Lélekszirteken

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje remeg az ablakon. Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye, pedig örökké csak merít, merít. Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos alma a tested, s rá a fény havaz. De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros, s hogy női test, izgató és igaz. És nem hasonlítlak az angyalokhoz: asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz, hogy embernél több leszek általad. Váci Mihály (1924-1970)

építsd föl minden éjszaka építsd föl újra s újra amit lerombol benned a nappalok háborúja ne hagyd kihunyni a tüzet a százszor szétrúgottat szítsd a parazsat nélküled föl újra nem loboghat nevetségesen ismerős minden mit mondtam, s mondok nehéz nyarunk volt, itt az ősz s jönnek a téli gondok már csak magamat benned és magamban téged óvlak ameddig célja volna még velünk a fönnvalónak Kányádi Sándor (1929-2018)

Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat, céltábláját az emberek gúnyának. Engem senki nem cirógat, becézget, mert a bőröm egy kicsit recézett. Hogy irigylem a nercet, a hódokat! Nekik kijár elismerés, hódolat. Hányszor kértem a bennfentes rókától, hogy legyen az én ügyemben prókátor. Könyörögtem: szólj a szűcsnek bátyuska, protezsálj be prémesállat státusba, vagy vegyen be legalábbis bélésnek. De hiába! Nem enged a kérésnek. Értékemért agyon sose csapnának, nem kellek én se muffnak, se sapkának… Így kesergett sündörögve, bujkálva, míg egy fakír nem került az útjába. Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta: - Jössz a szöges ágyamra, te kispárna! Romhányi József (1921-1983)

Ó, szép lehet az epedés; volt benne részem nem kevés, elérhetetlenért; s a teljesülés gyönyörű: vágy hal, s születik a derű; íly percet is megért szivem már sűrűn. De talán legszebb, ha játszik fény meg árny s a vágy már visszatért, pedig még el se szállt, s szelíd örökléttől ujjong e szív, mit megkap és nem ért. Devecseri Gábor (1917-1971)

A szíved: nagy, örök titok, és ajtaját ki nem nyitod. A lelked mélye: rejtelem, és nem engeded sejtenem, mi zajlik benne szüntelen. De ha szemed reám nyitod: nincs rejtelem, és nincs titok. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Hetedfél országban nem találtam mását, szeretem beteg, szép, csengő kacagását, de nagyon szeretem. Szeretem, hogy elbujt erős, nagy voltomban, szeretem hibáit jóságánál jobban, de nagyon szeretem. Szeretem fölséges voltomat e nászban, s fényes biztonságom valakiben, másban, de nagyon szeretem. Ady Endre (1877-1919)

Szeretem a kandalló parazsát, a leégett fa nyugodt aranyát, a bíbor máglyát, a sok, szögletes, izzó fény-kristályt s a még láng-eres imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó rúnák gyúlnak benne az álmodó lélek elé. Titkok? Mit mondanak? Nyitom a rácsot: álarcként tapad arcomra a hő, s a fény elvakít: peng a parázs: tűnt nyarak húrjait zendíti tán a búcsúzó anyag: vágytalan gyönyör minden pillanat, amije van még, tündérmuzsika és ragyogás. Az arany zuzmara borzong itt-ott, hűl és zsugorodik, a máglyára csipke hamuhodik, de tüze még nagy, mint egy alkonyat, s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Kert alatt, a domb alatt üldögéltünk este, egy-egy vonat lomha teste vánszorogva elhaladt, vörös szemét ránkmeresztve elhaladt a domb alatt. Szemünket az éjhez edzve hallgattuk a szél szavát, a szél szavát; felhaladt a Hold, a cingár, végtelenbe nyúlt a sinpár és tudtuk, hogy nincsen immár semmink, csak az éj s a vágy. Kert alatt, a domb alatt sűrüdött az este, kék uszályát eleresztve sok kis csillag leszaladt, feketült a kerti mesgye domb alatt, a lomb alatt. Szemünket az éjhez edzve hallgattuk a szél szavát, a szél szavát; remegő szánk szólni nem mert s két szomorú, szerelemvert, ölelkező árva embert megölelt az éj s a vágy. Nadányi Zoltán (1892-1955)

Napolaj, halovány szeplő, vacogó, kacagó sellő. Lobogó szemeid kékje felemel, s letaszít mélyre. Briliáns ajakad pompás, mosolyod rokokós rontás. aranyat, sugaras mérget ihatott, aki szült téged. Bozók Ferenc (1973-)

Hátam mögött – szívem is hallja, törik az őszi fű, Te jössz, tudom. Miről? A lépted nesze is gyönyörű. Gyönyörű lesz, ha megjelensz már csak egy pillanat. Gyönyörű rögtön a világ, mihelyt része vagy. Fásult volt, borús a szívem, szomorú, keserű. Ha benne vagy, a szívem is ragyogó, gyönyörű! Ködös, őszi táj ez a szív, de ha Nap besüt, üveges lombja fölragyog, tündöklik mindenütt. Illyés Gyula (1902-1983)

Felhővé foszlott az erdő, söprik nyers szelek. Heggyé tornyosult a felhő. Hol keresselek? Korhadt tönkön üldögélek, nyirkos fák alatt. Nem tudom már, merre térjek, honnan várjalak. Virrasztom a fák tövében szunnyadó telet. Éneklek a vaksötétben lámpásul neked. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Én nem tudom, hogy ki mihez kötődik. Kötődésekkel van teli az élet. Kötődések nélkül élni nem lehet. Kötődünk egy szóhoz, egy baráthoz, egy marasztaló, szíves kézfogáshoz, egy udvarhoz, egy tornáchoz, egy házhoz, egy terméskőhöz, egy öreg akáchoz. Holdas estékhez, rekkenő nyarakhoz, mézét csurgató szilvához, barackhoz, egy zörgő magvú nagy csíkos almához, meg egy hanghoz, a hang bársonyához. „Vigyázz magadra” féltő búcsúzáshoz, az iskolához, az ott szerzett jusshoz, egy életen át hű barátfiúhoz, a gyermekkorhoz, a hangos ifjúsághoz. Kötődni sok kis kudarchoz, sikerhez, későn jötthöz, vagy a sihederhez, kötődni gyászhoz, könnyhöz és örömhöz, az olajágat küldő vízözönhöz. Hazához, múlthoz, jelenhez, jövőhöz, a kövek közül kiperdült időhöz, akármihez, de kötődni, kötődni, a kötődésekbe beleszövődni, s a titoktartó rejtőző talányhoz, kötődni élethez, halálhoz. Bornemissza Endre (1920-2007)

Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben; felkönyökölni és álmodni, elbüvölten; egymásba mélyedő szemek szent mosolya; a könyv becsukva, és gőzölög a tea; érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már a mennyegzői árny s az édes-édes éj - annyi halogatás után a szenvedély óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: únja a heteket s minden napot megátkoz! Szabó Lőrinc fordítása Paul Verlaine (1844-1896)

A vén parkban didereg a magány, s két árnyék suhant át az éjszakán. Ajkuk puha, szemükben semmi élet, alig érteni, halkan mit beszélnek. A vén parkban didereg a magány, s multat idéz két boldogtalan árny. - Gondolsz régi mámorunkra szerelmem? - Mi köze hozzá? minek érdekeljen? - Arcom álmodban ma is megjelen? Feldobog szíved a nevemre? - Nem. - Óh szép napok! milyen forró s igaz volt csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt. - És kék az ég s a remény végtelen. - A remény eltünt, egünk fénytelen. Riadt bokrok közt jártak, két kisértet, és csak az éj hallotta, mit beszéltek. Szabó Lőrinc fordítása Paul Verlaine: Érzelmes dialóg Magányos, ódon parkban a havon Két árny sétál az éjben, ballagón. Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély, Alig hallatszik, hogy mit is beszél? Magányos, ódon parkban a havon Két árnyék révedez rég múltakon. - Eszedbe jut-e még a mámorunk? - Hogy gondolod, oly messze már a múlt! - Nevemre néha nem dobban szíved? Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed? - Ó üdvö

Szitál az elvirágzott hó, kezedet fogni volna jó, öledbe hajtani fejem, a csődleltárt felejtenem. Az elbitangolt holnapot, csöpp napfényt kolduló vakot, a gyász rongyát toronyhegyen, az amen-szót, hogy úgy legyen. Szitál az elvirágzott hó, kezedet fogni volna jó, az üdvösség kis, meztelen mécslánggal égő szerelem. Csávossy György (1925-2015)

A csöndből a csönd zajaiból a zöldből a napfényből a kristály-levegőből a magányból a hirtelen napokból az emberekkel meglazult kötésből a természettel megszorult kötésből abból hogy tudok testemre figyelni a testiség metafizikumából abból hogy régesrég kinőtt szavakkal a kerítést a körtét a szobába szivárgó esővizet a borotvát megszólítom abból és más ilyenből sarjadt ez a jóltáplált nyugalom mely most magam fölé emel. Csorba Győző (1916-1995)

Maradjunk így, gyertyát se végy elő, legyen sötétség, lelkem így pihen. Olyan rejtő és olyan ölelő – talán anyám testében volt ilyen. Áprily Lajos (1887-1967)

Mi lett veletek, konduló szavak? Harang-testetek széttört, meghasadt? S ti, üveg-igék, mivé lettetek? Halottak vagytok? Üveg-szemetek? Ócska szilánkok kint a faluvég bokrai közt, hol kiszolgált fazék s lavór hever? Vagy hámló égdarab? Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag? Emlékszem: régen velem voltatok, minden költővel hozzám szóltatok, léphettek könnyű sárba vagy a tél halálmenetébe – senki, senki, csak ti tudtátok őket ölbe venni. Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült, záport hozó, nagy nők és megőszült állatok. Hol vagytok? Hol lapultok? Nélkületek futnak a vonatok. Nélkületek ölnek és szeretnek s ki csöndes szent volt, mára már eretnek. Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek. A földön, a földben kereslek titeket, levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban, rémületes hazákban, otthonokban. Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente, hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre a körmömön, a számon, hátha, hátha megszólít újra hársfa és akácfa, Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő, mel

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen. 1926 Juhász Gyula (1883-1937)

miként is nyújtsam át szonettemet – tizennégy sort, száznegyven szótagot, ezen rövid meg hosszú lépteket -, hogy megtudd: önmagamnál több vagyok? Téli virágként nőjenek ki tán papíromból a mondatok, szavak, hogy téged, kit a lelkem úgy kíván, e virágokkal elborítsalak? Vagy inkább tetszik, minden sor ha rács, s a vers kalitka, melyben átadom – hisz bármi fényes, úgyis csak harács, egy más világban van a nagy vagyon – a lelkem, mely a rácson át ha jár, az széthajlik, de mindig visszaáll? Orbán János Dénes (1973-)

Ha elvetődnék oda, hova régen tán azóta se jártam, s az öreg pad ép volna még kettőnk történetében, melyet a sejlő májusi hasonlat csalna elő, s épp arra jönne szemben, és nem is tudná, ki s miért köszönne rá, csupán biccentene meglepetten, s nagy hirtelen az idő visszaállna egy villanatra, s minden lehetetlen együtt, külön a keblétől az árnya, mint blúza szállna el kigombolódva, s kétséges kéjű vére fölszívódva keringene a pad erezetében, tehát ha épp ő közeledne szemben valahonnan valahová a téren, elröstellném magam és kérdezetlen mennék tovább, nehogy egymásban lássuk megszégyenítő mássá változásunk. Ágh István (1938-)

Egy kék lepke, meg egy sárga, hőségben játszanak, ezüstösen zúg a nyárfa, testemnek árnyat ad. Sárga tarlón árpakéve, göndörke pára száll, életünk arannyá érve, ez a nyár: aranytál. Szép a lepke, ezüst nyárfa, árpának aranya, derekad és lábad szára mintha rám hajlana. Nagy László (1925-1978)

Tűnődő vén juharfa tanítgat bölcsességre: szemfedőt sző a napra, gonddal, hogy meg ne sértse, s int a homálynak halkan: készülődhet az alkony; és a gyanútlan hajnal jöttére földig-hajlón sugárzik, lombja bókol, néhány sajnálkozó szót mormol a halott holdról, ki nemrég rajta úr volt, s egy-két levelet ráz a megfojtott éjszakára. Kányádi Sándor (1929-2018)

Ami után kapkodsz, elvész, amit elengedsz, megfogod. Karodba röpülnek a fecskék, s magadra hagynak a csillagok. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Olyan ez, mintha nem is volna, ahogy a levegőhöz ér üvegkarjaival a szél s erre az erdő meghajolna. Az erő észrevehetetlen futkározása ez a gót katedrálisok ablakában, hol eddig minden néma volt. Szobában ülsz s mint hű kutyák lábadhoz ülnek az esték s kilátszik a betűkön át az áruló tökéletesség. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Tudod, hogy mi a szerelem? - hogy vele igen - Vele nem Hogy mi a tűzbocsátkozás? - csak ő legyen és senki más Az utcán meg sem ismerem - még szemhéját is szeretem! Minden mozdulata hamis! Mosolya, csókja - Akkor is! Torkomig ér gyűlöletem: senkivel se - Vele igen! És kerülöm és megvetem és átkozom - és szeretem! Őrült vagyok és lángolok karjában - mint a csillagok. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Az alkony oson már fák lombja alól, a nyár hegedűjén ősz bánata szól. Fák lombja alól táncolva az ősz jön, s a rőt koszorút megrázza a törzsön. Táncolva az ősz jön, s mint felleg a hegyre, vállamra borulnak az ősz, meg az este. Az ősz, meg az este. Juhász Gyula (1883-1937)

Belső zsebedbe bújva lehetne élni szépen, dobogós boldogságban, halálig szívverésben. Szécsi Margit (1928-1990)

Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett. Csukás István (1936-2020)

Mert kell valaki, akihez beszélsz. Mert kell egy másik: mások ellen. Ne áltasd magad! Ennyi az egész. De ez – eltéphetetlen. Rab Zsuzsa (1926-1998)

Kezem kezedre hullva bizonnyal éhezem, hogy nem eteted bújva kezeddel a kezem. Nem eteted elégszer csak néha, napra-nap, kezemből mint az ékszer, ha az éhség kicsap. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Szállnak a vadlibák, szállnak, a gyermekláncfü kelyhe becsukódik, bugyrot cipel a nénike, édesem messzire ment. Megkérdezzem a nénikétől: hova ment az édesem, hova ment? Csak a vadlibák láthatják meg őt – csak a gyermekláncfü szólhatna róla. A csókod festi kékre az eget, szemed szinétől zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. Multkor a kertembe egy fiu jött, gyümölcsöt hozott a kosarában. Kék ruhában jött, mint a napsugár, kék ruhád eszembe jutott. Csupasz volt a nyaka íve… mosolygott… nézett hosszasan… Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt, a madaraktól kérdezd, hova lett. A csókod festi kékre az eget, szemed szinétől zöldülnek a fák. Nélküled üres minden képkeret és világtalan az egész világ. De rég nem láttam két szemedet! s hogy fölébredtem egyszer éjjel, a bokorról két mérges bogyó bámult rám, sötét a sötétből. De boldog voltam én veled! s egy kövér ember jött szembe az uton, bő volt nekem a köpenye, bő volt neki a bánatom. A csókod festi kékre a

Gyönge fuvallat a tóba zilál, fények gyöngysora lebben. Sóhajom, árva madár-pihe, száll s elpihen édes öledben. Tárt kebelemben reszket a kóc: érted szenved a Jancsi bohóc. Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég, sok sebemet bekötözném. Hull a fürészpor, sorvad a kóc: meghal érted a Jancsi bohóc. Tálad a rózsa, tükröd a Hold, ajkadon alkonyok égnek. Víg kedvem sürü búba hajolt, téged kérlel az ének. Hogyha kigyullad a szívem a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc. Weöres Sándor (1913-1989)

Ón, érzem mindig, valahányszor sóhajtok, mintha a szívem közepébe vón. Gong, hang, illat arc, verssor megüti néha, mélyen, sokáig ellankadva bong. Táj, szűzen dereng az élet fátylain túl, elmúlt, nem látom. Itt maradni fáj. Dal, sehonnan jön, hajnalból, álomhangon, fülelném, de a csendbe belehal. Könny, felfut szívemből, mint a gyöngy, szememhez, megbánja és a szívbe visszajön. Szép Ernő (1884-1953)

Akár ha állatra nézne, a szeretet oly hirtelen, a gyöngéd gyöngeség, amikor megjelen. A simításra lassan meginduló kéz, szeretni olyan könnyű, szeretni nehéz. Tudja, hogy terhet vállal, ólom-nehezet, mi mindent bír a gyöngéd- erős szeretet. Károlyi Amy (1909-2003)

Bársony hideg csontjaimban, egész belülről fázom én, ahol leheletvékony ing mögött az ember él, ha él. Megyek a parton, fény röpül, a látható világon innen, hideg por ül a hegyeken, simíts meg Nap, simíts Isten. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Ha el akarna néha jönni hozzám, kicsi szobámat szépen rendbehoznám, ha nem is hozhatnám le az eget, de beszereznék néhány szőnyeget. A pamlagon, hol álmodozni szoktam, a sok lyukat megfoldanám titokban, rozoga, tintás asztalomon itt elhinteném kedves virágait. Parancsait komorna-módra lesve főznék teát, mikor leszáll az este, s amire nem volt példa soha még: szenet hozatnék és befűtenék. Az óra járna és a lámpa égne, s azt mondanám, ha menni készül: “Még ne…” Suttogva kelne ajkamról a szó, hogy élni édes és szeretni jó. Heltai Jenő (1871-1957)

Most már elmondom ami fáj, mert elmondani azt muszáj, mert el kell azt már mondanom, mert most már el is mondhatom, nem lehet nem mondani! Mert most már ki kell mondani: üvölteni, sikoltani, jajgatni és ordítani! Juhász Ferenc (1928-2015)

Úgy mondom néked, mint egy leckét, mert szeretném, hogy megtanuljad, ha felelnem kell egyszer érted, akkor te is, már vélem tudjad, hogy én csak tégedet szeretlek : meglestem a szomorúságot, nem magamért, de temiattad szövi-fonja körém e hálót. És szívemet is rajtakaptam, engem elárult, a te lépted után fülel a jövendőben, miattad virraszt. Mondd, megérted ? Figyelj ide hát, példát mondok: ha fekszem álmatlan s képzelgek, félek valami szörnyű kórtól, nem magamat, téged képzellek . . . A te tested retteg testemben, a te jövőd az én jövőmben, így élek én magam veszítve s téged kettőzve az időben. Az időben, az elfogyóban, mely nem örök, csak az istennek – tanuld meg hát, hogy tudjad vélem : én már csak tégedet szeretlek. Zelk Zoltán (1906-1981)

Ekkora szerelem előtt egész testemmel becsukódom. Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak; a lábam kő, a fejem ólom. Ekkora szerelem elől elbujdosom, hogy el ne pusztíts. Hal leszek, tenger, lángoló fa, bőröd ébresztő, ostoros víz, kezed tükre, meggy íz a szádon,- apránkint fald föl árvaságom! Ekkora szerelem elől a temetők is égre úsznak, mentik lakóik szégyenét, hogy csak alusznak, elalusznak. Csoóri Sándor (1930-2016)

Megládd, megint futunk a berken át, feledve tél jegét. A záros kert-ajtón s a kerten át, ha felszikkadt a rét. Most hűs estére hűsebb éjszakát borít fehér sötét. De majd megint futunk a berken át s fogjuk köröskörűl az almafát, feledve tél jegét, ha felszikkadt a rét. Weöres Sándor (1913-1989)

A fű, a folyó, te meg én, szemed a reggel üvegén, idén egy végső korty meleg, egy törpe-kagyló-amulett, és koraősz és nyárutó siettető, karoltató, és vér-pihék a nap előtt, és fölcikázó evezők, aztán az est, s hogy nincs tovább, hogy vártalak négy nyáron át, s hogy halhatatlan a remény, s a fű, a folyó, te meg én. Garai Gábor (1929-1987)

Minden levél és minden alkonyat neked babuskál, neked tartogat. A föllobogó fényes nyári tűz forróságával az ajkadba űz. Szádba, szívedbe, fogaid közé: örömmé égjek, váljak derűvé. Neked emel az ég fölé a táj: örömmé érik bennem a határ, hogy fölragyogjak neked mint a nap neked tartogat minden alkonyat, neked babuskál mindegyik levél, amely szerelmes ujjaidhoz ér, ha végül végig egy leszek veled: szerelem-nyár, szerelem-őrület láng legyen testünk és láng a ruhánk, ahogy maga az Isten szabta ránk… Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Táncol a csönd fehér tarlón, trombitája égszín virág, hatalmától megnémulnak nádasok és bölömbikák. Táncol a csönd háztetőkön, fáradtaknak jó az álom, ablak alatt, kertek alatt csukott szájjal danolászom. Táncol a csönd, bejár minden gödröket és szegleteket, harmat esik, szívem fázik, hajt a bánat leveleket. Borzasodik fehér kutyám, felettünk a bánat fája, szemeinkben bolond hűség, hallgatunk a nagyvilágba. Nagy László (1925-1978)

Egy angyal szállt most le a földre, Csodálatos, égi tünemény, Szívem hevesen dobog tőle, Otthont talált benne, lobogó tűz és remény. Álmaim, idegenek kezében összeszorítva, A feléd vezető út rózsaszirommal borítva. Vajon benned is hangok szólnak? Képzelem csupán, vagy higgyem valónak? Egy csoda, mit együtt élünk át, Hol leomlik, átszakad minden gát. Fogom kezed, nézem mosolyod, Boldogságom élteti, minden sóhajod. Térdelek előtted, szemedet nézem, Benne a fényt és a tüzet érzem, Ne gondold, hogy elmúlt már, Most kezdődik, az élet vár! Legyél, Anyám, szeretőm, kedvesem, gyermekem, Lábaid elé borulva, életem kezedbe helyezem. Mint festett kép, ragyogsz előttem, Álmaimból elém léptél, boldoggá lett létem. Ez nem vak szerelem, hisz mindent látok, Látlak téged, a szép világot, Hajnali ködben egy fa alá állunk, Megszületik, egybeforr a legszebb álmunk. Mire várunk? Mire még? Ezt a fényt nem fedheti sötét. Álmaimban is érzem bőröd illatát. Köszönöm a teremtőnek, átélhetem ezt a csodát. Várok r

Nagy Lászlónak Kellesz a kárhozathoz, az üdvösséghez, kellesz hangnak a némák körmenetéhez. Rozzant kocsmai székek, üvegek, képek, részeg seregek - minden megindul érted. Vonzod az éhes létet, lényed a póráz. Üdvösségre ki gondol: szavadra pályáz. Minden égbeli érckő melleden villan, fordul, énekre-lobban félelmes kínban. Ó majd kitűz az ország, kénytelen vállal, bajban elhenceg véled: sajgó virággal. Szécsi Margit (1928-1990)

Akarok, szemeid tüzében égni. Akarok, orcád mosolyából kapni. Akarok sétálni fák alatt, bőröd illatát érezni, És NEM! Nem akarok, nélküled létezni. Akarom, végigjárni utam, mi nekem lett szánva, Mert te is ott vagy az úton, karjaid kitárva. Leborulok lábaid elé, csak szemeim emelem arcod felé, Nincs ember, ki gyönyörű emlékeim elvehetné. Akarok minden percet, mit tőled kaphatok, Nálad nélkül, lélekben is koldus vagyok. Hajótörött vagyok a tengeren, Vízbe dobott palackba nem írtam semmit, csak bánatomat leheltem. Ha valaki egyszer megtalálja, s kinyitja, Hallja a szívem, mi kettészakadt, mert hiányodat nem bírta. Miközben büszke és boldog vagyok, hogy megismertelek, Lelkembe jeges karmok karcolnak jeleket. Mélyen felszántva húznak árkokat, Te belevetsz egy magot, mely kikelve, megmutatja arcodat. Kínoz a félelem, hogy véget ér, Nem teljesül, mit szívem remél. Mit adhatnék én neked, mit más nem adhat meg? Cifra palotát, díszes ruhákat nem, csak a szívemet. Egy szívet, mely nélküled nem e

Én látom őt – és ő lát engem valami tükörszerelemben én benne – ő bennem ragyog egyedül és ketten vagyok. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan. Pilinszky János (1921-1981)

Csak halkan járj, halkan. A fűszálakra vigyázzunk! - Megérzi a sok gyökér lenn. Vigyázva járjunk, - halkan! Hogy néznek e fiatal fák, Mert a kezemet megfogtad! Nem, nem is mireánk néznek, - Tán bölcsek e fiatal fák? Én nem megyek tovább innét! - A tó szeme most kinyílott, Reggel van, árny van, a tó mély... Én nem tudok elmenni innét. Te várj meg engem a parton... A tóba lenn egy mese-rét van. Ha feljövök - ezer év múlva, - Légy te a parton! Kaffka Margit (1880-1918)

Látod, már nem is veszlek észre, úgy jársz-kelsz csendesen - nem csábítasz a széptevésre: épp csak vagy, kedvesem. Épp csak vagy, s mert egy vagy velem, test álma, lélek pihenése: vagy hő nyaram és hű telem, úgyhogy már nem is veszlek észre. Hiányozz, mint ha álmom, étkem cserbenhagy csendesen - hogy ne maradjál észrevétlen, szakadj el tőlem, kedvesem. És kóboroljak és vacogjak, mint egy gazdátlan háziállat, ki nem vár mást, egy falatot csak - és hadd higgyük, hogy megtalállak. Szilágyi Domokos (1938-1976)

Hegytetőre szállok kedvesemmel. Szárnyaink vannak. Ölelem derekát. Már itt sem érzem a nagy összefüggést, megszüntem a porszem-milliárd egyetlen porszeme lenni, aki forgószelekben forog s lehull. Nem érzem a világ-nagyság iszonyú súlyát vállamon: a csillag-titkok, csillag-dalok, fogamzás, keletkezés, halál: nem érdekelnek. Megnőtt az életem. Minden eltörpült. Szeretek: én vagyok fontos és ő. Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket. Fehérek vagyunk, tiszták és ostobák, mint az ostya. Lengő szakállú, öreg szikár pap mutat fel minket a hegytetőn: Íme, a szentség! Térdrehullni! Dsida Jenő (1907-1938)

Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint

Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak hogy lényink egyesüljenek. Ha, leányka, te vagy a mennyország: Akkor én csillaggá változom. Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy Egyesüljünk) én elkárhozom Petőfi sándor (1823-1849)

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron. Ady Endre (1877-1919)

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad. – Ha húsevő növény lehetne testem, belémszívódnál, illatomba esten. Enyém lehetne langyos, barna bőröd, kényes kezed, amivel magad őrzöd, s mely minden omló végső pillanatban elmondja: mégis, önmagam maradtam. Enyém karod, karom fölé hajolva, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen. Magamba innám olvadó husod, mely sűrű, s édes, mint a trópusok, és illatod borzongató varázsát, mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg), magamba mind, mohón, elégitetlen, ha húsevő virág lehetne testem. – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen. Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

Előtted megyek te én előttem a koranap aranylánca csilingel kezemen. Hová mégy – kérdezem feleled – nem tudom. Siettetném lépteim de te jobban sietsz. Előtted én te én előttem. Egy kapu előtt mégis megállunk. Megcsókollak te nekem adsz csókot aztán elindulsz szótlanul és magaddal viszed életem. Kassák Lajos (1887-1967)

Azt hiszem, szeretni kéne, Csak egyszerűen, úgy ahogy Hátradőlök itt a széken, Vagy kinyitom az ablakot. Olyan tisztán, olyan szépen, Hogy kimondani sem szabad! Mint összebújó állatok, A behavazott fák alatt. Gámentzy Eduárd (1963-)

Aludni kéne Ahogyan régen. Lehajtott fejjel, Anyám ölében. Kelni a Nappal, Vidám tavasszal. Szállni fecskékkel, darazsakkal. Gurulni domboldalról völgybe, Pörögni, forogni körbe-körbe. -Utána újra! Még egyszer,..százszor! Nyakláncot fonni Fűből, virágból. -Elvinni neki! Hazatalálni! -Minden ölelést meghálálni! Gámentzy Eduárd (1963-)

Nevessünk! - Szenvedtünk már érte. Rajzoljunk Napot az éjsötétre! Fessünk virágot kövekre, hóra. Felejtsük el, hogy lenne-volna! Van mindenünk ami csak számít! - Szívünk... és könnyünk úgy világít Fekete rögökön, Tócsákban, sáron, Hogy aki keres, Az ránk találjon... Gámentzy Eduárd (1963-)

99 Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Weöres Sándor (1913-1989)

Megláttam magam a szemedben, s tudtam, szép vagyok és egyetlen. És ilyen tükröm nem lesz több egy sem, sokáig elidőztem a szemedben. Károlyi Amy (1909-2003)

Lassan, tünődve Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok. Vas-színű égboltban... Vas-színű égboltban forog a lakkos, hűvös dinamó. Óh, zajtalan csillagzatok! Szikrát vet fogam közt a szó - - Bennem a mult hull, mint a kõ az űrön által hangtalan. Elleng a néma, kék idõ. Kard éle csillan: a hajam - - Bajszom mint telt hernyó terül elillant ízű számra szét. Fáj a szívem, a szó kihül. Dehát kinek is szólanék - - 1933. március József Attila (1905-1937)

Fegyverben réved fönn a téli ég, kemény a menny és vándor a vidék, halkul a hó, megáll az elmenõ, lehellete a lobbant keszkenõ. Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon helyezkedik a csontozott uton; kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, zuzódik, zizzen, izzad és buzog. De fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd: mellé leülök. Bajos szél jaját csendben hallgatom, csak hulló hajam repes vállamon. Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén szerelem szólal, incseleg felém, pirkadó madár, karcsu, koronás, de áttetszõ, mint minden látomás. József Attila (1905-1937)

valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgalom a gondviselő félelem kísért eddigi utamon valaki jár a fák hegyén vajon amikor zuhanok meggyújt-e akkor még az én tüzemnél egy új csillagot vagy engem is egyetlenegy sötétlő maggá összenyom s nem villantja föl lelkemet egy megszülető csillagon valaki jár a fák hegyén mondják úr minden porszemen mondják hogy maga a remény mondják maga a félelem Kányádi Sándor (1929-2018)

Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, orom, erdő veled integet, falu és város, nappal s éjszaka folyton idéz, őszi hegy téli hava, vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg az első vágy s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. Mindenütt megvagy: mint virágözön borítod életemet, friss öröm, frissítő ifjúságom, gyönyöröm: minden mindenütt veled ostromol, de mindig feljajdul a halk sikoly: a sok Mindenütt mindenütt Sehol! Szabó Lőrinc (1900-1957)

A tengerpartra kifekszik a tenger, a világ végén pihen a szerelmem, mint távoli nap vakít a szivem, árnyéka vagyunk valamennyien. Pilinszky János (1921-1981)

Nagy szárnyakat szeretnék adni neked, hogy szállj, erőseket, mint a karvalyé, hogy a szabadság magasságában könnyű szárnyalással lebegni tudj, és siklani az élet színein át, a csendben meghallani a szelet, és minden szót, melyből mesék születnek. Emlékezz erre, és élvezd a repülést a tenger felett, a fűszálakon át, sőt - miért is ne?!-, akár széttépett álmok között, mert mindennek, még a zúzmara jegének is értelme van. Erős szárnyakat szeretnék adni neked, hogy leküzd a távolságot, a port, mely a szívedet szorítja, és mindazt, mi aranynak látszik, de amely valójában nem az. Nagy szárnyakat szeretnék adni neked, sűrű pelyheset, hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted, és ha le is zuhansz, ne essen bajod. Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked, de nem lehet, mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted. (Fordította: Erdős Olga)

Egy nemlétező Gulácsy-kép alá A félig nyitott szekrényekből Előbújik a tarka moly Az asztalon fémszobrok állnak Vattával telt minden zugoly Kék utcára nyílik az ablak A lépések nem ütnek zajt Egy imént lopott fiákerrel Az álom éppen erre hajt Lackfi János (1971-)

Csak még egyszer, egyetlen napra bár, De mindenestül, ami velejár: A végtelenség lányhaj-illatával, A láthatatlan lélekbeli szárnnyal, És belenyúlva álmaimba – Jöjj vissza, régi kerti hinta! S fejem fölött az a diófa ág, Amelyen ring e kis tündér-világ, S két ölnyi tér közt végtelenbe lenget… Madár-élménye földi életemnek, Időtlen órán zengő, fényes inga – Jöjj vissza, régi kerti hinta! Jékely Zoltán (1913-1982)