Győrffy Ákos: Levélpróbák M-nek

I.

Szedtük fel a fűből a diót. Kapkodtuk össze.
Elég rendszertelenül csináltam, a kosarat sosem
tettem jó helyre, mindig túl messze volt tőlem,
a maréknyi dió odavitelével elvesztegettem az
időt. Bár nem tudom, mi mással tölthettem
volna el. Kisütött a nap, a fáskamra melletti
tócsában verebek fürödtek. Késésben voltunk.
Már rég el kellett volna indulnunk. Csomagjaink
a teraszon hevertek.

II.

Két napja alig ettem. Nem éreztem éhséget, csak
valami bágyadt könnyűséget, és hogy a feltámadó
szél másképp érinti az arcomat. Nem néztél rám,
bő pulóveredbe gyűjtötted a diót, káromkodtál, ha
valamelyik visszaesett a fűbe. Néha felnéztem a
diófa ágai közé, a rohanó felhőkre. A felhőkről
kis cafatok szakadtak le, sosem tudtam kivárni,
míg feloldódnak és eltűnnek, csak a következő
odanézéskor már nem voltak ott.

III.

A magnóból a Don Giovanni szólt. A kandallóból
dőlt a füst. Álmodban nyöszörögtél. A tó fölött
fecskék cikáztak, életemben nem láttam ennyi fecskét.
Időnként egy felhőrésből előbukkant a nap, a tó
tükre sávokban ragyogni kezdett, ragyogtak a
sávokban a fecskék, mint a padlásablakok
fénypászmáiban a porszemek.

IV.

Láttam, hogy szeretkezés közben nézed magad a
tükörben. Inkább a tested látványától élveztél, nem
tőlem. Izzó nyárfahasábok fénye táncolt a melleiden.
Reszkettem. Az, ami a tekintetedben látszott,
megrémített. A szenvedély, aminek forrása és
célja is te vagy.

V.

Nem volt senki a parton. Alig mertem levetkőzni
előtted, meztelenül indultam a tó felé. Egy jegenyének
dőlve ültél, éreztem, hogy nézel. Nagyon hideg víz.
Mintha abba az életbe készülnék most alámerülni,
amibe mindig is vágytam, szemben ezzel a
beláthatatlan és fenséges térrel, tekinteteddel
a hátamon. Később, éjszaka, azt mondtad, boldog
voltál akkor, a délelőtti parton, mert csak a
lehetőséget érezted, hogy akármi lehet, súlytalanul
és következmények nélkül. Egy festmény, mondtad,
aminek ökörnyálból van a kerete, és az ökörnyálnál
könnyebb tágasság a vászna, a vásznon pedig én,
ahogy térdig a tóban állok. Mert lehet egy látvány
ima, mondtad később, éjszaka, a tűz által
megvilágított meztelen tükörképedben gyönyörködve,
sőt lehet, hogy csak az az igazi ima.

VI.

Nem tudom, hogy az alig egy üveg bor tette-e. A mámor,
ami a temetőben mindkettőnket elfogott, a sírok között
sétálva, az öreg présházak akácmézszínű aurában álltak,
mintha minden sűrűbben, természetellenes tempóban
történt volna, mint egy lázrohamban az egymásba úszó
képek, egy kétszáz éves kőkeresztnek dőlve szeretkeztünk,
közben felborítottunk a tövében egy vázának használt
műanyagflakont, láttam, ahogy végtelen lassúsággal
ömleni kezdtek belőle az oszlásnak indult darazsak.

VII.

Úgy érzem, megtermékenyítem a szőnyeget, mondtad,
miközben összegyűrt bugyidat a combjaid közé
szorítva szaladtál a fürdőszoba felé, a tanzániai
ébenfa feszület fekete csillogása a gyertyatartók
fölött, megtermékenyítem a falakat, a tetőgerendákat,
a fáskosárban a fűrészport, mindent, kiáltottad már
a fürdőszobából, csorogsz belőlem megállíthatatlanul,
ilyen lehet földanyának lenni, ölemből ömlik a világ,
kagylófényű áradása elborítja a semmit, igent mond
mindenre, igen, igen, kinyitottad a zuhanyt, és
beszéltél tovább, már nem értettem, mit,
elviselhetetlenül ragyog a hús.

VIII.

Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett, olvastam a
teraszon egy könyvben, az asztal közepén, mázas
cseréptányérban sajtszeletek, kihoztad a teát egy
régi üvegkancsóban, letetted a tányér mellé, az
aranykor dülöngélt, lebegett és hullámzott
mögötte.

IX.

A benzinkút melletti parkolóban álltunk, beszéltem,
szünet nélkül beszéltem, szinte semmire nem emlékszem
abból, amit mondtam, valami önkívületszerű állapot
lehetett, a szívem úgy vert, mintha öt kilométert
futottam volna, órák teltek el, nem tudtam abbahagyni,
mereven néztél magad elé, görcsösen szorítottad a
kormányt, néha kifújtad az orrod vagy a sírástól
elkenődött szemfestéket próbáltad letörölni
valahogy, nem én voltam, tudtam, aki beszél, mintha
magnóról ment volna a szöveg, aminek egyszerre
voltam hallgatója és előadója, egyik cigarettáról
gyújtottam a másikra, egyszerre kívül és belül
valamin, regényekben az ilyen monológok után
általában valami sorsdöntő szokott következni,
halál, megvilágosodás, hasonlók, de te egyszer
csak bejelentetted, hogy éhes vagy, rohadtul éhes
vagyok, így mondtad, csak ennyit, minden átmenet
nélkül, és éreztem, hogy én is az vagyok, napok
óta szinte csak cigarettáztam, jó, mondtam,
menjünk haza akkor, és útközben aztán nem
beszélt egyikünk se már.

X.

A mólónál, ahol gyerekkorom óta nem jártam,
lefényképeztél. Az öböl félig kiszáradt, oldalukra
dőlt ladikok rohadtak az iszapban. Itt tanultam
meg úszni, naphalakat üldöztem a gomolygó
hínárerdőben, hátulról átöleltél, a szél az arcomba
fújta a hajad, próbáltam tartani magam, de nem
ment, sírtam, az illatodtól és a halott öböl
látványától, a kettő együtt sok volt, és a kettő
ugyanazt jelentette, a kettő egy volt, legyűrhetetlen
reménytelenség, az öböl a tükörképünk volt,
mi voltunk az öböl, álltunk a rothadásszagban,
és nem volt tovább.

Győrffy Ákos (1976-)