Nagy László: Álom és valóság

Egy angyal szállt most le a földre,
Csodálatos, égi tünemény,
Szívem hevesen dobog tőle,
Otthont talált benne, lobogó tűz és remény.

Álmaim, idegenek kezében összeszorítva,
A feléd vezető út rózsaszirommal borítva.
Vajon benned is hangok szólnak?
Képzelem csupán, vagy higgyem valónak?

Egy csoda, mit együtt élünk át,
Hol leomlik, átszakad minden gát.
Fogom kezed, nézem mosolyod,
Boldogságom élteti, minden sóhajod.

Térdelek előtted, szemedet nézem,
Benne a fényt és a tüzet érzem,
Ne gondold, hogy elmúlt már,
Most kezdődik, az élet vár!

Legyél, Anyám, szeretőm, kedvesem, gyermekem,
Lábaid elé borulva, életem kezedbe helyezem.
Mint festett kép, ragyogsz előttem,
Álmaimból elém léptél, boldoggá lett létem.

Ez nem vak szerelem, hisz mindent látok,
Látlak téged, a szép világot,
Hajnali ködben egy fa alá állunk,
Megszületik, egybeforr a legszebb álmunk.

Mire várunk? Mire még?
Ezt a fényt nem fedheti sötét.
Álmaimban is érzem bőröd illatát.
Köszönöm a teremtőnek, átélhetem ezt a csodát.

Várok rád, akár, míg életem tart,
Nélküled, üres és lakatlan a part.
De érzem, jön egy hajó és felvesz,
Létemhez, mint levegő, ugyanúgy kellesz!

Te vagy nekem a fény, a ragyogás az élet,
Minden percem, bár tölthetném véled!
Látni vágyom mosolyod, simítani ragyogó hajad,
Ne adj nekem semmit, csakis önmagad.

Lépj olyan útra, mely elvezet hozzám,
Menjünk együtt a végtelenbe, hol senki nem szól ránk.
Hol nem számít más, csak mit érzünk,
Szeretnék veled...addig, míg élünk.

Nagy László (1925-1978)