Lélekszirteken

Kút lánca csördült, húztam a vödröt, beton-öböl zengett, káva nyöszörgött. Leánytól jöttem, csupa csók voltam, síma víztükörre inni hajoltam. Ajkam a vízen pirosan feltűnt, tüzesített sarló, sustorgott, elhűlt. Égen vak angyal botolva lépett, ellökte a holdat, koromsötét lett. Nagy László (1925-1978)

Terád vonatkozik megint Chopin zenéje, Váltakozón borong föl egy-egy arcvonásod S a hősiesség hangnemet cserélve Társul az ellágyuláshoz. Ez a zongorahang! E végső lehetőség Búcsúmosolya, mely mégegyszer visszanéz! F-moll balladád esőverte őszét Pontozza halk ügetés. A dallamot zilált akkordok mért kisérik? Hiába kérdezem, epedőn visszakérdez. Ifjúságunk motívuma — miért is Fáj e futam, pedig édes? Mért végződik a tánc elcsukló lendületben? Szerelmünk hangjait egyedül hallgatom — És feldobog a még teljesületlen, Fiatal forradalom. Vas István (1910-1991)

Kékhasú madárka röppen Zsenge ág harmata csöppen. Fény lebeg át lilakék falakon. Egy harangvirág kelyhében lakom. 1932 Dsida Jenő (1907-1938)

Esett. Megint kisütött. Szanaszét tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék, nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya, a fekete Föld egy-egy ablaka, s az Ég beléjük oly mélyre esett, hogy szédítette a rémült szemet, s egy pillantásra elhitette, hogy lent valahol egy másik ég ragyog, igen, egy másik: az amelyik a talpunk alatt szikrázik: Számoa vagy hogy is hívják azt a szigetet, mely valahol épp alattunk lehet: annak az ege tátongott felém, vagy majdnem az, olyan iszonyu fény, oly gyönyörű, gyémántkék áradás rohant meg lentről, olyan ragyogás csapott elő, és olyan hirtelen, hogy azt hittem, mindjárt beleesem, és csak kápráztam és szédültem és oly jó volt e gyönyörű tévedés, hogy sokáig eljátszottam vele, s szerettem volna mutogatni...De aztán, mégis, nem szóltam senkinek: kinevettek volna az emberek, míg most, versben, elhiszik a csodát, a valóságot: hogy a pocsolyák tükrös fényükkel a tavaszi napban kilyukasztották a Földet alattam! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Nincs semmim, mégis gazdag vagyok mert enyém a végtelen, kék színű ég, amelyből két szemed rám mosolyog, felidézve a tiszta tenger színét. Enyém a napfény is , mely rám ragyog, sugárkezével forrón átölel bearanyozva minden új napot, hisz minden nap új reménnyel jön el. Enyém a Hold, mely lopva rám nevet álmokat hozó sápadt éjeken, amikor halkan suttogom neved, s karodban ringatsz álomréteken. Harcos Katalin (1956-)

A barátságok hűséggel mért időben élnek. Nem számítanak a hónapok, az évek – Csak a lélekrezdülései jelzik az érvényességet. Zsirai László (1956-)

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom. Szabó Lőrinc fordítása William Shakespeare (1564-1616)

Találkoztunk a fák közt a kertben ő meg én. Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém. Kért, hogy könnyen szeressem, mint a rügy nő ág hegyén, De ifjan és bolondul ezt nem hihettem én. És álltunk a folyónál, hol véget ért a rét. Vállamra tette akkor kis hófehér kezét. És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog; De bolond ifjú voltam S most csupa könny vagyok. Vas István fordítása William Butler Yeats (1865-1939)

Szeretném látni a mosolyt az arcodon, Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon: Szeretném látni a boldog szemeket, Amelyekből más is erőt meríthet. Szeretném hallani a boldog nevetést, Amely mindig őszinte és békés. Hallani, ahogy a jót dicséri szád, S nem az elégedetlenség nehezedik rád. Szeretném érezni, hogy békés a világod, Hogy hiteddel a rosszat leigázod. Felülkerekedsz a súlyos bánaton, Hisz Isten veled van minden utadon. Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol, Ha válaszút előtt botladozol. Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja, Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta. Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak, De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak. S ehhez legyen az a hely a templomod, Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz. Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne, Ha minden gondod Isten elé lenne letéve. Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna, A fénysugár lelkedig hatolhatna. Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék, A bánatodban is szívesen osztoznék. Ha nyújtod a kezed

Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám? Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám? Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám! Wass Albert (1908-1998)

Egyszerre szeretnék birtokolni mindent decemberi havat a virágzó hársfa ágán ugyanazon réten egy időben zöld füvet és szénát szeretném egymás mellett látni az almafa virágát s gyümölcsét az elröppent éveket szívélyes összhangban a jelen napokkal kis faházunkat egy városi épülettel és még szeretném ha egyszerre lenne sírom és bölcsőm Zsille Gábor fordítása Wacław Oszajca (1947-)

Követtem sok-sok csillag büszke s bágyadt fényét- vágytam sok kikötő után- éreztem, ó, a vég nélküli vágyat s a boldogságot- álmomban csupán. Szálltam: körül hideg tájékú tenger, bolyongtam: rám zúdult a ködcsapat... Hiába: minden csillag megcsal egyszer, és egyszer minden tenger kiapad. Szemem a víz sötét méhébe mélyed, az árny sörényét rázva rárivall. Mit várjak még? - Vezérlő fényt reméljek? Röpíts vak ár, s te tomboló vihar! Körül a tenger dördül, sistereg, küszködik bennem kín és szenvedély- Ó, csillag, ki a békét ismered, mikor gyújt már fejem fölé az éj? Képes Géza fordítása Veikko Antero Koskenniemi (1885-1962)

Csak halkan lépjél, Kedvesem, a kerti úton nesztelen, s hallgasd az édes őszi dalt, ami a fák közt átnyilalt. Csak hallga, hallga, Kedvesem, levél zizeg ily kedvesen? A szél susog, vagy lomb dalol? Vagy egy bogár a lomb alól? Figyelj, figyelj csak, Kedvesem, az ősz suhan itt csendesen, s ahova tündérujja ér, aranyszín lesz a zöld levél. Kék fátyol leng a távolon, talán mindezt csak álmodom? A kert is alszik, Kedvesem, most halkan lépjél, nesztelen. Várnai Zseni (1890-1981)

Emlékszel? Aztán milyen jó volt hozzád fordulni - és Te édes! - hogy doromboltál hogyha csókot súgtam égő füled tövéhez. S alvás előtt egymás ölében még fészkelődni, s megfordulva fel-felkérdezni, félig ébren: "Szeretsz?" "Szeretsz még?" - újra, újra. Emlékszel? Engem elfeledhetsz. De a percekre emlékezzél, mikor odabújtál szívemhez és magadról megfeledkeztél. Váci Mihály (1924-1970)

Nehéz veled boldognak lenni, de boldogság veled a fájdalom, a nyíl tud csak így sebezni: ha mélyebbre engedi az izom, nem fáj olyan nagyon. S ha kitépik talán halált okoz. Miért cserdült reményeidre ilyen váratlanul májusi jég? Ájulást érzek a térdeimben, ha vigasz szóval hajolok Feléd, s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot, kézlegyintésed elég. Váci Mihály (1924-1970)

Ha majd nélküled érkezik az est, s vendégül a magányt láthatom, ha lelkembe a múlt keserű emlékeket fest, s ecsetéből lecseppen a szétfojtó fájdalom, ha hideg földön ülve álomba zuhanva, ujjam görcsösen markolva magamba neved mormolom, ha ébreszt a hajnal pacsirta hanggal s élni hív, hogy megyek-e nélküled, még nem tudom.

Suttog az éj, meg-meglegyint: álmomat már elvitte mind: érzem, valami szólni szeretne, de nem hatolhat idegeimbe. Szerelem szavai? Üzenetek, melyeket szétszórtak a szelek? Vagy a jövő valami árnya, az figyelmeztet iszonyára? Szabó Lőrinc fordítása Teodor Storm (1817-1888)

Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt. Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza. Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül. Szabó Magda (1917-2007)

Dadogok, szédülök, leplezek, félek és szégyellem magam: szép tested nyugtalanít. Nem látom, ki vagy, nem az vagyok, aki voltam, s mialatt akadozva te is másról beszélsz, szememben a titkos vágy már folyton csak az eljövendő csókot nézi a szádon. Mindenkinek ismeretlen a másik; - csak akkor enyém az agyad játéka is, ha egészen enyém vagy: amíg külön maradunk, nem elég bizalmas teljes szemérmét levetni a lélek, de a testi szerelemben össze símul és boldogan felejti magát. Dadogok, szédülök, leplezek, bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy beszélni, ahogy illenék: túl friss vagy, túl szép igéret, még harc és váratlan remény: ma még csak zavaromat tudom elmondani, azt, hogy szeretlek és akarlak, ismeretlenül. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem, szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el? Sose néztem, merre jártam, a felhőknek kiabáltam, erdő jött: jaj, be szép! - megcibáltam üstökét. Jött az erdő: nekivágtam, a bozótban őzet láttam, kergettem, ott maradt, cirógattam, elszaladt. Ha elszaladt, hadd szaladjon, csak szeretőm megmaradjon, szeretőm: a titok, ő se tudja, ki vagyok. Isten tudja, honnan jöttem, köd előttem, köd mögöttem, szél hozott, szél visz el, bolond kérdi, mért visz el? Szabó Lőrinc (1900-1957)

Jó volna csöndben, egymagam, úgy élni, békén, boldogan, mint a pipacs vagy ott alább a margaréta, a szarkaláb, - jó volna egy kis tanyai ház előtt őrt állani, nyurga akác, és megborzongani, szótlanúl, ha az égre éji vihar vonul, és reggel a fénybe kéjesen belemosni millió levelem. Jó volna szállni, ameddig a szem, kék fátyol lenni a hegyeken, felelőtlen, kóbor szelek módján futkosni, egyre szebb és távolibb országokon át, jó volna, mint a kis kacsák, fürödni, patakban, szitakötők fia lenni, vagy malacok között, akiket nem kínoz öntudat, heverni a sárban a nap alatt. Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! - átszűrni magam az elemeken, hisz csoda-balzsam a puha sár, mit esőből s porból kever a nyár: óh, elaludni a föld vegyész kezében, úgy, hogy az ébredés kihagyja a bűnt, embert, – s virág lenni csak, pipacs, szarkaláb, vagy legfeljebb a tanyai ház. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Naponta rájönni, hogy nem vagy, és hogy ami van is, veled tűnt, s naponta visszavágyni a mindenbe, a voltba, a már-semmibe, s tudni, mily kevés volt az a minden, s hogy csak kérkedés eget és földet elvetni miatta, mintha agyamat vakság verte volna: jaj, naponta nehezebb a nehéz! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. Bizsereg a nap arany illata. Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. Valami épít, észre se veszed. Ásítasz, nyújtózol, unatkozol. Ég s föld lassan mégis megostromol. Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz. Aztán szétnézel: az ismert világ! S húnyt szemed már az eget zárja rád. Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak. Szálló lepke rajzol új hangokat. Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. Egész testedet felhő emeli. Egy dallam visz, de keresztezi száz. Benne zümmög a tegnapi darázs!... Emléked van, s nem sejti maga sem. A rét meghal. - De te tudod, milyen! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Hajnalig néztem az eget: ezer szeme észre se vett. Pedig rám nézett szüntelen s szinte kacérkodott velem, hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép az öröktünde régiség. Hajnalig néztem az eget; ezer szeme észre se vett, bár csöndben megfordult, ahogy a csigalassu csillagok (száz egybezárt-nyilt végtelen) keringtek bennem-kívülem. Hajnalig néztem az eget és lassankint elrémitett, hogy e szárnyas gyöngy-állatok rajzása úgy halványodott: társtalan ültem s üresen a rámszürkülő semmiben. Hajnalig néztem az eget, s akkor a húspiros Kelet hirtelen elhúzta az ég maradék csillagfüggönyét, - szívemben arcod nevetett: csordultig megteltem Veled! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Mint kagylóból bontottalak ki, mint héjból: s nemcsak ruháidból: amint felnéztél rám, a végső pillanat előtt, mikor megláttad sorsodat, de még tiltakoztál, igen: amint felnéztél, akkor már, s lélek szerint, te vetkőztél tovább: hívó szemed úgy menekűlt, oly kétségbeesett álmot tükrözött s oly belső csatát, hogy a szívem elszorúlt. De a vágy győzött lassan: fájdalmas bizalom mosolya remegett át ajkadon s a győzelmes, halálos gyönyöré, karod emelted a nyakam köré: be szép voltál! Azt a tekintetet, mellyel vállaltad titkod-szégyened, s mely jövőd és szíved bontotta ki, sose tudtam többé felejteni. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs, minden perc egy-egy baltacsapás: kábító fénybalták alatt izzadva csörtet a gyorsvonat. Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés: engem a Tűz vad lelke visz és old szét, hogy csupa láng legyek s elkapjam a menekülő egeket. Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár, mint testvérem, ez az iszonyu nyár, s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad ez a nyomorult Föld a röptöm alatt, hogy elmarad a renyhe testi lét, mely most csak az árnyék hüvösét keresi, dongó és arató – Nyár van, dél, ernyedt, altató pihenés – Én sohasem pihenek! Még túlragyogom a földi perceket, lelkem még csupa robbanás, folytonos halál és feltámadás: még szállok, céltalan és vakon, de oly tüzekkel gazdagon, hogy mikor elérem, megborzong a Nap, ha rácsókolom egy sugaramat. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Ha fejedet megőrzöd zavarban, Bár csak szidás ér jóságodért. Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban, De megérted a mások kételyét. Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt. Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót, Nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt, S mégse játszod a bölcset és a jót. Ha álmodol, de nem úr az álom rajtad, Gondolkodol, de végcélod nem ez. Ha balsors sújt is, megmarad nyugalmad, S nincs oly siker, mely lábadról levesz. Ha az igazságot, amit kimondtál, Más aljas eszközül használja fel; Ha élted munkája tiszta rom már, S tört szerszámmal elölről kezded el. Ha van szíved, hogy mindazt, mit elértél, Ha kell, egyetlen kockára rakd, s túltegyed magad, ha vesztesség ér, s ne legyen róla többé egy szavad; Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked, ideged, izmod régesrég halott, s helytállnak, mikor nincs más benned, csak a tudat, hogy ki kell tartanod. Ha tiszta tudsz maradni tömegben, s király előtt is őszinte, emberi; Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen, Ha nem szolgálva, d

Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves. Visszatalálás legbensőbb magunkhoz, Az ártatlansághoz, a kezdetekhez? Talán a lét legelső vad csatája, Elérni önmagunk szélső határát, S néhány óránk csodás mindentudása? Vagy mi még? Eredendő látomás, Mely vészes jóslattal ragyog előttünk, S a haláltól vár gyors feloldozást? Somlyó György fordítása Robert Graves (1895-1985)

az iskolakert kihalt gesztenyéinek feszíti hátát az első szerelem de elégtünk az álmok rövidzárlatában érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye: gyilkos szavak szövődménye lettél elrontott másolat… az okok elvesztek s amit találtam az mind üres már csak a sérülés örök — gondolj bármit — pedig arra kértél hogy támasszalak majd fel ha szívemben halva talállak Oláh András (1959-)

múltadba nyitogathatsz ablakot betekinthetsz merre jártál benti tájaid kővé fagytak szellőzetlenek gondolataid a google sem tudja ki vagy hiába méri perceid s pulzusod hogy mennyi titok mind a másé ezzel soha semmi bajod maradsz magadban magadnak csak egy lesz nálad mindig nagyobb titka mint minden egyszer kiderül egyszer midőn magadon leszel kívül ráébredsz ő is magad voltál és vagy örökkön örökké s végleg egyedül Tar Károly (1935-)

Mályvaszín verseimmel immár házalhatok én – tél jön. Rozsda pereg csillagról, fákról, ha megállok fehérlőn, rozsda lepi szemhéjam, vállam. Zuhogj csak, hó, hűen, csodásan, csikorog fönt a firmamentum, kocsma fogad be, asszony vagy templom, mindegy, csak valami befogadjon, valaki csöpp derűt, kedvet adjon – pereg a rozsda, hó pillézik rá, ahogy megállok fehérlően, ahogy megállok csikorogva rozsdában, hóban, romház-időben. Kiss Benedek (1943-)

Volt egy kis novemberi nyár, volt egy kis augusztusi tél, ki tudja, mikor van a már, mikor tompul el melyik él. Lesz kis angyaltoll szivemen, kis ördögszőr is meredez, aztán elmegyek hirtelen, s ott azt kérdezik, ember ez? És én csak nézek céltalan, annyi cél volt, és mind mire. Lesz tán tenger is még tavam, égen is túl ér a vize. Demény Péter (1972-)

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád. Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelőmbe csap, viszlek tovább, vérem zuhatagában. Nemes Nagy Ágnes fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Zárt az ablak. Csöndre int a titkok titka: két szemed, míg az ingaóra bongva, ó rugóra jár, ketyeg hallgató szívünk felett. Pilinszky János (1921-1981)

A fátyol és a napernyő elég, mint cigarettapapiros. De elégnek a csontok is, a sziklák és a tengerek vize. Csupán a mosoly halhatatlan, a könny s az oszlopok. Bár ők se élik át a pusztulást, csak túlragyogják. Pilinszky János (1921-1981)

Szeretkezni szeretnék Veled! Vadul suttogni neved! Elvenni egy percre az eszed! Érezni bőrömön kezed! Csókolni akarom testedet, Gyönyörbe hajszolni véredet, Felfedni minden titkodat, Elűzni összes gondodat! Érezni akarom a szád! Bőröd borsódzó bársonyát. Hajad rám omló illatát, Látni szemed szép csillagát. Hallani akarom szívedet, Érezni lüktető kéjedet! Repülni Veled az égre, Zuhanni együtt a mélybe! Aludjon el minden lámpa, Jöjjön sötétség a világra! A homályban vágyón, ha kereslek, Érezd, milyen, hogy szeretlek! Paul Géraldy (1885-1983)

Utadba jön - nem is kerested. Útjára megy - hiába nem ereszted. Mindegy - csak tűrd szótlan panasszal! Mindegy - üvölts, ha az vigasztal! Mindegy - harapd némán a nyelved! Mindegy - párnád ököllel verjed, vagy görcsösen szorítsd a szádra! Hiszel? - most istent káromolhatsz! Hitetlen vagy? - hitet tanulhatsz! Legyintenél - az is hiába, s hiába vágyol a halálra. Hát élj, s tanuld meg elfogadni, hogy nem tud ennél többet adni. Rab Zsuzsa fordítása Parurj Szevak (1924-1971)

Egymásra hajló fák között, boldog élettel hátam mögött mennék Veled nem számolnám a perceket átölelném az éveket s Téged Egymásra hajló fák között, feledett árnyak mögött mennék Veled nem néznék hátra már soha léptem nem lenne tétova mert éreznélek Téged Egymásra hajló fák között szemem szemedbe költözött testünk zöld fénybe öltözött eggyé lettünk a fákkal a titkokkal, a világgal Veled Egymásra hajló fák között, megálltunk egy tisztás fölött s nem mentünk tovább, mert megtaláltuk a Tündérek Otthonát Veled Őri István (1952- )

Rejtsd magad a napsugárba és fény leszel rejtőzz el a föld porába és bársony leszel bújj virág szirmába pillangó álmába és boldog leszel Őri István (1952- )

Csak egy lépés választ el minket. Nem tudom, e hiányzó lépés az enyém vagy a tied. Te állsz az egyik partján, én a túlsón, és közöttünk folyik az éj. Hogy annyira közel kerüljünk egymáshoz, és hogy maradjunk annyira távol, csak egy lépés választ el minket, s a hiányzó lépésen át folyton folyik köztünk az éj. P.Tóth Irén fordítása Octavian Paler (1926-2007)

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában, hol néhány szék van és egy zongora, itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek, s talán nem is szerettelek soha. S átölelne a kongó, ismeretlen, s egyedül maradhatnék, mint a fa, jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam, mert oly nehéz. De hol van a szoba? Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Ne hagyj el engem, levegő, engedj nagyot lélegzenem, angyalruhák lobogjanak mellkasomban ezüstösen, akár a röntgenképeken. Egy ezüstnyárfát adj nekem, arcom a rezgő lombba nyújtva hadd fújjam rá lélegzetem, s ő fújja vissza szüntelen új, szennyezetlen életem, mig kettőnk arca közt lebeg a lélegzetnyi végtelen. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Hogy mit láttam?..., Elmondhatom. De jobb lesz, ha lerajzolom. Megláthatod te is velem, csak nézd, csak nézd a jobb kezem. Ez itt a ház, ez itt a tó, ez itt az út, felénk futó, ez itt akác, ez itt levél, ez itt a nap, ez itt a dél. Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű, ez itt virág, ezer, ezer, ez a sötét gyalogszeder, ez itt a szél, a repülés, az álmodás, az ébredés, ez itt gyümölcs, ez itt madár, ez itt az ég, ez itt a nyár. Majd télen ezt előveszem, ha hull a hó, nézegetem. Nézegetem, ha hull a hó: ez volt a ház, ez volt a tó. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

A szív a legfurcsább csavargó, Vigyázzatok reá nagyon! A megszokás halála néki, De mindig kész van útra kélni, Ha nyílik rája alkalom. A szív a legfurcsább csavargó, A tolvaj-utat kedveli, Hiába tiltja tilalomfa, Nem hajt veszélyre, tilalomra, Még vakmerőbben megy neki. A szív a legfurcsább csavargó, Minden lépése új talány: Onnan szalad, hol rája várnak S hívatlanul oson be másnap Pár ragyogó szem ablakán. A szív a legfurcsább csavargó, Ne bánjatok durván vele! Mert ahonnan elűzték egyszer, Hívhatják vissza bár ezerszer, Nem látják többet sohase. A szív a legfurcsább csavargó, Dölyfös kacajjal elszalad, Hogy megalázva, elgyötörve Visszalopódzék a küszöbre, Hol csupa dacból megszakad. Móra Ferenc (1879-1934)

"Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, Irigykedünk egy vidám szaván. Azt hisszük, a másik szeme ragyog, Gondolatai tiszták, szabadok. Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, Hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi emberek, Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet. Hazugság az egész életünk, Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk." Dante Alighieri (-1321)

Gondolod, kerül életed útjába Egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike, Hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson téged, S lohassza kedved, merészséged. Jóságos kéz utadba azért tette, Hogy te megállj mellette. Nézd meg a követ, aztán kezdj el Beszélgetni róla Isteneddel. Őt kérdezd meg, milyen üzenetet Küld azzal az akadállyal neked. S ha lelked Istennel találkozott, Utadban minden kő áldást hozott. Túrmezei Erzsébet fordítása Marie Feesche (1871-1950)

Megjöttek, ezüstös éjszakák, midőn nem alhat a fénykupolás ég s a tenger. Míg lesem az éj szavát: bennem a vágy, mint eleven parázs ég. Mint villó szálak, megkötnek az éjek, az illat pillanatig sem csitul: a vadvizek ringó habja felébred s a szellőt ős dalokkal zengi túl. Arany-fürtöt langy fuvalom ölelget, a szem: a nagy, e lángoló titok s a lelket fehér álomképek varázsa fogja. Tüzespirosra duzzadt ajkamat, szerelmesem, csókold, vérezd, harapd – ne félj: nem fogy ki hajnalig se csókja. Képes Géza fordítása Maria Under (1883-1980)

Nem akarok más lenni, csak apró fény az éjben. Álmaidba lopva bújni, forró öleléssel. Lennék nyelved hegyén édes íz, füledben halk dallam, bőrödön vad bizsergés, s ajkadon egy sóhaj. Szemed sarkában kis ránc - ha önfeledten nevetsz. Pupilládon huncutság - pár kacagó sós csepp. Nem akarok több lenni, csak oxigén a léthez, ereidben vörös test, hogy bejárhassam szíved. Lennék burkán izomsejt, hogy dobbanhassak benned, nem akarok mást - csak boldoggá szeretni Téged.

Utánad kószálok, amikor egy nőt követek egész este, és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak, arra várva, hogy te nyitsz ajtót, te sehol sem található! Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok, esetlenül és reménytelenül várnak reád. Ó, nem félek a nőktől, ismerem őket és szájoncsókolom, aki megadatik, de aztán újra csak egész este követek valakit, aki a sarkon visszapillant, és újra látom, nem te vagy, ma is a másik utcán ring a szoknyád, és éjjel meggyújtva villanyom, sokáig nézem az alvó lányt, aki feljött az este, hisz keres valakit, akárcsak én, amikor egy nőt követek, mert ismerős, ahogy hajába túr a szél és feketén széjjelteriti vállain az álmaim. Ladányi Mihály (1934-1986)

Nem, a Nagy Szerelem nem létezik. Csak álmok egymásról, és tévhitek. Csak szer, mit ön-bajára két beteg édes szirupban oldva megiszik. S mikor az őszből ránk rozsda pereg, és ágyékunk hideg, csorba edénye alatt a tűznek se heve, se fénye, csak akkor nyújtunk őszintén kezet. Ladányi Mihály (1934-1986)

Tested melegét keresem, mert a tűzhelyek mindenfelé kihűlnek. elkékült szájjal vacoglak, mint a keresztények Jézusukat, Én matracig letarolt ágyba fektetem estémet sírdogálva, és tordai gyantaillatodról faggatom a fenyőfaágakat. Mindenhol ott vagy és mégse talállak és rekedt f-dúrban üvöltözök minden papírlapon, ha a toll percegve rácsap. Mert tél van, és nem tud élni az öl melege nélkül az ember, járkálok cellaéjben és fagyott ujjakkal szorongatom a verset, mint a rácsot. Ladányi Mihály (1934-1986)

mert szép combjaid vannak és meleg hasadhoz sehol sincs már hasonló mert rám fonódsz mert meztelen hús a szád és nem is lesz már hozzád hasonló mert uralkodsz rajtam s leterítsz mikor leterítlek te lángoló hús széjjelszabdalsz te tüzes olló mert gondolataid csak mint a növényeké de megzavarod az eszemet mert e kavargó világnál semmivel sem vagy kevesebb mert az öröm belőled árad és üres kézzel is halhatatlan bánatokat tudsz osztani mert lábadhoz búvok mint az eb ó értem már mi az ami átvisz háborúkon világnyi földrengéseken nem híres agyunk őrzi azt nem ez a gyanús semmi sem amíg mélán álmodozunk és lebegő érzelmek elragadnak a kitalált jövő felé végül is édes öled lesz az egyetlen mocsoktalan ablak. Ladányi Mihály (1934-1986)

Most úgy szeretnék egy párnát keresni, csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel, vagy még inkább a földre arccal esni, és elfeledni mindent, csendben el. Jó volna most mindent felejteni, jó volna most mindent elejteni, leszállani, s a harc után, a harc után megállani. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Szeretlek égi áhítattal, Híven, örökké, igazán. Oly tiszta, mint a nap, szerelmem, És mély, miként az óceán. Mert legdicsőbb te vagy a földtekén, Szebb, mint az égnek minden csillaga; A mennyet én már itt meg ízlelém, Az én szerelmem az élet maga. Szeretlek forró indulattal, Lobogva, kéjjel, lángolón. Oly forró, mint a tűz, szerelmem, S minként a tűz, oly romboló. Te vagy a legkívánatosb nekem A pazar összesség csodás ölén; Nem céltalan, nem álom életem, Ha te hajolsz áldólag én fölém. Szeretlek rémes szenvedéllyel, Vihar kél csókjaim nyomán; Hervasztó, mint a nap, szerelmem, S háborgó, mint az óceán. Önön világát nem szeretheti Jobban az Isten, mint én tégedet; A láng, mely a világot élteti, Halált is oszt, mert vég nélkül szeret. Szeretlek titkos rettegéssel, Marcangol egy sötét talány: Hogy hirtelen nem oszlasz-é el, Te fényes égi látomány? Hogy üdvömet meg nem sokallja-e A boldogságra irigy, gúnyos ég? De hiszen örök lelkünk élete, Az égbe is utánad szállanék! Szeretlek mélységes g

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon, várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom; várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap, várj, ha nem is jön levél innen néhanap; várj, ha nem vár senkit ott haza senki már, s ha nógat is bárki, hogy nem kell várni már. Várj reám, s én megjövök. Fordulj daccal el, ha álltatják ösztönöd, hogy: feledni kell... ha lemondtak rólam már apám s lányom is, s jó barát már egy se vár-- ...szinte látom is: borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük, rám gondolva. De te várj s ne igyál velük. Várj reám! Ó átkelek minden vészen én. Aki nem várt, rám nevet: "Szerencsés legény". Nem tudhatja senki sem, te meg én csupán, hogy te jártál ott velem öldöklő csatán, s te mentettél meg, de hogy ? Egyszerű titok: várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott. Lányi Sarolta fordítása Konsztantyin Szimonov (1915-1979)

Feküdtél-e már késeken, háltál-e jégen meztelen, hagyott-e már úgy el a vér, öntött-e már úgy el a vér, hogy ne hallj, ne láss? Borult-e rád már óceán, nyelved volt-e már celofán, robbant-e szét már szemgolyód, mint a mélyvízbõl kifogott halaké? Voltál-e lábon égetett, tépték-e ki a gyökered, faragták-e a csontodat, millió tonna súly alatt nyögtél-e már? Vertek-e földbe, mint karót, rügyezett-e már két karod, hullattál-e már lombokat, voltál-e üresen maradt fészek a fán? Kányádi Sándor (1929-2018)

Nem az a fontos, hogy tűz legyünk, hanem hogy  csak egy kis tüzet rakjunk magunknak, hogyha fázunk, és átjár a nyirkos hideg, nem az a fontos, hogy egy kimért országúton  haladjunk szüntelen, hanem hogy tudjunk kószálni egy kicsit, mint a bóklászva legelő szamár, nem az a fontos, hogy mindenütt legyünk,  hanem hogy válasszunk egy kis zugot, legyen az fa vagy ház, vagy asszony, vagy egy  darab kenyér. Egyszer majd kifejtem neked, mi az ég, mik a  csillagok, s mi vagy te magad is, ártatlan aranyaddal, néhány vázlatot rajzolok majd az éj fekete  táblájára, de minden fényt kioltva jöjj, ha meg akarod  érteni. Fordította: Rónay György Jules Supervielle (1884-1960)

Fekete jegenyék között Pirosan kelt a nyári hold, A táj bársonyba öltözött, A Tisza csöndben szundított. Majd, mint az ezüst, fényleni Kezdett a boglyák bús sora. Az egész földre ráborult A ragyogó éj mámora. Szikráztak fönn a csillagok És lenn a rőt pásztortüzek: Az ég és föld szerelmesen Egymásnak titkokat üzent. Juhász Gyula (1883-1937)

1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. 2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem látta

Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán. Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül. Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát. A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s - álmomban, s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám Illyés Gyula fordítá

Mersz-e úgy szeretni, őrülten, marva testedre kínzó sebet, mely éget, szaggat, ha nem vagy velem, s jólesőn édes, ha simítja kezem, gyógyítja a csók, ajkam édes selyme, véred bizonyságát nyelvemen ízlelve, vámpírként elvéve életed? Tudsz-e úgy szeretni, gyengéden, feloldódva, eltűnni egy ölelésben, vágyat simítani bőrömre feledkezve, tűzként égni, boldogan, önfeledten percenként halva kínhalált, átlépve menny s pokol kapuján, imaként mormolni egyetlen nevet, míg testemre forr leheleted? Őrülten szeretni, mersz-e, mondd! Mersz-e élni, ahogy én akarom, kiszolgáltatott alattvalóként kegyet remélve, ne élj, ne lélegezz, csak bennem dobogjon a szív, bensőmben pulzáljon véred, mert mersz úgy szeretni, ahogy én téged.

Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul, mosolygunk, mi több, nevetünk! Nem árulkodik a titokról keserű ráncunk, tört szemünk. Némán vergődve ott hever lenn a lelkünk véres mélyein. S ha vadul tombol is szívünkben, szánkat görcsbe rántja a kín. Kérdezd bölcsőn a csecsemőket, kérdezd sírban a tetemet, talán ők felfedik előtted, mit sosem mondtam el neked. Szabó Lőrinc fordítása Heinrich Heine (1797-1856)

Viszontlátom a helyet, hol zokogtam: és megmosolygom most, hogy ott zokogtam. Viszontlátom, hol egykor mosolyogtam, s megkönnyezem most, hogy ott mosolyogtam! Berczeli A. Károly fordítása A helyeket, hol sírtam, újra látom: mosolynak tetszik mindenik sírásom. S látom a helyeket, hol mosolyogtam: ó, mennyi könny van minden mosolyomban! Baranyi Ferenc fordítása Giovanni Pascoli (1855-1912)

Elmúlt már a reggel! Az est még messze: szemünkben halvánnyá szelídült a tűz. De az alkony a hajnalpírral üzente, majd az éj minden bajt felold és elűz. Kovács Anikó fordítása Gerard de Nerval (1808-1855)

Így nem őrizte kincseit a gazdag, nyár illatát búsongó, szőke kazlak, nap színeit üvegbe zárt gyümölcs, sok tudományát vén zsugori bölcs - mint téged rejtelek, őrizlek én, mindent, mi tiéd volt és most enyém: papírlapot, melyen kezed nyoma, pillantásod, mely rólam szállt tova, egy mondatot amely tetszett neked, dallamocskát, mit dúdoltam veled, egy virágot, melyhez hozzáért arcod, mozdulatod, ahogy fejed lehajtod, s még mennyi mindent. Oly szegény a szó mondani, írni, mily boldogító, hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy, hogy áradó örömöm titka vagy, s mert bennem élsz, minden baj elkerül. És gazdag vagyok, mérhetetlenül. Gemma Moretti (1932-)

Az ötvenes nőknek jól áll a nyár, mikor fehér és vízkék lent viselnek, nem rejtőznek dús szövetek mögé, s mint a nyári fák, könnyűek lesznek. Én nyári asszony szeretnék majd lenni, nem túl sok és nem túl kevés, erős, tiszta illatú, repülni szabad, és lágy, mint a finom lenszövés. Gertheis Veronika (1990-)

Minden parázs hideg hamu minden szó néma tátogás Nem kellenek szavak Elég egy összevillanás Még az se kell Elég ha vagy Képes Géza (1909-1989)

hajnalban sírnak a fák s mint könnyek áztatta lepedő göngyöli magát alant a macskakő és én kopok deresre csendben arcomra gyűrve tenyerem minden ráncát voltam éj dermedten tán hajnal is kiengesztelten de ha rám fonódott a fény konokul cipeltem álmát az éjbe hajnalban sírnak a fák s láttam csuklani őket roskadásba kaparni égen ezer körömmel felsebezve kékjét míg serkent fénye alvadásig eret vágtam és mézgába mártott sebekkel üvöltöm fogd fogd hát kezemet ha az évek korhadt gyűrűi málnak elpattant rozsdás abroncsok körbe zárnak hallom még holtan is nyöszörögnek a levelek hajnalban sírnak a fák Lucskai Vincze (1954-)

Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied. Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?” És aztán... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan... És aztán lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, hanem az asszony fázik, egyre fázik, nem érti.Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje... Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül. Rab Zsuzsa fordítása Maja Bariszova (1932-1996)

Alszik a hó, és csak suttog a táj. A köd szele mondana valamit még, De az éj betakarja, s a hajnali báj Dala duruzsol csendben a falakon túl. Pára szövi köpönyét, s leteríti Körben az alakon túli világban. Láttam, ahogy kezeit melegíti, Mielőtt elfut a kerteken át. Sála, az inge, kabátja a széken, Mind odaillik a téli szobába. Szeretőm alszik, a párna a szívem, A Hold mosolyog ma az ég peremén.

Arcomat éri hajnali fény és sírva, remegve, zokogva, nevetve álmodom, álmodom, álmodom én. Libben a hajnal, vérteritő - és vágyva, szaladva, ölelve, kacagva álmodik, álmodik, álmodik ő. Dsida Jenő (1907-1938)

Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik, s múltadba érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már rég szakítottam veled. Nem is tudtad, hogy létezem, és rég szakítottál velem. Elválunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt. Én jobbra el - te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem. Baranyi Ferenc (1937-)

Ha együtt voltunk, minden egyes óra Ünnep volt, istenültünk összeforrva, S nem létezett a földön más. Merész S madártoll-könnyű voltál, szédülés Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a Lépcsőn, fokokat átszökellve, és Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra, Hová mint tükrön túli tájba lépsz. Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad A kettős szárnyú szép oltárkaput, S az éjszakában meztelen sugárzott Szentséged, és lassan reám borult, S ha felébredtem: “Légy ezerszer áldott!” - Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod Áldásommal zavarni: kozmoszod Pihent, s az asztalról az orgonákat Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt, S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt Derengés kékje és nyugalma hullt. S egy kristálygömbben csillogott a tenger, Hegység magaslott, lüktetett a fény Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben Te tartottad, a trónon alva, csendben, És – istenem! – enyém voltál, enyém. Felébredtél, s a hétköznapi szónak, Ahogy kimondtad, új fényt adva, már A nyelvet is varázskörödbe vontad, A mondatok fel

Valamikor így mértem: évek, évek, egy idő óta így: napok, napok. S tán nemsokára napokkal se mérek, azt mondom: percek és pillanatok. Áprily Lajos (1887-1967)

Kezed kezembe, tekintetem tekintetedbe már, mint folyó a mederbe, mint szájra a pohár. Alakod könnyű képe rezge fénnyel, színnel tömött fejembe, mint őszi fák lombjába ha csak egy madár. Elrendeződik a világ. Illyés Gyula (1902-1983)

Túljutván az éj felén, fölkeltünk, a Nap meg én; néztük egymást tétován: hogy lesz ebből délután...? ___(Fenti 4 sort légből kaptam ___s vízre írtam. Ilyen nap van.) Fodor Ákos (1945-2015)

És akkor kezdődik valami: nevenincs irtózat. Elbírhatatlan. Ha már minden csak nélküled. A perc, az év. Az irgalmatlan idő. Csak a csönd-zizegés, a semmi koppanása hallik. Amikor bezárult az ég. Mikor az üdvösség, a legutolsó csillag kialszik. Makay Ida (1933-2011)

Egyre gyakrabban olvadnak el a színek. A kanna füléről teámba csepeg a bíbor, vöröses gőz kúszik a fal repedéseibe. Reggel eltűnt egy fa, most kéregszőnyegbe temetkezik a kert, a moha zöldje lecsorog a háztetőn, elnémítja a fűszálakat. Lassan száműzi magát a valóságból minden, mintha megbújna még egy hely, ahol újra lehet születni. Lementem a régi óráshoz – fekete gödör a helye, senki sem látta elfolyni az időt, csak a számok esnek le az órákról. A hidak belecsöpögnek a folyóba. Senki sem integet a túlpartról. Vonat fütyül hajnaltájt, de nem érkezik meg. A Hold fénye elhal, mielőtt elérné a hegy csúcsait. Hallgatunk róla. Simon Adri (1974-)

Elhagyott darabjainkon megül a harmat. Órák telnek el, mire rájövünk, új otthont kell építenünk. Nyirkos a talaj, bizonytalan, hány téglát bír még el ez a világ. Földrengések szakítják meg az ébredést, hogy kételkedjünk, mielőtt véletlenül leélnénk így egy életet. Simon Adri (1974-)

Suttogás: csönd: szók, jelekkel: fülemile-dal: holdezüst fák, csacska csermely: álmodó moraj: fényegyúlt éj, fényetűnt éj: árnyak mindenütt: édes arcon néma tündér- játék: tiszta üdv: rózsafelhő, - bíbor égbolt, - szikrázó öröm: - boldog könnyek, ölelés, csók - s hajnal, lángözön! Szabó Lőrinc fordítása Afanaszij Afanaszjevics Fet (1820-1892)

Siessük szeretni az embereket olyan gyorsan mennek el cipő marad utánuk meg süket telefon csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik, utána a csend normális, egészen kibírhatatlan, mint a tisztaság, amely legegyszerűbben a kétségbeeséstől születik amikor valakire gondolunk nélküle maradván Ne légy nyugodt, hogy van időd mert a bizonyosság bizonytalan, elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor mint két szenvedély, mely egynél mindig gyengébb, oly hamar mennek el, mint júliusban elhallgató sárgarigó mint egy esetlen hang vagy egy ügyetlen meghajlás becsukják szemüket, hogy lássanak igazán nagyobb kockázat egyébként megszületni, mint meghalni mindig túl keveset és túl későn szeretünk Ne írj róla túl gyakran, de írj egyszer s mindenkorra, és olyan leszel, mint a delfin: szelíd, erős Siessünk szeretni az embereket, oly gyorsan mennek el, és azok meg, akik

Tanulj a tűztől lángoló dalt, tanulj a víztől örök utat, tanulj a Naptól forró szerelmet, tanulj az éjtől csillagot keresned. Bencze Mihály (1954-)

Gyorsabb voltál, mint a nyár, gyorsabb, mint az ifjú báj, gyorsabb, mint az éjhomály, égi tünemény: s mint a föld, ha tél van, és mint az éj, ha álma vész, mint a szív, ha sárba néz, árva lettem én. A fecske Nyár visszajön még, bagoly Éj is hozza csöndjét, de a hattyú Ifjúság szép mennye elszállt hűtelen: veled szállt, s most egyre várlak, még az álmom, az is bánat; a bokorról napos ágat hasztalan kér a telem. Liliom násznyoszolyára, rózsa az asszony hajába, ibolya a lány virága árvácska lesz az enyém: élő sírra, mert az lettem, azt szórjatok könnyezetlen, barát ne sírjon felettem, se félelem, se remény. Szabó Lőrinc fordítása Percy Bysshe Shelley (1799-1822)

Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm, szemem kékjét homály itta fel. Mellékesen élek itt a földön, épp csak úgy… együtt a többivel. Megszokásból csókollak, csak éppen mert csókoltam mást is eleget, s mintha gyufát lobbantok sötétben, szép szavakat úgy mondok neked. „Mindörökké”, „kedvesem”, „csak téged”… De a lelkem dermedt és üres. Hogyha magad ajzod szenvedélyed, igaz szót szívedben ne keress. Tüzemet már semmi fel nem szítja, vágyak nélkül élek, csendesen. Erre-arra hajló karcsú nyírfa: születtél sokaknak és nekem. Magamnak mindig társat kerestem, s tűrtem komor fogság nyűgeit. Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem, nem illetlek rossz szóval, ne hidd. Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm, szemem kékjét homály itta fel… Szerettelek téged is a földön, épp csak úgy… együtt a többivel. Rab Zsuzsa fordítása Sergei Alexandrovich Yesenin (1895-1925)

Megszorítottad tintás kezemet, mélyen, szomorún néztél a szemembe - mintha dacolnál a világgal szembe, de nem csókoltad meg az ajkamat. Összeszorított fogaim közül sóhaj susogott, mintha imádkoznám. - Te csak simultál mind közelebb hozzám, de nem csókoltad meg az ajkamat. Füledbe halkan nótát dudolgattam, két szemed égni és lángolni kezdett, és úgy néztél, mint mementó-keresztet, de nem csókoltad meg az ajkamat. Harsogva tört ki szívemnek dala s te rám borultál forró kínban égve, s könnyed patakzott két kezem fejére, de nem csókoltad meg az ajkamat. Dsida Jenő (1907-1938) Szinérváralja, 1925. november 22.

Valaki vár, akinél ott vagyok, de aki már másnak álmodott, olyannak, aki nem átkoz, szelídebbnek, jobbnak, hasonlóbbnak magához. Valaki vár, az álom, a párom és akit vár, azt én is várom, de nem jön, csak az este száll és szemünket, mely kémlel, lekötözi az éjjel. Valaki vár és együtt hajtogatjuk dobolva az ablakon, hogy soha már... ...hogy talán soha már?... - Szatmár, 1926. április Dsida Jenő (1907-1938)

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa, s végtelen éjjel ködharmata hull, én mellédsimulok hangtalanul. Ha árvaságod szívet-facsaró, csak szólnod kell és támaszod leszek, élő, egyszerű rózsafakaró. Ha síró, szellemjáró éjfelen végigszáguld a szél zúgva, seperve, eldughatod az arcod kebelemre. Ha babonázva arcodba mered a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc, elfödöm gyöngéden a szemedet. Ha fáj, ha üldöz valami titok, belefújok egy kicsi ezüst sípba: gondot-űzni tündéreket hívok. Alkonyatkor a napba bámulunk, imádkozva, míg eljön a sötét és álmodjuk az egymás közelét. S mikor szirmodat sóhajok se tépik, egy frissharmatú, boldog éjszakán, ketten, szótlanul felnövünk az égig. Dsida Jenő (1907-1938)

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon. Dsida Jenő (1907-1938)

Simon Péter: Már vártalak Tekintetekbe szőtt varázs, csodás,igéző pillanat, nézni egymást,hosszan tűnődve: eddig miért nem láttalak? Dobbanó szívek ritmusán reszkető vágy, ha átszalad, rájönni édes kábulatban: Én mindig téged vártalak! Kormányos Sándor (1968-)

I. Egy ideje vak vagyok. Sűrű a lég. Fulladok. De bennem még valami ragyog, tisztán ég, s halkan sírok, mert messze van Pisa. Nem tudtam repülni, így gondolat-lépcsőről nyújtózva lehoztam nekik az égboltot, a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár ujjamra húzhattam volna a Szaturnusz gyűrűit, ha akarom. Kintről az utcazaj töri meg a csendet, megy tovább minden, jelentéktelen porszem vagyok. Nem tudtam repülni, de a lelkem szárnyalt, magasabbra, mint a madarak. Nem hittek nekem. Hiába a távcső, így utánam tán semmi sem marad. “Ingalengető bolond” -hányszor hallottam, s még mulattam is titokban rajtuk. Beléptem egy titkos világba, én árva, olyan világba, ahonnét kilépni nem lehet. Végtelennek látom az eget. Benne ismétlődik, megsokszorozódik minden. De minek szikráznak a gondolatok, ha csak szégyentelen villám vagyok, oda csapva, ahol valami meghatározott szétszakad? II. Zenében nőttem. Egyedül a tiszta hangot viselem el, mindenből a tisztát, keresztelőm óta a Battistero akantuszos oszlo

Olyan bolond vagy Szaladsz Akár a reggeli szél Még elüt valamelyik autó. Pedig lesikáltam kis asztalomat És most Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye. No gyere vissza, ha akarod Veszek takarót vaságyamra Egyszerü, szürke takarót. Illik az Szegénységemhez, aki szeret téged És az Úr is szereti nagyon És engem is szeret az Úr Nem jön soha nagy fényességgel Nem akarja, hogy elromoljanak Szemeim, akik Nagyon kivánnak látni téged És nagyon szépen néznek majd terád Ha visszajössz Vigyázva foglak megcsókolni Nem tépem le rólad a kabátot És elmondom mind a sok tréfát Mert sokat kieszeltem azóta Hogy te is örülj Majd elpirulsz Lenézel a földre és kacagunk Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is. 1925 József Attila (1905-1937)