Lélekszirteken

Mint kényes, karcsú, kedves őzgidák, úgy suhannak a kerten át a lányok, némelyiknek múltjába belelátok, beszippantom a bőröd illatát, s az elmémen csak aztán villan át, hogy nem vagy itt. De itt vagy: jóbarátod említette, hogy tegnap éjjel látott, amint a kertben nyíló orgonát öledből fölkapta az esti szél! A szenvedésből elragadt halálod, de Telihold képében rád találok, míg rám világítsz az ágak között. Az idő titkon belénk költözött... Semmi sem súlyosabb a Semminél. Tompa Gábor (1957-)

Merre, merre, merre keressük az eltékozolt szavakat? Jambikusan lejtő dombok mögött, dárdaként égbefúródó fenyvesek mélyén? Őseink hallgatásában, anyánk elfáradt nyelve alatt? A karcsú í-k, pocakos ó-k, sunyító é-k mint sziluettek foszlanak szét az alkonyi ködben, őszi esőben, elherdált jövőben, botló paripák rezgő szügyén. Hová tűntek mutáló káromlásaink, a süvöltő nem-ek, sípoló miért-ek, dübörgő tovább-jaink? Szétszakadt mozivásznak mögül, macskakövek, házszámok, utcanevek alól fölbuzognak az emléktöredékek. A palackból ránk kacsint a savanykás szellem. A címkék lekopnak, a lábnyomok egymásba folynak, házaink földig hajolnak. Szétgurult szavak? Ez egy józan vers. Ez egy felemás-leltár. Egy képtelen krónika közepe. Tompa Gábor (1957-)

Széthullva mind: a csont, a szív, a máj, és nincs erőd, hogy sírj, vagy kiabálj, csak engedelmesen alámerülsz, míg másik csillagzatba nem kerülsz, és veled együtt elsüllyed a táj, és minden hív, és minden visszavár, s te úgy hiszed, hogy itthon vagy megint, csak éppen az történt, hogy sejtjeid kicserélődtek, s minden idegen körülötted, s mint szörnyű vizeken, úgy eveznél visszafelé, de már csak ébrenléted hűvös partja vár, és melyik évben? Mennyi életet mosott már egybe emlékezeted! Tompa Gábor (1957-)

Robinsonként egy lakatlan szigetre sodródva szinte ujjongtál azon, hogy egyszer végre értelmes szerepbe szólíttattál, hogy élvezd szabadon magányod meghitt csöndjét, azt figyelve, mi belső hang csupán, s e hang mögül legbelső éned rendje földerengne, nem lenne külső zaj, csak egyedül fedeznéd fel a holtig gyötrő titkot, hogy romlik minden benned, s ami itt volt: csak változás csupán, csak egy szakasz rejtélyes létedből. Oszd meg tehát Péntekkel ezt az áttetsző csodát, mert végül úgyis magadra maradsz Tompa Gábor (1957-)

Ujjongjunk együtt, hogy a fű kinő, tapsoljunk, amíg hajlongnak a fák, szeressük egymást, amíg nincs idő, mert hogyha van, a csontunkig lerág, s mint méla vad, az ínye közt kiköp, hullámverésben vergődünk tovább, míg változásunk örvényébe lök a néma ár, s az egyre mostohább, bolyongó Hold, mely nem találja már sugárzó udvarát, hol egykoron, egy önfeledt, szikrázó csillagon zuhantunk boldogan, mint vak madár, s most kellékeink: időmarta szárnyak, egy más bolygón felcsatolásra várnak. Tompa Gábor (1957-)

Letakart arccal láttalak, vízjeled átütött a leplen, tökéletes hamisítvány: álltam némán a közeledben. Valaki ujjai közé gyűrte az ismeretlen inget. Holdpénzként villogó szeme parázna módon rám tekintett. Akkor remegő karjaim nem tártam szét, bár volt okom. Hallottam a ziháló csendben Krisztust, ki szegről rokonom. Tompa Gábor (1957-)

A csodák kapuja előtt egy szemfényvesztésnyi időben ahogy súlyodat lerakod megáll a lélegzet a kőben Mikor átlépsz a küszöbön a még földrajzillatú szélben amíg a fényév lombjai föléd hajolnak észrevétlen Amíg ezüstlő záporok neved a parttal egybemossák s nem marad választóvonal csak a vakító azonosság Tompa Gábor (1957-)

Ne a nappalt. A fényt magát. A homályt szürcsölő hiányt. Amikor fáradt kezedben remeg a csillagpermet. Az éjszakába valahol forró szögeket vernek. Ezt a csendet.  Ezt tanuld.  Szép, mint egy hóhérvallomás.  Kínzóid szelíd mosolyát immár sosem felejted. Mindig, mindenütt, feleim, egyetlen nap van hátra.  Rozsdás szívünkben felragyog a szeretet magánya. Tompa Gábor (1957-)

Megkezdve minden: félbemaradás, járás-kelés, áttűnés-meghalás, befejezetlen reggelek, talán sosem lesz vége már, a kor falán mállani kezd a szutykos vakolat, befelé tárhatod ablakodat, ki ne hajolj, mert vesztedre hajolsz, magában is teljes a benti sors, csak Istenednek, csupán őneki szabad végleges formát ölteni, míg elporladsz: magaddá változol, de lényegedből mindig áthozol egy marék port, s ha végső lángra gyúlsz, a kezdetektől úgysem szabadulsz. Tompa Gábor (1957-)