Lélekszirteken

Ez a vers eszköz. Csak egy percre bérelem ki, hogy a tudatodra hassak. Azt tervezem, miként a trójai falovat, belopjam magam a gondolataid közé. Azt akarom, szeresd a feletted tétovázó felhőt, képzelődj múlt nyarakról, légy bizakodó, felettébb derűs. Ha így teszel, ezzel engem is befolyásolsz, engem, aki azért béreltem ki ezt a verset, hogy belopja magát a gondolataid közé, megigazítsa egy félresikerült, izgága mondatodat, kíváncsi tekintettel fürkésszem a látóhatár alján bujkáló bizonytalanságot, felhagyjak a kétkedéssel, ha a Rákóczi út homályában lenge, könnyű széllel találkozom, s arról képzelődjem, milyen jó erre sétálni ebben a versben, minden gond és kötelezettség nélkül, hogy ezt az érzést neked is átadjam, vedd kezedbe, halld ki belőle a nyár tompa szívverését, szívd magadba illatát. Böszörményi Zoltán (1951-)

Valamikor úgy gondoltam, hogy csak egy szerelem van, s a többi próba, keresés, közeledés hozzá, mint egy akadályverseny az úttörőmozgalomban. Függünk a drótkötélen, szavalunk, kúszunk, mászunk, megtanuljuk a morzejeleket, egy csomó titkosírást, előttünk észak, hátunk mögött dél, moha a fákon, és sose félünk, sose fáradunk el, sose fázunk. A végén pedig egy tisztáson ott a bográcsgulyásunk. Hogy szerelem csak egy van, ahogyan élet is csak egy van. S hogy vár rám. Megyek, megyek, és egyszercsak – ő az! Éppen beszél, vagy hallgat, hajat mos, vagy olvas. Kék szeme lesz, vagy zöld lesz. Vagy fekete. Satöbbi. Azután pedig sose válunk el többé. Kántor Péter (1949-2021)

Egymásba múlnak a holnapok. S a monokróm ég alatt, hol a madarak is csőre töltve, kontúros, egybeszabott sajdulásban már rég elkezdődött emlékeink szétszóratása. Egymásba múlnak a holnapok. Idegidő-idegidő, kattogják élő-holt madaraink vállunkra telepedve, míg mi a múlt számozott példányait szorongatjuk, és tágas mondatokért fohászkodunk. Talan-telen értelem: belátni, hogy ez már csak így van, és így marad, na, nem. Nem, amíg a test teljesít. Egymásba múlnak a holnapok. Félénken létezni addig is; járni-kelni, hazai szavakat hordani, visszaborzadni, fénybe csukódni. Két lehetséges egyetlen közt szítani a reményt. A dolgok szívét megérinteni. Aztán zsugorodni, mint a zsákmány. S elaludni végül, mint a harmat. Egymásba múlnak a holnapok. Turczi István (1957-)

a hold és a csillagok vakító fénnyel szórták tele a fekete lyukat de hiába mert a sötétség ellenállt bebörtönözte a fényt hatalmas árnyékot vetett a testeket körülölelő sebzett levegőre a múlt lopott fogaival kiharapta a jelenből a holnaphoz vezető utat nincs olyan megvesztegethető tinta ami megrajzolná a befejezetlen épületek kontúrjait a nappal illúziói hiába fényszórózzák állandóan tátogó szánkat a kiegyenesedő spirál semmive vált görbületében szemünk kék tava feketébe hajunk szőkesége fehérbe vált bőrünk simasága a múlt testünk félbetört pálmafa arcunk fehér álarc tenyerünk savmarta krétarajz holnapunk ötlettelen kérkedés minden macskakövön Gyukics Gábor (1958-)

Minden felejtéshez tartozik egy arc, magányos elkövetőhöz egy cinkos, a meddő órákban is születik legalább valami forgács, töredék. Minden napom egy antológia, összefolynak benne a varázslók, pásztorok, nagyapák, unokák mondatai. Arról ne is beszéljünk, milyen a helyesírás, külalak. Térdemmel nyomom össze, olyan akár egy púpos bőrönd. Halkan nyüszítenek a kilógó betűk, amikor lenyisszantom őket. Csak a lágyságjel marad néma. Őt fölveszem, jó lesz egy kottához b-nek. Leszállítja a hangokat. Filip Tamás (1960-)

Könnyű átkot hord feléd a szél, nyár-pihe vattabolyhát, bomló felhő-virágot, mi folyamatosan arcot vált, alvó öregből kamasszá nyúlik lassan, és nézd, készülődik már benne a csitri-öröm. Múlik egymásba minden forma, tartalma nem több (nem kevesebb), mint amit forró fazékból szippant fel a párátlanító tölcsérében keletkező huzat. Nem a te hangod, csak egy légpamacs: tűnő, páratelt levegő. * Magakelletése szál végén lengő kalásznak. Szaladni bele a gabonatáblába, lévén nyár, tűnni csak el, ki bírja (ki nem) ezt a női szeszélyt? Városi gyerek azt se tudja, miből készül a kenyér, mitől olyan fehér meg omlós. Azt mondják, az adalékanyagtól. Pedig csak a nyártól, amit nem lehet lehántani a lisztről, csak ízlelni, falni, szeretni. * Földből kikapart tört idolom, visszaírom a földbe neved. Suttogom csak a varázsigét arcod fölé, tört éjszakákon, bánat nélküli pillanatragasztó, cserepeidb ől álmot ígér. Végül elalszom. Álomtalan zuhan rám újra a föld s ami van. Alatta időtlen tört

Nézd, e versben toporog a sötét, fagyos ujjakkal motoz november szele. A folyó partján madárraj rikolt, vadat riaszt a fák megdermedt levele. Az égen a habfüggönyök puhán lebegnek, locsog, pusmog a víz. Kopasz bokrok csöndben, mint megvert seregek vesztes csata után, összeborulva várnak a fázós völgyben. A fénytelen levegőben lenge bánat. Kiáltok. Az árnyak nem felelnek vissza. Pereg a némafilm-forgatás, bolyongok a tájban, fáradt statiszta. Alakot ölt minden, ami formátlannak látszott. Képernyő fénye falnak ütközött. Az est színeit a szél leszaggatja, tétovázom múlt, jelen és halál között. E versben már toporog a sötét, fiatal éveinket álmomban lesem, bezárnak minden ajtót, súlyos ablakot – visszafelé élem nehéz életem. Zirig Árpád (1940-)

Iancu Laurának csak ülni és semmi mást, nem gondolni az élet végetnemérő íveire, hogy elférek alattuk, vagy épp fennakadok. lendületből átkelni a kétség és bizonytalanság kereszt- eződésein, a csalódások hídja alatt hajlék- talanra vetkőzni, felismerni a lakatlan arc- okat, akik mindvégig a hátam mögé szorultak valamiért. a meztelen éjszaka fedezékében csak ülni és semmi mást, elugrani a fájdalmas ütközések epicentrumából, felkeresni azokat, akikkel elkerültük egymást, megrajzolni a véletlenek kesze-kusza vonalait, felfedezni önmagam labirintusát, lemaradni, lassítani a halálba tartó lendületben. csak ülni és semmi mást, a legutolsó pillanatban irányt váltani a sors nélküli utakra, ahol nincs kényszerű és beidegződött, hülyén bámulni egy pillanatot, melyben nem moccan semmi és abszolút nulla minden változás. visszaülni a hintára, amit nem lökött meg senki, onnan kezdeni mindent elölről. csak ülni és semmi mást, nem ugrani addig, amíg a legmagasabbra nem lengtem. Papp-Für Ján

Mennyi boldogság. A nagy csend a lakásban. A nyugodtan végzett munka. Hogy kimehetsz a konyhába, meginni egy pohár tejet. Mennyi boldogság. Végigsimítod kezeddel az asztal felületét, és érzékeled a szabálytalanságokat. Letörlöd vizes ronggyal a párkányt. Mosott ruhát teregetsz. Mennyi boldogság. Telnek a percek, de csak magukat számolják, nincs senki, aki mérné a múlást. Így kellene mindig, kívül a körforgáson. Mennyi boldogság. Régi szavak a számítógép képernyőjén. Friss, hűvös levegő a nyitott ablakból. Halk lépteid, mintha vigyázni kellene valaki álmára. Pedig csupán a harc alszik körülötted: éled az időleges békét. Csengery Kristóf (1957-)

Megbotlik a hajnal, könnye hull a fűre, köntöst vált a reggel, most épp krémszínűre. Búcsúcsók az estnek, így az alku régen, megszólal az óra az éjjeliszekrényen. Félelmeink hagynak bukdácsolni estig, a lélek közben fárad, a test hozzá öregszik. Dülöngél az alkony, vére hull a tájra, nem sokáig büszke világosságára. Sötét lesz az este, sötétebb, mint máskor, ránk omlik az éjjel, elalszik a házsor. Jóna Dávid (1968-)

nincs jó válasz arra a kérdésre, amit a közösségi oldalon egy középkorú nő tett föl nekem, aki harminc éve az öröm volt, a jó szagú szél, s akivel félig ébren, félálomban szeretkeztük végig egy furcsa tavasz utolsó éjszakáját. nincs jó válasz, mert azóta nem találkoztunk, nem beszéltünk, és én néha már abban sem vagyok biztos, hogy a jó jó-e, és rossz-e a rossz. talán már az örömöt sem tudom megkülönböztetni a közönytől, a gonoszságot a jóindulattól. képes vagyok ugyan határozott véleményt mondani majdnem bármiről, de mindennek az ellenkezőjére is tudok érveket sorakoztatni. már nem emlékszem, hogy abban a szerelemben melyikünk volt az éhesebb. már nem gondolom, hogy tudnám, bizonyos helyzetekben mi a helyes. már nem az vagyok, aki harminc éve voltam, annyi mindent kiharaptak belőlem az évek, s annyi mindent rám is aggattak, hogy legyen mit cipelnem. nincs jó válasz a kérdésre, mert nem tudom, ki az a boldogtalan nő, akit harminc éve bezártam az emlékeim közé, s aki bezárt eng

A képeslapra, amit tegnap vettem, ahogy égre a nád, vízre a fény, ezernyi ember írja a sorsát. E kényes tükrű tó már kész regény. Ablakomból az apátságra látok. Kimenni, sétálni még nem szabad. Vétlen tárgyak közt kábán botladozva hörgő álmaim ébren tartanak. Új szókat tanít nekem a kórterem: beteg, bátor, Balaton, boglya, csősz. Ziháló tüdőm tán sosem felejti, mennyire más ez a bús magyar ősz. Mennyire mást üzen az esti harangszó. Kinézek a versből; fáradt homály van. Két sor között a vacsorámra várok az önsajnálat szürke templomában. Ámulva nézem, magamon kívül mi van. Lesz-e még egyszer ilyen kék az ég? Hattyúk, kacsák, színek orkeszterében megvéd-e magamtól e menedék? Héjukat ha elhagyják sejtéseim, árvagyereknél egyedülebb vagyok. Vágyunkból ha lassú emlékezés lesz: csak az ígéretek halhatatlanok. A képeslapra dőlt betűkkel írom, 1926. november . Szél rohan át, és felkapja a verset, ha meggyógyulok, fát ültetek, egyszer. Turczi István (1957-)

A ház rózsával lenne itt teli, s dongó darázzsal. Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással; a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan szundítanának benn az árnyékos lugasban. Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész huszonnégy évem, gőgöm és egész fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd; és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz. Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél, velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten, nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek, mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek. A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne, mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna; s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat! a rózsát, szőlők jóizét s mérgét a vad darázsnak. Radnóti Miklós fordítása Farncis Jammes (1868-1938)

Megszilárdítani az illanó időt, s falakat emelni belőle, régi, titkos álmom. Az volna jó: nem tekingetni többé sem előre, sem hátra. Élni az örök jelen épületében, múltat és jövőt nem ismerve, s a pillanat végtelen tágasságát élvezni. Elmenőben a változóból, még hátrahagyom új címemet, hogy megtaláljatok, ha kellek. Írjátok fel: otthonom a május–június ház. Ott vagyok, a már nem itt s még nem ott zöld-arany évszakhatárán. Jól érzem magam. Csengery Kristóf (1957-)

avarropogás izzítja az emlékeket: ember nem járta földúton kullog az ősz az élet megtelik homokkal sárral gazverte kertek mosolytalan kapuk a sarkon a régi kocsma: ajtaja-ablaka durva deszkákkal szögezve kopott cégtábláró1 üzen a múlt - vajon meddig fáj a test s a homokba taposott álom ha beteg nyírfalombok közt hallgat az este Oláh András (1959-)

Napodra hold szállt holdadra holló gyöngyök, göröngyök szarvukra vettek Levegőt! – mondtad játszani is engedd túllépni? – hova? Légy fegyelmezett! Ténfergő isten övének fogad öröktől árvát ahol a por száll Mosónő fia mosolygó fiú füvekre hajló sófényű kristály . Kántor Péter (1949-2021)

Ablak lennék a kereszthuzatban, már tudnám, hogy gyorsulok, de lassan, és hogy lehet még másfél-két másodperc a kitörésem előtti pillanatban. A váratlan vihar fellege alatt még átcsúsztatná egy sugarát a nap, hogy mielőtt ezer szilánkká török, megsimogathassam az árnyékos falat. Kemény István (1961-)

Kiflit evett és befordult a sarkon, utána néztem: ni, a szerelem. Most fönn is csak a félholdat lesem, s kiflikről fogok álmodni, ha alszom. Ahogy a csücsköt szájához emelte! Emlékfoszlányok között kutatok, hol lelem fel ezt a mozdulatot, mert még ebben is benne volt a lelke. Ó konok munkája serény fogaknak, ropogós kiflik hófehér bele! Mióta – sajnos – nem vagyok vele, hegyes napok és hetek ropogtatnak. Hiába váltunk el, ha visszarángat minden véletlen hétköznapi kép. Ha legyőz minden pici kiflivég, hogy győzzem le, már legyőzve, a vágyat? Ma este, mikor befordult a sarkon mélán rágcsálva, megtörtént velem, hogy belémsírt: itt megy a szerelem, s kiflikről fogok álmodni, ha alszom. 1952 Eörsi István (1931-2005)

 Pieter Brueghel, 1564 Mennek föl a Kálváriára – látod magad előtt a képet, hömpölyög a nép, meg-megáll, vár, nem így képzelted az egészet. Tarka csoportokba verődnek, hullámzanak, akár a tenger, ifjak, vének, katonák, pórnép, parasztlegények, nemesember. Külön-külön és mégis együtt, se jó, se rossz, se csúf, se szépek, egymás mellett, egymás nyomában fut, liheg, vonul fel az élet. Mennek jobbra és mennek balra, betölti fülüket a lárma, valahol ott megy a tömegben, s cipeli keresztjét az árva. Munkába, díszelőadásra – majdcsak feljutnak mind a dombra; okulni jön apa fiával, lelkesedni néhány bolondja. Tolvaj! – valakit tetten érnek, teli zsákkal rohan egy másik. Mennyi fess lovaskatona! Mégis van, aki már fáradtan ásít. Tele szekér, lassan döcögve igyekszik fel a dombtetőre, egy fehér ló tompora fénylik, egy mezítlábas tör előre. Valami vizen mennek által, s szenved egy asszony, nagy a gyásza, együtt mind az ember fiával mennek föl a Kálváriára. Kántor Péter (1948-2021)

Én csak egy tükör vagyok, a szeretet irányít, előhív téged, amikor hiányzol, akkor élek, életre kelek, de csak akkor, ha éles a kép benned, addig élek, távolodok, homályosulok, ha közeledsz, föltámadok, ha ott hagysz, meghalok, ha nem vagy, nem vagyok, egy újabb kép érkezéséig, aztán kezdem újra, és... Jász Attila (1966-)

Levedli bilincseit mint egy szabad állat délibábot legel és újra átnyúl a szakadék fölött azért az egy szál virágért                amit sosem érhet el… László Zsolt (1963-)

Ahogy magamban százszor elgondolom ahogy dramatizálom, monologizálom ahogy érvet érvre halmozok, sorolom ahogy egyre pocsékabb lesz a kedvem s ahogy minduntalan kitüremlik az érdek bármily csekély is, mégis: mit nyerek? és neked közben fogalmad sincs róla te közben fel-le, fel-le, mint a lift te közben mint a búgócsiga, és már lüktet a halántékom, fújtat a tüdőm a torkom reszel, a szám cserepes higgy, amit akarsz, csinálj, amit akarsz ez egy reménytelen ügy, kár a szóért… aztán csöng a telefon: Te vagy a vonalban! Kántor Péter (1949-2021)

kivetkőzik magából a tenger csak a köd pöffeszkedik az üres part fölött és egy égbe szorult sirály emlékeztet arra ami fontos volt vagy az lehetett volna beteg percek lerongyolódott érzések a vendégeim a szándék szűlőcsatornájába rekedt a régóta világra készülődő mozdulat amely megmenthette volna ha nem is a világot azt a nyarat legalább az utolsót Fecske Csaba (1948-)

Te, aki tudsz vezetni, fékeznél, ha egy kesztyű volna az útra dobva eléd, ahol a zebrát közlekedési lámpa világítja be zölden, pirosan, sárgán, vagy ha későre jár, csak sárgán, elhinnéd azt, hogy sün, vagy egyéb elütött állat; mondjuk, hogy időd volna, kedved is lenne élni és élni hagyni mást is, megállni és kiszállni a hülye sünt szapulva, vagy észrevenni rögtön, hogy az egy kesztyű ott csak, mégse lépni a gázra, ha már nem tetted addig, hanem kiszállni, és úgy konstatálni, hogy kesztyű, kesztyű az útra vetve, és mivel te állsz itt csak, nyilván eléd vetették, megvárni, aki dobta, és ha az nem jön, akkor megvárni, aki dobta, és ha az nem jön, akkor rájönni, hogy nem is fog, de mégse lehet mindent a véletlenre fogni? Megmondom, miért kérdem, mert nem tudok vezetni, és egy zebrára esve heverek mint egy kesztyű, pirosan, sárgán, zölden, ilyenkor már csak sárgán villódzik rám a lámpa, el is vagyok veszítve, meg is vagyok találva, van is párom meg nincs is, egyedül mint az ujjam, akármelyi

Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő. A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem. Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem. De nem te jöttél. Jött ugyan egy vonat, amelyen akár rajta is lehettél, de nem nekem. Ha láttam volna is arcod elhaladóban — mint ahogy nem láttam —, sőt ha észrevettél volna — amiről persze nem tudnék, ha így lett volna sem —, akkor is hiába. Mert akkor is csak a te életed utazott volna azon a vonaton, az az életed, amelyik egészen más, mint a miénk, a velem közös életed volt. András László (1966-)

Paul Cézanne: Harlequin Itt a Földön, vagy ott a Holdban, Harlekin azt se tudja, hol van. Fejében felhők, kék egek kergetik egymást. Lépeget. Néha hangokat hall: zene hívja őt: Harlekin, gyere! Aztán hirtelen bomba robban, kutya ugat, minden romokban, valaki furcsán felnevet: Szerelmedért szerelmemet! – s egy kristálypohár darabokban. Lép egyet, s megint lép egyet. Kántor Péter (1949-2021)

nézd mennyi baj van velem még egy vacak vonatablakot sem tudok lenyitni ismeretlen tájak suhannak velünk az éjszakában fák suhognak a szélben dombok hullámzanak legalább megszagolhatnám a levegőt legalább érinthetném beérném kevéssel is lírázó perceimből látod kiszakít a tudat hogy valamit saját hibámból elveszíthetek egy érzést egy illatot azonosítható benyomásokat mindent s míg én sután tusakodom veled egyre újabb álmok forognak (talán mindazt látod mihez éber szem kevés) világkörüli magán-utadon régi vágyak arcok emlékeidbe süppedő mozdulatok kísérnek úgy képzelem: hajnalodó mosolyod hajlatában én is meghúzódhatok hisz van némi közöm lázas álmaidhoz mióta közösen ébredünk a szerelem miért is lenne más mint két összeérő halánték öldöklő lüktetése megíratlan test-legendák keserves sora —— a táj csak rohan rohan tovább valahol mögöttünk már felkelt a Nap távolba merülő arcod peremén pillantásod kékjébe bugyolálva végre megcsillan a tengeröböl Turczi István (1957-)

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt. Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt. Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett. Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát, nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát. Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába, csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa. A mező volt iskolája. A természet a mestere. Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele. Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam. Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam. Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan, és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban. Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban. - Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban. Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot, majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott. Csuszatornyom omladékán rett

Az esőben van valami magányos ahogy a járdán ott kopog a parkba a lombokon a hullt avarra puffog tompán csak egyre folyton csendesen ilyenkor mindig egyformák az esték az ablakpárkányon még eldobol mindenhová benéz sétál a parkba hol minden nedves minden elszivárog Borbély Szilárd (1963-2014)

talán a kék kell talán a zöld felejtened a tegnapot néha az Ég rejt néha a Föld előled újabb holnapot Sajgó Szabolcs (1951-)

A csönd egy hely a távozó szemében, Törékenyebb, mint bármely faág, Lombok közt rejtőzve rémületében Eltűnik, úgy mutatja meg magát. Rajzolatlan szavak világossága, Ami ha belőle egyszer felragyog, Megtudja, miért maradt árva. Kőtömbön egy név: ő nem is én vagyok. Megteremti akkor égi mását, Ellensúlyozni, ha mást nem tehet, Öröktől rendelt barangolását, És kitölteni a hiány alkotta teret. Ugyanaz volt, lesz, ami van. Belülről égő, önmagányi fény. Átlátszik, néha megcsillan, Mint egy kavics az idő tenyerén. Turczi István (1957-)

Hol szerettelek hol utáltalak csak sose voltál közömbös nekem. Mikor röpködtél mint a pántlika mikor szorítottál mint a kenderkötél. Neked beszélek most is, ki másnak te pedig másnak pedig csak egymásnak. Mikor póráz voltál mikor mézesmadzag szakadó szál mikor mikor köldökzsinór. Kántor Péter (1949-2020)

A pont, az Origó, mint testből a lélek kirepült egy nap, kilebegett, kiszállt, elindult világot látni belőlem, a világot, ami központot keres, királyt – zérust, vagy királyt –, és vitte, vonta magával a rendszert; mindhárom tengelyét, hogy felverje őket akárhol másutt s azzá legyen ott is, amiből egy elég; kilebegett belőlem az Egy Pont, de nem messze megállt, és ott lebeg, a megfoghatatlan volt idebent eddig, és most kell megfogni, különben hogy legyek. A Pont, az Origó még nem a lélek, a lélek megmaradt idebent, mint repülőablaknál, lesütött szemmel – még érzi az Origót, és tűnődik: mire ment? 2003. június Kemény István (1961-)

lenge fák izzanak a ködös homályban. begőzölt szántók rohannak messze. róka suhan nesztelen. az ősz zsigerekbe ivódik, a túlélés ösztöne szétfolyik az erekben. lassú pillantás ül a tájon. mélyet sóhajt az isten, elaludni nem mer. néz a semmibe meredten. az elmúlást féli, vagy valami mást, nem tudni. titok lappang mindenben. Baj László (1968-)

Volt-e valaha tavaszi nap langymeleg fuvallata oly tökéletes, hogy nyomban szélesre kellett tárnod a ház összes ablakát, hogy szárnyaló kedvedben fel akartad tépni a kanári kalitkájának ajtaját, egy nap, amikor a hűvös tégla ösvény és a bazsarózsáktól lángoló kert képét olyannak láttad a metsző fényben, hogy az asztalodra gyűlt papírhalom üvegből készült nehezékét kalapáccsal verted volna le: szabaduljanak a lakók alóla, hófödte, homályos házaikból, jöjjenek elő kéz a kézben, lépjenek ki hunyorogva a kék és a fehér határtalan kupolájába - nos, ez a mai, ez éppen ilyen nap. Bagi István fordítása Billy Collins (1941-)

Dobd ki a Szépséget, engedd, hadd repüljön. Nézzed, ahogy a magasba száll, fel, fel a levegőégbe. Nem a te szépséged ő, de mindenkié, aki csak látja, mindenkié, akit végtelen gyönyörűsége megérint. Kinyitod az ablakod, celládból nézel kifelé, a világra, és látod, hogy rohan, tesz-vesz az emberiség. Csak a tested, csak a tested esik lassanként darabokra, így már nem, már nem tapasztalhatod meg milyen is az ő tökéletessége Volt, hogy belépett a Szépség az ajtódon, és te boldog, és te boldog voltál minden mozdulatától, mert azt hitted, azt hitted, neked teszi ezeket a mozdulatokat, amelyek, amelyek csak önmagukért valóak, természetük szerint. Dobd ki a Szépséget, engedd, hadd repüljön. Vedd végre tudomásul, hogy nem mutatja meg önmagát, vedd végre tudomásul, hogy nem simogatja meg arcodat, és fogadd el a megváltoztathatatlant. Petőcz András (1959-)

1. - - - házunk és hazánk belőlünk elvándorolt magunk maradtunk hát törött karok ölelésében a rozsdaszín alkony babonás fényébe zárva… 2. szélbe törülközünk akár a gyűrött orrú házfal s felrepedt szemhéjú kocsmaablak gyermek-arcunkat átfestették de homlokunkon még ott barázdál a heg: a tövises ág véres horzsolása 3. ágyunk régóta vetetlen marad távol magunktól ébredünk ahol ránk csukódik a csupasz csönd kísért a becéző tenyér árvasága s maradunk egyedül bomlott lelkek siralomházába zárva Oláh András (1959-)

Különös valami a boldogság vele találkozva egészen felvidulhat az ember de szorongás is elfoghatja ácsorog csendben egy kicsit majd óvatosan előbbre lopakszik akárha valami aknamezőn s valahányszor anélkül érinti lába a földet hogy levegőbe repülne akkor vagy elfeledi élvezni ezt a boldogságot vagy azon kesereg hogy nem tudhatja milyen sokáig fog mindez itt tartani így aztán mikor végre jelentkezik a kudarc megkönnyebbülést érez akárha biztonságba jutott volna ami bizony szégyenletes dolog hisz van valami különös a boldogsággal amivel másképp nem találkozunk lehet abban van a hiba hogy túlságosan kevéssé ismerjük el kellene jobban mélyedni benne azt hiszem tréning dolga lenne az egész. Sulyok Vince fordítása Benny Andersen (1929-2018)

Felejtés hideg lepedői a távollét hosszú folyosója leng bolyongás repedezett torkán poshadt víz rajta úszkáló gyökerei a magányosságnak hol vannak a szenvedély oleanderei meg a várak a hajnali fényben (?) az éjszaka leheletei hangszerelik a sietve távozó rovarok csöndjét s a tenger keze tolja kifáradt ölelését a fövenyre és nézd a sápadt arc mázolja magát a hold kis négyszögére kiejtve ajkán egy elkopott magánhangzót Ébert Tibor (1926-2015)

zápor után csak úgy ülni súlytalan erkélynyi csöndben figyelni ahogy elszivárog a víz mázsás csatornafedelek alá minden cserépen felkel a nap és a fény a házak falára (festékes körmű szürrealista) felhordja a színeket formákba szorítja a várost csak ülni és nézni mindenhol passzos rám a nyugalom ha megreccsen a szék alattam: tudom hogy én következem Papp-Für János (1976-)

Mindenről írtunk, mindent megénekeltünk már. Amiről pedig ezután fogunk írni, kevesen olvassák, dallamuk egyre inkább belevész a tenger felett zúgó vagy az almafaágak közt burukkoló szélbe, a költők feje fölött fészkükön ülő vörösbegyfiókák csipogásába. Minél tovább élsz, beszélsz és írsz, annál világosabbá válik előtted, hogy egy sziget lakója vagy, egy kopott, szélnyűtte szigeté, amely alatt egy másik húzódik meg, közelebb a tüzes maghoz, talán az igazsághoz is, ám jóval távolabb a szavaktól, amiket egymás fülébe súgunk, vagy a balti szélbe szoktunk kiáltani. Jaan Kaplinski (1941-2021)

I. Szedtük fel a fűből a diót. Kapkodtuk össze. Elég rendszertelenül csináltam, a kosarat sosem tettem jó helyre, mindig túl messze volt tőlem, a maréknyi dió odavitelével elvesztegettem az időt. Bár nem tudom, mi mással tölthettem volna el. Kisütött a nap, a fáskamra melletti tócsában verebek fürödtek. Késésben voltunk. Már rég el kellett volna indulnunk. Csomagjaink a teraszon hevertek. II. Két napja alig ettem. Nem éreztem éhséget, csak valami bágyadt könnyűséget, és hogy a feltámadó szél másképp érinti az arcomat. Nem néztél rám, bő pulóveredbe gyűjtötted a diót, káromkodtál, ha valamelyik visszaesett a fűbe. Néha felnéztem a diófa ágai közé, a rohanó felhőkre. A felhőkről kis cafatok szakadtak le, sosem tudtam kivárni, míg feloldódnak és eltűnnek, csak a következő odanézéskor már nem voltak ott. III. A magnóból a Don Giovanni szólt. A kandallóból d

hiába volt hosszú és forró a nyár dideregtél bennem mint elázott plakát vált le arcodról a mosoly alatta megkopott tavalyi barnaságod nem megy velünk az idő semmire eltelik szépen magával kidőlt kávé a délután foltot hagy rajtunk elárul rigófütty nyilall a meglepett levegőbe mintha rajtakaptak volna valamin összerezzenünk kezem kicsúszik izzadt tenyeredből egy semmitmondó szó a számból és este lesz de hol a délelőtt hol az életünk se hazamenni se maradni már csak a percek gesztenyekopogása a sötétben Fecske Csaba (1948-)

Csak a helyszín változik, a sarkok száma állandó. Az új sarkokban nem férnek el a régi álmok, költözéskor nem hozhattam magammal egyiket sem. Éjszakánként még az emlékük altat el, látom, ahogy a sarokban ülnek, pókhálóba szőtték magukat, befogják a döglegyeket és a levendulaszagú molylepkéket, hogy legyen miből táplálkozniuk, ha végképp elfelejteném őket.

"Élni. Csak beszélek róla, és azt sem tudom, mit jelent." (S. B.) X. Szedtük fel a fűből a diót. Elég rendszertelenül csináltam, a kosarat sosem tettem jó helyre, mindig túl messze volt tőlem, a maréknyi dió odavitelével elvesztegettem az időt. Kisütött a nap, a fáskamra melletti tócsában verebek fürödtek. Két napja alig ettem, de nem éreztem éhséget, csak valami bágyadt könnyűséget, és hogy a feltámadó szél másképp érinti az arcomat. Néha felnéztem a diófa ágai közé, a rohanó felhőkre. Nem tudtam, mi történik, hogy mi ez velem, csak a közelében voltam, a közelségét tudtam valaminek, és azt, hogy még közelebb lenni hasonló lenne a halálhoz. A felhőkről kis cafatok szakadtak le, sosem tudtam kivárni, míg szétoszlanak és eltűnnek, csak a következő odanézéskor már nem voltak ott. IX.  A kandallóból dőlt a füst. A magnóból a Don Giovanni szólt. A friss nyárfahasábok csak sziszegtek, bugyborékoltak, nem kaptak lángra. Álmodban nyöszörögtél. A tó fölött fecskék cikáztak, él

Valami folyton még vagy már van a kisszekundok hangközében, a kicsiny résben ott középen, szavak megnyúló árnyékában, csak félig földön, félig égen, a kőben, félig kész szoborban – mindegy –, vízben, ecetben, borban. Szauer Ágoston (1963-)

talán semmi különös nem történik, ha ma önfe‐ ledten táncol a néma, kutyát idomít vagy épp an‐ golra tanít a bolond, esetleg mint akkor, több év‐ nek előtte, mikor egy nap volt, hogy nem mond‐ tam csütörtököt, szerdára péntek jött, és mintha mi sem történt volna, észre se vettem, csak a ködverést, csak a fellengzős, mindent magába ök‐ lelő szürke szitálást k. kabai lóránt (1977-2022)

Délben az ég hajló ágán gyümölcse csonthéjába zárva édesedik a nyár. A természet menetrendje, földszagúan hihet ő. A lég megtelik fecskezuhanással, nyárfazizegéssel. A megszokott ízek, mozdulatok tapintható bizonyossága. Virágporos, reszket ő nász. A kacagó kedvű szél sem árulja el, hogy itt a Föld himnusza zeng. Simek Valéria (1953-)

Ma reggel, mikor a tóparton sétáltam, beleszerettem egy ökörszembe és később, ugyanazon a napon, egy egérbe, amelyet a macska az asztal alá ejtett. Egy árnyékos őszi esten beleestem egy varrónőbe, a gépénél még olyan későn is, a szabóság ablakában, aztán egy tál húslevesbe, gőze lebbent, mint füst a tengeri csatában. A szerelem legjobb fajtája ez, gondoltam, nincs viszonzás, nincsenek ajándékok, vagy barátságtalan szavak, nincs gyanakvás, nincs kínos csend a telefonban. Csak szeretni a gesztenyét, dzsezz a topon, félkéz a volánon. Nincs rákattanás, nincs ajtócsapkodás, szeretni a narancs minifát, a tiszta fehér inget, az esti forró tust, a sztrádát, amely Floridát szeli át. Semmi dac, semmi gyűlölködés – csak egy nyilallás olykor-olykor, amit az ökörszem okoz, amely fészket épített a víz fölött függő alacsony ágon, és a világos barnába öltözött egértetem. De a szívem mindig kitéve háromlábú állványra a mezőn, a következő nyílra készen. Miután az egeret a farkánál fogva kivittem az erdő

egy szemgödörnyi álom egy koponyányi lét egy tenyérnyi béke talán elég meg egy ölelésnyi én és egy szívmelegnyi te úgy gondoltad Sajgó Szabolcs (1951-) . . . .

hajadat igazgatod a tükör mögötti csöndben fésűd láthatatlan íveket rendez a semmibe néha egy pillanatra megállsz mintha ott sem lennél kételkedsz a porcelánhideg éjszakában csak az angyalok képesek ilyen csöndben lenni eltávolodik tőled a tér végképp magadra maradsz aztán kezed lendül még egyszer beletúrsz s felejthetetlenül a füled mögé simítod az elárvult tincseket én csak nézlek a metsző résen át észrevétlen vagyok tanácstalan hunyorgok valahová kívülre szorulva ahol már biztos nem veszed észre mennyire szégyellem hogy csak ennyire szeretlek Papp-Für János (1976-)

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: tétován, bizonytalanul, meg-megdöccenve, keresgélve a hangot. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: keményen, pattogósan, nyomodban felhólyagosodik a csend. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: szaporán guruló, halk, puha nevetéssel, záporozón. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: elszántan, sietősen, célratörően. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: szilajon, féktelenül, vakon. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: csapongva, ringatózva, kéjesen. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: ostobán harsogsz, fröcskölve, bugyborogva. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: idegesen, kurtán, hamis jókedvvel. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: szigorúan, hidegen, könyörtelenül. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: szálkásan, színtelenül, mindentudóan. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik: nevetsz, nevetsz, se eleje, se vége, se célja, se oka. Úgy nevetsz, ahogy az eső esik, mintha sírnál, hosszan elnyújtva, keservesen, sokáig. Kántor Péter (1949-2021)

Szép a hajad. Szeretem ahogy mosolyogsz. Fúj a szél, hűvösödik. Egy biciklis trükközik a téren: felemeli a biciklije orrát a magasba. Hárman zenélnek: egy nő, két férfi. Egy kisfiú körbe karikázik, hórihorgas görkorcsolyás szalad mögötte. Egy japán nő egy plakátot bámul hosszasan, egy férfi leül alattunk a lépcsőre, a tenyerébe hajtja a fejét. A gitároson fehér sapka, az égen sötétkék párnafelhők, a tér túloldalán kocsisor. Egy görkoris lány vár valakit, aki kimaradt ebből az egészből. Kántor Péter (1949-2021)

Az első remeték az emberek elől menekültek a sivatagba. Az utolsóknak már nincs hova. A világ nem tud megbocsátani azoknak, kiket sokat bántott. A sok gondolat is bántás, és az utolsó erő is a gyalázókhoz lök. Bennünk ölt testet valami, amit mi öltöztetünk fel. Mi mosdatunk. Nincs már te, vagy én, ők, kedves emlékek, szavak, csak a közös felelőtlenség van. A mindig utolsó vacsora. A képmutatás, az elkülönböződések véget nem érő sora. A szép adventi várakozás. A tizenkét dühös ember véres bocskora. Halmosi Sándor (1971-)