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok? Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm mulván, Várom, míg értem visszatér a hullám. Nekem nem hazám e kietlen part, De aki titkon a füléhez tart, Magányban, éjben, emberektől távol: Annak mesélek egy más, szebb világról. Reményik Sándor (1890-1941)

Erdő vagyok - eltévedek magamban Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom A kéklő fulladásos alkonyatban Vagyok s leszek de nem tudom mi módon Hold-fűrész tép belém porom szitálja Kiszáradt zápor elfogyok zihálva Ki árnyaim a föld könyvébe írtam A levelek szemét vörösre sírtam S nem könny szememnek ezre hull a tájra Parázsló csont vagyok s min ég: a máglya Voltam s leszek de nem tudom mi módon A fulladásos kéklő alkonyatban Gyökér vagyok - nyakamra hurkolódom Erdő vagyok - eltévedtem magamban Baka István (1948-1995)

Anya, anya ebben a sivatagban, mért hagytál itt, ebben a sivatagban? Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, és mindent mégis oly kiváncsian szemlélgetek? Tudod, hogy hány kisértés, a semmi és üresség késdobáló hány és hány pokla leskel itt reám? Persze, a ruhák fodrát leeresztik, a kelme megfakúl, s a fű beteríti az utakat. Persze, persze, a feledés, az elmúlás - de hol is hagytam abba? - mégis élek, mégis nehéz, anya, mégis nehéz. Pilinszky János (1921-1981)

Letéptem ezt a hangaszálat Már tudhatod az ősz halott E földön többé sose látlak Ó idő szaga hangaszálak És várlak téged tudhatod Vas István fordítása Guillaume Apollinaire (1880-1918)

A büszke szem az égre bámul; a néma szájban titok él. A büszke kéz, az összezárul; a büszke szív, az nem remél. Én feléd nézek két szememmel s a szájam zárt, mert titka van. S feléd lengetem két kezemmel a szívem, amely nyitva van. Somlyó Zoltán (1882-1937)

Márta szorgalmas nap-tépő ordas, Mária lehajló, homloka holdas Márta ha zsákol, mázsákkal táncol, Mária felizgul nádsusogástól. Márta szelíden simítja ingem, Mária ököllel üti a szívem. Nagy László (1925-1978)

A semmittevés lován, A semmittevés lován, Ő üget az úton szaporán. Minden köve egy év. Szivének húnyó, bús heve Még néha lobban s egy barát neve Ilyenkor lobban el zsarátnokán. Nem tudja ő, hogy merre tart S nem emlékezik: - mit akart S nem kérdi többé, hol pihen... Néz felhőt, lombot és kiken Egy hűsebb élet fénye ott világol: A téli csúcsok felé néz a vándor... És óhajtana lenni téli hó, Vagy vágyna lenni pusztán délibáb És mindaz: mi e földi lét fele, - Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele... Mi eltünik - s nem mondta: élni jó! S vidáman múlik el s nem éri vád Az Alkotót, hogy mit művelt vele. Az úton mendegél és egyre jobban - Hogy erről álmodik, - a szíve dobban: Ha nem üldözné többé vér szaga... Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... S ha ő volna az örök éjszaka: Az emberszívekben tanyázna... Füst Milán (1888-1967)

Az álmok tengere furcsa szerzet ott lélek léleknek üzenhet, s szív vallhat szívnek szerelmet. Ott minden - mi itt nem - lelhető ott vagyunk Isten is - világot teremtő. Az álmok világa furcsa szerzet az álmokban virág vall virágnak szerelmet az álmokban, ki' van, mind angyalok fejükön fénylő tündér-glória ragyog. Az álmokban ritkán van szenvedés s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés. Az álmokban zöld a fű, és minden vidám az álmokban mindig süt a nap, mint szép őszi délután, amikor Ő jött feléd, megfogtad szép kezét, s azt hitted, mindez örök... - Az álmokban így van mind' - a valóban mögöttünk az Élet sündörög. De sebaj! újra itt az éj, csukd be szép szemed, álmodj és remélj! Őri István (1952- )

Elmegyünk egy kicsit mostan innen, oda, hol csönd s boldogság fogad. Készítem is, amit el kell vinnem, mulandó-romló cókmókomat. Tág határ, ti drága nyírfa-erdők, homok-rónák, ti előttetek, előttetek, semmibe tünendők, nem tudom titkolni könnyemet. Mert szerettem, nagyon is szerettem, mi a léleknek testet adott. Nyárfák csendjét, ahogy rezzenetlen bámulták a rózsaszín folyót. Elgondoltam sok bölcset-bolondot, eldaloltam bajt és örömet: voltam e bús földön mégis boldog, mert szívem kedvére verhetett. Boldog voltam, asszony ült ölemben, hevertem fűben, virág között. A barmot is öcsémként vezettem, öklöm egyet főbe nem ütött. Nincsenek ott, tudom, szagos erdők, nem zizeg ott hattyúnyakú rozs. Szívem az örökre eltünendők hada láttán ezért bánatos. Tudom, hogy ott hasztalan keresnék homályban aranyló réteket. Azért is oly drágák, kik velem még együtt élnek, emberek. Illyés Gyula fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Ahogy vízcseppek a bádoglavór alján, koppannak dobhártyámon a napok. Szám széléről sikolyt törlök. Tenyeremben eszelős hallgatás. Naponta építek emlékekből valami hozzám hasonlót. Kong a léptem. Üvegszemben csillan megint a nap. Kicsorbult a szavak éle. Tagjaimban síri csönd. Nálad felejtettem magamat.

Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég, nincs oly magasság, nincs oly mélység, amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom: Ítéletes, Zivataros, villám-világos éjszakákon. Wass Albert (1908-1998)