Lélekszirteken

a hajnal lustán sorra jár utcát, lépcsők tört fokát. letépi róluk az ében mázt, hol isten festett égre gyászt. a hangtalanul érkező fénypászmák, mint a vércsecsőr', kitépnek egy-egy falatnyit az árnyakból, s hogy nappal nyit, már felpörög a köd mögött az alvó város és ráköszön, s ő méltósággal ellebeg míg félretol pár felleget Bara Anna (1949-)

kopogó szemekkel kutat át minden polcot. már megint nem tudja összerakni a napot. elgurultak azok az átkozott darabok, akár a könnycseppek, amik régen olyan könnyen előbuktak, vagy mint az utolsó százas a szekrény mögötti zugban. de nincs ereje előkotorni, hisz a szíve egyre veszettebbül ugrál, üres gyomra görcsbe rándul, ahogy a szobára köd települ. a betűk elmosódnak, a falak meg dőlnek-borulnak. támasztaná de súlyosan hajlik rá a nincsen. törött darabjaiból hiábavaló tervezni a napi mindent. az utolsó filterből összedobott teát szürcsöli. élvezni kellene gondolja, míg agyában zakatol, hogy megint csak vegetáló pók a falon, és a sarokban kesereg tovább a holnapon. de mégis hogy rakja majd ki a "napot", ha ismét elgurultak azok az átkozott darabok? Bara Anna (1949-)

azon az estén, mint a mesebeli hableány még szétnézett e földi világban mielőtt alábukott. teste nem vált semmivé, lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett a mennybe. azóta a parti fák minden sikolyra ágaikkal a víz fölé nyúlnak, a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra szemfedőnek ereszkednek az éjszakák. a búvárok retináján ezután örökké ott lebegnek a hajóablakokban kalimpáló széklábak, mintha emberi testek keresnének kiutat, de csak vörös terítők kúsznak elő az iszapból. elnyelt kiáltások buborékai szállnak a felszín felé a fülsiketítő csendet felkavarva. miközben a keresők félelme a kudarctól és még mélyebb félelme a sikertől a tieddé lesz, az alig kivehető foltokra tekeredik a sodrásban a hiábavaló idő: élőhalott leszel s te is eltűnsz az örök várakozásban. Bara Anna (1949-)