Lélekszirteken

Most egy kicsit elhalkult minden; fákon a lombok friss nesze, ablakon a zápor permete, madarak hangja fátyolos lett, elhallgatott a tücsök-ének. Most egy kicsit minden céltalan lett; a "valami szépre váró" reggeli ébredések, a felhőket figyelni, hisz te is ezeket nézed, szél tenyerébe temetni arcom, mert a hűvösét te is érzed. Most egy kicsit minden megfakult; fölöttem félig-nyílt szemmel közömbös csillagok, sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj, s alig fényesebbek a nappalok, nincs kedvük tündökölni. Te nem vagy itt. Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog. Gemma Moretti (1932-)

Így nem őrizte kincseit a gazdag, nyár illatát búsongó, szőke kazlak, nap színeit üvegbe zárt gyümölcs, sok tudományát vén zsugori bölcs - mint téged rejtelek, őrizlek én, mindent, mi tiéd volt és most enyém: papírlapot, melyen kezed nyoma, pillantásod, mely rólam szállt tova, egy mondatot amely tetszett neked, dallamocskát, mit dúdoltam veled, egy virágot, melyhez hozzáért arcod, mozdulatod, ahogy fejed lehajtod, s még mennyi mindent. Oly szegény a szó mondani, írni, mily boldogító, hogy kincsem van, és ez a kincs te vagy, hogy áradó örömöm titka vagy, s mert bennem élsz, minden baj elkerül. És gazdag vagyok, mérhetetlenül. Gemma Moretti (1932-)