Lélekszirteken

Ha majd elmegyek, őrizd, ami voltam. A köveket, amikben elbotoltam. A fényeket, mik sajogtak, miket hittem. És ne félj majd, a kínokat magammal vittem. Mindent, ami fájt. Éhes éjjeleket, keserves homályt. S itt hagyom a szépet. Amit vágytam, ami éget. Ha majd elmegyek, őrizd, ki szerettem volna lenni. Őrizd, hogy ne féljek elmenni.

Mások az ízek, mióta nem érzem szád ízét. A fények, mióta nem a te szemeddel látok. Tétován élek. Félek. S átvérzem a világot.

Csöndünkbe alvadt alkonyon fellobog még a fájdalom s tikkadt titkokat rejt az éj. Hordozzuk egymást konokon. Azt akarom, hogy már ne félj.

virrasztva fájok veled reámhulló közeled mélyén fénylő éjjelek égő lágy vággyal féltelek

Arcodon simít kezem. Közeledre emlékezem, távolod ha fáj, ha sajog. Mert nélküled csak árny, papírra hullt magány, tétova torzó vagyok.

Csak itt és most. A felhabzó idő és a táguló tér tétova fókuszában. Csak itt válhatsz végre megfejthetetlen felejthetetlen jelenemmé.

maradok mert voltál s maradsz mert vagyok így lettünk akaratlan hallgatag csillagok kopottan is fénylő oltár hamvaiban égő zsoltár porladó égi neszek miattad voltam minden mi valaha leszek

talán csak a kimondott szó maradt kimondatlanul hangtalanul felragyogó rég felejtett fázó ima a szűkös szavakon túl didergésben tetten ért annyi sajgó tettemért parázsló penitencia