Lélekszirteken

Nem lesz ott semmilyen jel, se egy nagy fa, se egy kőkereszt, se egy folyó, se egy híd, se egy rozsdás vasúti sínpár, nem lesz egy fekete kutya se, vagy ha lesz is, egy fekete, nem üzen neked semmit, se ő, se a gazdája, egy szőke, lófarkas fiatal lány, aki pórázon vezeti, és főként nem lesz egy tábla, rajta felirattal, amiből tudnád, hogy odaértél, ott vagy, úgyhogy lehet, hogy nem is veszed észre, és továbbmész, anélkül, hogy lelassítanál, megtorpannál, megállnál, körülnéznél, hogy valami az eszedbe jutna, és a szemed megtelne könnyel, a határon. Kántor Péter (1949-2021)

az ajtó mögött állt az öreg sifon a faragásmintákra már nem emlékszem csak alul a hatalmas fiókra s az elegáns rézfogantyúra amit az ószeres is megcsodált jó volna visszatérni egyszer abba a depresszió nélküli világba körülszaglászni végigtapogatni a tárgyakat szavukat venni hogy mellettünk maradnak érezni a kemence melegét a fonott szalma illatát amelyből táskák szőnyegek készültek csimpaszkodni a létrán és kúszni a padlástérbe rejtett kukoricazsákok között vagy a kút kávájának támaszkodva bámulni a mélyben hullámzó eget hallgatni a kavics csobbanását kutatni elrejtett kincseket megkérdezni az álmokba szőtt karikásostort a foszladozó falat a törött kerítésléceket s átölelni még egyszer anyát mielőtt rásötétül a sívó homok Oláh András (1959-)

Teszler Tamásnak Álmomban összeköltöztünk. Tér nyílt a térben, a kereszthuzat a hiábavalóságot az utcára lökte, mint könnyű ruhában csalfa nőt, felgyorsult a város pulzusa. A ziháló ablakból néztem, a sűrűn zárt pillák, a sötét zsalugáter miről fordítja el a szemét. Láttam a múltat vegyülni, a tied az enyémmel, mint páternoszterben, emelkedett, süllyedt történetre történet, így ritkult a fojtó légsűrűség. Odabenn új formákat rajzoló éles délutáni fény, mondtad, elvakít. Mondtam, én is tanultam félni. Időtlen idők óta hullottam feléd. Hogy egyszer majd megtart a föld, éjszakánként hittem csak el, míg jöttödre vártam. Elalvás előtt festett csillagokkal takaróztam, hálóba tekerve kimelegedtem, leizzadtam, annyi nyirkos csalódás jött, hogy mire ide érsz, előtted lecsupaszítva álljak. Olyan ez, mint a sejtés bizonyossága. Égboltra rajzolt két kerub, illúziókon át emelkedik, majd mélyre süllyed, tudni akartam, milyen a mocsár és mekkorák a felhők. Tudni te is, hogy a teljesség legyen megoszt

A Te versed A tiéd... Csak neked adom Csak neked írtam úgy Ahogy Te olvasod A tiéd itt minden betű Minden gondolat Melyen megcsillanni látod magad Neked növesztek lélekvirágot És a színét Te mondod meg Legyen fekete, vagy bugyborgó vörös Legyen burjánzó réten szivárványpatak Vagy legyen szürke eső A szürke betonon toccsanó Vagy smaragd, ha úgy akarod És hideg, ha fázol Vagy forró, ha megéget És hűt, ha hőség Vagy paplan, ha tél Fogd és bugyoláld bele magad Úgy, ahogy jól esik Csinálj belőle vackot Vagy börtönrácsot Tengert, dzsungelt, sivatagot Helyezd bársonydobozba, ha kincs És dobd ki ha szemét Csak tudd Hogy ez itt mind a tiéd

A zűrzavart és hangzavart Egy keringő váltja fel, Agyamba fúr, szívembe szúr, A tangó átölel… Nincs irgalom, riadalom, Ritmus ül orgiát És zsonganak, zsibonganak Izzó melódiák… Két forró kéz egymásba vész, Hajlik, szökdel a láb, Fordul, kering, libbenve int és siklik már tovább. Selyem suhog, ajak susog, Forrón epedve kér, És önfeledt tekintetek Szikrája szívhez ér. E bűvölet e szédület, E mámorító láz, Csak röpke múló illanás, Csak ütemes varázs.

És körbeölel És körbezár elöl és hátul És meglapogatja a lelked Szebbnél szebb ígéretekkel És elhiteti veled, hogy szolgálat És könnyű borzongás az egész Megöleltet a világ szépeivel Elveszi tőled a világ szépeit A kedves tárgyakat Amik a kedves emberekkel kötnek össze Szép szaténokkal feltörli a földről Taknyodat és nyáladat, amin néha csúszni szoktál Feltárja a nyelv gyönyörű mélységeit Amin hallgatnod kell A vádlóid előtt Gyengéden megölel A te gyengédségeddel Füledbe súg és megcsókol A tőled tanult örök-pecsét-csókkal Ellesi tőled a tantrát hiánytalanul Autogramot kér az örökkévalóságnak Letörli meggyötört arcodról A könnyeket Megpaskol És odadob megint az ördögnek Maga helyett. Érted. Halmosi Sándor (1971-)

Telefonhívásod percében éppen levelet írtam neked. Ne zavarj meg, amikor veled beszélgetek. A két távollét keresztezi egymást, az egyetlen szeretet szétmállik, akár egy kötés. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Még egy nagyvárosra is leereszkedik néha a csend, és hallani, ahogy a járdán, a széltől taszigálva, ide-oda torlódnak a tavalyi levelek, végtelennek tűnő vándorlásukban a megsemmisülés felé. Zsille Gábor fordítása Adam Zagajewski (1945-2021)

Azt akarom, hogy rámszorulj, Azt akarom, hogy sírj utánam, Azt akarom, ne menj tovább, Azt akarom, maradj meg nálam, Azt akarom, halkan nevess, Azt akarom, szavad elálljon, Azt akarom, szemmel keress, Azt akarom, a szíved fájjon, Azt akarom, add meg magad Kegyelemre vagy pusztulásra, - Azt akarom: engem szeress, Azt akarom, ne gondolj másra. Ignotus Hugó (1869-1949)

Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben. A köpeny vállamon már eszmévé szakadt. Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt, s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben! Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett. Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen. Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett. Hallgattam züm-zümük, s egy árok volt az ágyam szeptember estjein s a homlokomra lágyan mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt; rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át, térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! Radnóti Miklós fordítása Arthur Rombaud (1854-1891)

Hajnali lábnyomod a hóban, ajtóm előtt már kérgesre fagyott, a szoba terében érezni még édes-kesernyés illatod –  Sosem maradtál reggelig, mint a mesékben éjfélkor varázs-időd mindig kitelik, s a bódulat miként az óbor bensőmben még sokáig kering, míg teljesen el nem ernyedek, s lanyhuló bőrömre hűl az ing... Elalszom... alszol? Jössz majd megint? Minden ízem emlékszi az ízed, s a tükör szemeddel rám tekint – Bágyi Bencze Jakab  (1958-)

Ismét az ágyban fekvés a fej alatti párna reménytelensége séták emléke mikor a kedv még ölelt akár a paplan túl kéne lépni a hálószoba fehér falain kijárat nélküli dobozán hogy a hegyek és fennsíkok ne csak a takaróm ráncain táruljanak elém jó lenne érezni izmaim munkáját a fáradtságot fájdalmat de most csak ez a tompa búgás van mintha a szomszéd egész nap mosna és mégsem lesz tisztább mit is tegyek hogy próbáljam újra visszahozni azt a megnevezhetetlen valamit ami nélkül már rég nem érdemes. Kókai János (1972-)

Valamit elfelejtünk, elmulasztunk valamit, elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk. És ez a majdnem-semmi attól fogva jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka csendjében egy padlóreccsenés. Fodor Ákos (1945-2015)

Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre- nyílóan, könnyen, zajtalanul. Fodor Ákos (1945-2015)

a világ eledele amit elém tettél a világ itala amit ide hoztál a világ jó íze amit nekem adtál szerelem szépség és hogy megmaradtál vagy és itt vagy érinthető közelben fű fa virág s falomb ha a szélben lebben hűsen árad a csend és fénylik szavak mondatok sorsok torlódnak benne a létezés megsűrűsödik s mintha lenne a mindenségnek már külön sodra amely visszahozza a már-megtörténtet élet és halál közötti tér kettős végzet az emlékek emlékei visszatérnek tüzek világok ma is bennünk lobognak s úgy voltak hogy most is vannak a láthatatlan és felfoghatatlan tudás éke napra az est borul rá erre az egészre amit elém tettél amit nekem adtál ételt és italt világok jó ízét s hogy a szerelemben nekem megmaradtál Gál Sándor (1937-2021)

Én nem tudom, mi fenyeget az estek csipkés árnyain; mint romló halról a legyek, szétszállnak tőle álmaim. És nem tudom, mily dajkahang cseng a szivembe csendesen: nyugodj, hiszen csak este van s mitől is félnél, kedvesem? 1937. jún. eleje József Attila (1905-1937)

Csak egy szó és elakad a beszéd… Egy szó megmoccant, kis üvegcserép, egy szó megvillant, régi, távoli halott szó, – a jelenből valami fény villant rá a messzeségbe, fény, és máris visszacikázott felém s hozta a multból, a nehéz, sötét nyugalomból, a sok gyanútlan év éje mögül a magyarázatot, hogy mi történt, s hogy mily szamár vagyok. Csak egy szó volt, egy hosszú pillanat s kigyultak más, láthatatlan szavak, mint kétoldalt az úti fák sora, ha közbecsap a gép reflektora: végesvégig, ahogy jött a sugár, hökkenve hátrált a békés homály, hökkenve nézett szemembe a sok fakón, kajánul vigyorgó titok: nem is tudtam, hogy voltak, s hirtelen ott álltam köztük, nevetségesen. Csak egy szó volt… Véletlen, áruló, kis fénysugár, ártatlan, szürke szó, és oly mesteri a gazság, amit feltárt, a bűn, hogy mi történik itt, oly gyönyörű volt a látvány, hogy én kijátszottan is csak a tünemény pompáját láttam, azt élveztem, azt, a nagyszerűt, vakmerőt, a pimaszt, és hallgattam… Most is elhallgatok és nem sa

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át a nyár-éjféli zápor. Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy, ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova. Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni s olyan volt ez a félnomád, félvad álom mint a szerelem veled. Testem egész hosszában éreztem a testedet az égből lezuhogni. Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott. Csoóri Sándor (1930-2016)

Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle. Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani, röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak? Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet, szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni, harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót), ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul, kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi hasonló (személyes, egyedi) “összeköttetés” létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de “elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog (úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb, mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot, csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?), az ollót (?), a madzag elöregedését (?), s véghezvinni (elkövetni), még ha e

Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre Indák sürü indák egymást tépő egymásba fonódó zöld ölelése Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag Felhős szirmok súly nélküli tánca a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt Hullám hullám duzzad elindul a bontott táj a kakukkfűillatu rét tenyerében Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben Lator László (1927-2023)

akkor majd csak próbálok levegőt venni, némán hallgatni ahogy az eső vájatokban csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró reménysugár cirógatja végig a félénk, hidegtől terrorizált rügyeket, úgy bontogatom érzékeimet, próbálgatom érzéseimet rajtad, veled és néha nélküled, míg lecseppen az utolsó esőcsepp, aranylón hintázik az ablak- párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy folyik le a fákról, a hirtelen köddé váló, akaratos idő testet ölt egymás karjában, mint sosem tapasztalt vágy és én csak próbálok levegőt venni, hogy élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem megfogalmazni sem megmagyarázni, sem elüldözni nem tudok, nem lehet

még most is ha kiürült, kihűlt utcákon járkálok mint a nincstelen, s a bátortalan kósza szél, ahogy átsöpör az örökös fák között, ahogy ráborul a sovány akácokra és lakótelepi hintákat kényszerít szomorkás dalra, eszembe jutsz te, és az hogy én is ilyen lettem, kiürült, nincstelen, akár a kiforgatott utcák, mint üres zseb, mint elnehezedő szemhéj, melyet, nem emel többé az érdeklődés fénye, ezért szomorúan járok, a kihűlt utcakőre lélegzetfojtva lépek, hogy ne fájjak, ne bántsak meg soha többé senkit úgy ahogyan téged

Ha mégis kitavaszodna, még mindig ott lennének a csűrök. A csűrök között légvonalban egy elnyújtott, nagy ölelés. Fölötte nulla mértékű, sűrű halmazok, alatta kontinuum. Derékig gázolsz benne, de megtalállak az eredőben. Megkönnyezed, amikor kilépünk belőle. Nevetsz, amikor bontom a sort. Halmosi Sándor (1971-)

Ha kimondod, felhasítja a látszat vékony bársonyát. Ha nem mondod ki, belülről horzsol. Halmosi Sándor (1971-)

Mert nem az a dolgunk, hogy könnyű legyen. Hanem hogy könnyűek legyünk. Ha mégoly nehéz is. Halmosi Sándor (1971-)

Nem a gyász terjed szét bennem, inkább üresség ez, mint ahogy a vakok sem a sötétet látják, hanem a semmit. A semmit persze nem tudjuk elképzelni, az üresség- értelemben vett vákuum voltaképp nincsen. Gondolj csak bele, sokáig azt hitték, légüres tér veszi körül, pedig a Holdnak is van egy egészen vékony és ritka légköre. A könnyebb atomokat magával sodorja a napszél, de néhány nehezebb a felszín közelében marad. Álmomban megtalálni téged az utca forgatagában: mintha az univerzumban egy idegen élet nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt elpusztítja magát, hogy hírt adhatna létezéséről. Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne. Závada Péter (1982-)

egyetlen szerelemmel ki lehet-e telelni föl lehet-e fűteni érzelmes szavakkal a rozsdaverte hideg szívet érdemes-e megkockáztatni a fogcsikorgató hűséget ah egy túlméretezett szív könnyen maga alá temethet nem vereséged árnyékát vetíti-e előre a rokoni viszony igened és nemed közt Fecske Csaba (1948-)

  „Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok.” Székely János „Én angyal meg állat, vagy csak por meg pára” Csokonai Erdők, hegyek, folyók és sebes vizek, mélyzöldben pompázó, zúgó rengeteg, harmattól parázsló, selyemfüvű rét, ki fürdeted bennünk a napok tüzét, bizsergető fények, lúdbőrző neszek, ó, hogy hiányoztok majd, ha nem leszek; s te csodás ég kékjébe belevesző, szürke muharral benőtt ezüst mező, és völgyek és lankák és meredekek – a lélek a látványba beleremeg –, s ti ösvények, csapások, szűk kaptatók, pihegők, sietők, vagy épp baktatók, hozzátok vivők, erdők, rengetegek – jaj, hogy hiányoztok majd, ha nem leszek. Aranyló tarlók, virágzó szarkaláb, fennsíkok, csúcsok, ahonnan nincs tovább; bodzák, kamillák, menták és füzikék, lóherés örömtől duzzadó bibék, s ó, hogy hiányoznak majd a fenyvesek, a zölden remegő, rívó rengeteg, s ti Zordon erdők, durva bércek, szirtok! mert Tik talám több érezéssel birtok, földi mennyország, fodros lombú berek, kis pitypangok, sárg

Nekem nagyon hiányzanak majd a föld, a fák, a csillagok S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. Pedig eltűnik majd belőle a szem (s véle a látomás), Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más. Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok, Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok. Székely János (1929-1992)

Középre áll. A napba néz. Csukott szemén a fény ma méz, végigcsorog az arcnyi sávon s a sápadtszürke kardigánon – örök és közös jutalom. Az októberi dél hevében szentül hisz mindent, aki ébren indul álomi utakon: kitárt kezébe angyalok kitárt kezéből aranyalma, belehull, gömbölyű titok, a nap anyagtalan hatalma. Halmai Tamás (1975-)

A súlyponthoz Egy billenés. Egy mozdulat. Ahogy a súly lenyomja egy dália nehéz fejét és szirmait ledobja a könnyû nyári zápor. Így telnek el majd a napok sűrű egymásutánba lehullanak és hullanak, mert nem talál magába egy alátámasztásra. A test ezért a Föld felé erô által lehajtva az ívbe hajló ágakon a paradicsom, alma a prófétákat várja. Megbillen fenn az ághegyen, s a gyümölcsvágó szárnya kitárul, aztán elrepül szép lassan, vitorlázva légörvény kél nyomába. A középpont hogy nem lehet saját térfogatába? A bumeráng súlypontja sincs a forma határába mindörökre bezárva. A súlypont nélküli lények nem térerôben állnak. A tű hegyén az angyalok, ha ott tolonganának, súlypontra nem találnak… A türelemhez A szavak megtanítanak arra, hogy mit lehet elviselni. Mert mindent el lehet viselni, ha a szavak megtanítanak, hogy nincs olyan, ami ne volna több, mint önmaga. Istenben nincs semmi, ami több volna, mint Ön maga. A várakozás elviseli benne a szavak hiányát. A nyelv Isten elôttisége megtanít

Abban a másik életben, amit mindig holnapra álmodom, talán cseresznyefa áll a kert közepén és a tenyeredből kiolvashatom, miként szaladunk majd a világvégi földeken. Hanyatt fekszem a kiszínezett mezőn és a habos vonulásban minden arcodat felismerem. Karáth Anita (1978-)

Felcsavarom a lámpát, várom, hogy nézz rám, bontsd ki és teregesd szét azt a sovány vigaszt, amit ma este engedni hagysz. A lámpafénynél, mint minden este most is rezzenéstelen tekintettel olvasom le a tükörből, a tükrünkből, hogy az idő hogyan tör le egy darabot az életünkből. Nagy Magdolna (1955-)

Néha megszólalni sem tudok, néha csak görcs a torokban, gombóc a gyomorban. Azt hiszed, vessző vagy pont, olykor felkiáltójelnek nézed, pedig jó esetben aposztróf, gyakrabban kérdőjel. Aztán mondják, hogy határozott pont, jó helyen lévő vessző, de sőt; felkiáltójel. Egy időre lenyeled a görcsöt, gombócot nélkülük még beszélni is tudsz. Kabai Zoltán (1970-)

hogy vagy kérdezi de nem várja meg úgyis tudja szél szalad el mellettünk hóna alatt a nyárral várhatott volna még nyílnak a völgyben a kerti virágok de este már sötét van holddal világítanak az angyalok az ember hazaangyalog mint üres meszesgödör ásít a ház a komor falak közt süket és vak csönd tanyáz Fecske Csaba (1948-)

meddő pillanat alázza meg a lefüggönyözött emlékeket… ujjaid suhannak végig arcomon összeér bőrünk szövete a hámrétegek súrolják egymást lágyan simogatnak az arcomba lehelt szavak mohón kóstolgatom az eleven suttogást de tévedéseink ablakán beröppennek az éjszaka denevérei nyakamban zihál az ősz autók kerekei karcolnak mintákat az eső-permetezte aszfalton jelezve hogy semmi sem történt azon az éjszakán csak bennem rekedtél kicsit s ujjbegyeim őrzik elárvult arcod lenyomatát Oláh András (1959-)

Sápadt, konok égbolt alatt, értetlen mondatok miatt, patkolt lovagok, kidőlt feszületek, acélszobrok, aprószentek között: perctől percig, faltól falig, tegnaptól holnapig. Iancu Laura (1978-)

Igen, repülni. Még úgy is, ha odakötözve az éjszakához. Alul kevéske fény, fönt nagy homály, s ahogy a fáradt motor leáll, az álom-katapult szelíden lő ki a meglágyult mennyezeten át a tetők fölé, még puhább csöndbe. S ha reggel ébredünk: éjjel nőtt szárnyaink reccsenve törnek szét az ismeretlen bútorok sarkain. Filip Tamás (1960-)

Olyan közeli most az ég, mintha együtt nézném veled. Nyújtott kézzel érinthetem a Medvét, Göncölszekeret. Hallom a hangod is, pedig csönd kívül-belül, semmi zaj, míg roppant tengelyén az égbolt elfordul csillagaival. Kerék Imre (1942-)

Csak ezt a kis időt, ezt a valahány órát, ezt a bármennyi évet, csak ezt, amíg a nap, amíg az íz a szájban, adná meg ezt, csak ezt, marék napfényt, aki magával is adós, csak ezt a kis időt, ezt a bármennyi bármit, csak ezt, csak ezt, csak ezt véthetném újra el. Halmai Tamás (1975-)

Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bujnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbujnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csipik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este. Weöres Sándor (1913-1989)

eveztem egyszer ár ellenében szívem majd kiszakadt próbáltam magam alá gyűrni a szembe rohanó habokat evezőm karom csápolt csattogott már-már az égbe vitt ijedten láttam hogy a vízsodor meghátrálásra kényszerít még reménykedtem talán csodában majd minden erőm elhagyott azóta bevont evezővel az ismeretlenbe rohanok mozdítanám karom de látlak távolodó szemedben szorongás vágy szánalom bizonytalanság néma vád elorzott öröm elveszett zsongás feléd tartok ma is a lelkem sodorral szemben halálraváltan evez miért siklasz mégis egyre messzebb micsoda játék része ez úgy kötöz engem életemhez hogy téged elémbe hozott majd fordított a mágnesek sarkán nem vonzott már de taszított észak északkal nem fér össze se dél a déllel látlak-e még didergek szívem körül gyűl csak gyűl a rátapadó vasreszelék Cseke Gábor (1941-)

Csak táncolunk a sötétben, megrögzötten kapaszkodva néhány létigében. Azt mondjuk van, pedig csak volt. A helyén fekete folt. Kiégett. Ami maradt belőle azt meg mi égetjük el. S lassan tanuljuk, hogy ejtsük el. Kicsúszik a kezem, Lassítok léptemen. Csak táncolunk a sötétben a létigékkel keringőzve, Mozdulatokba rejtőzve Önmagunktól menekülve.

hetekig halogattad hogy elmenj oda hetekig nem nyitottad ki az ajtót s amikor végre erőt vettél magadon hisz mégsem maradhat úgy minden és végigpásztázta tekinteted a finom portól matt bútorokat idegennek érezted magad és megértetted hogy a régi színek többé már nem támaszthatók fel és semmi sem ugyanaz mint régen s az a ház üres és hideg marad s amid van már a múlté amit nem adhatsz el senkinek Oláh András (1959-)

1 virágok nyílásakor ráismerek anyám szavaira ott szállnak az álom és az ébredés határán lassú hullámzásuk beborít s mintha az elérhető időben együtt lépkednénk a kert fái alatt olyan közeli a rejtőző pillanat s oly különleges hogy szinte érzem keze érintését amikor valamire figyelmeztet vagy ha csupán szeme rebbenését látom az alkonyi tündöklésben ott s úgy mintha már egyetlen évtized sem állna láthatón közöttünk az utaink is összetalálkoztak s újra az a régi csend ölel amely minden hajnal ékköve volt a kézmozdulatok a sajtárba surrogó tej élő fehérsége a felhabzó szépség és a galambok burukkolása ugyanott a szívdobbanások közötti távolság se számít már hiszen százszor és százszor legyőztük magunkban e messzeséget is lettél a kimondható idő foglalata a mindenség forrása egyetlen egész 2 összesűrűsödnek a szivárvány színei a magasság élet-ívét szemeink táplálják az érintetlen horizont most-sarjadó tágas terein ott látlak s tekintetemmel kísérlek vigyázom mozdulataid a füvek felett szav

jó lenne látni miként látnak engem gondolnak-e rám ha nem vagyok ott ahol észre sem vesz ki megszokott ha vétlen egymáshoz nyúlunk a csendben mert nem tesz boldoggá a REND sem vakok közül a szép eloldalog romok alól nincs aki mentsen már nem a fájdalom a részvét rettent mert sorban kell állnom elborzadok hisz nem büntetés ez de kegy sem a drága múlt kilóra fogy Kántor Zsolt (1958-2023

talán bennem felejtetted a hiányt mint örök tartozást karbantartásra szorulva várakozunk de egyre nehezebb megszokni a ránk sötétülő időt a csönd marad vesztőhelyünk: hagyjuk szó nélkül elmenni a lejárt szavatosságú álmokat Oláh András (1959-)

erdőszagú csönd békés hegyi tó fény vesszőzte sima víztükör amit most hirtelen egy becsapódó test összetör felszisszen a megzavart elem megnyílik a mély mohón elnyeli a betolakodót riadtan szétszaladó vízkörök jelzik itt valami volt néhány pillanat és megnyugszik a víz szépen elsimul szikrázva ráhasal a nap mintha azt keresné hova lett az a villámgyors vakmerő mozdulat Fecske Csaba (1948-)

Még zöldellő nyarakat álmodnak a fák, mint ki visszanéz egy messzi utcavégről, de kezed már hűs kavicsra lel, s az ég zsebéből ezüstös pára száll. Már kabátot húz az esti szél, fércelt gomblyukán kikandikál a bánat, s reszketeg kezekkel szürkére mos eget és fákat e felhős november. Mégis a horizonton túl feldereng, s különös krikszkrakszot ír az égre, mintha Valaki járna a fény taván. Lépte harangdal: a remény ébredése Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

''És az én szívem is elhagyott engem.'' 40. Zsoltár I. Most napokig a semmi ágán ücsörög. Nyitott üreg vagyok – léket vertek fejemen megborult napok, ki-be jár belőlem- belém a szívdobogás, mint a szél: nem tudni, merről hová. Bentmaradt lélegzetekre heteket hallgatok. Elporladnak óramutatók, a ketyegés meghatározhatatlan másodpercekhez tartozik. Nem tudom, miért, s mim ücsörög itt. II. Jó itt. A napkeltének ugyan háttal vagyok, mégis hallom a reggeleket: megrepednek az ágak. Tágulnak. Egyszer elpattannak végleg – hová leszek? Fám gyökere mélyre nyúlik, napról napra táplálkozik a semmiből, lehetetlen, hogy egyszer csak kidől zajos napkelték miatt. Lélegzetemhez lassítom szívdobogásom. III. Végtelen láblógatás. Előrelendít – hátralök. Hintamozgásba kezd az ág, amin ülök. Volt ez már így: gyomrom liftezett, sípolt bal fülem – ki szerettem volna ugrani, de nem volt biztonságos érkezés. Hogyan lett vége? A hinta állt meg – én ájultam ki belőle? Azóta nem próbálkoztam újra.

A vers nem találja a szavakat, túl szűk minden metafora, és túl kövérek a jelzők, ráülnek a ritmusra, leárnyékolják a dallamot. Tétova, bicegő igék szaladnak a réten, a derű gyorslábú őz, nem éri utol a poézis. A sasokat kémleli a mezőn. Azt képzeli, hatalmas szárnyuk a vers maga. Az erős, szabad madarak bármire képesek. Csőrükben szerelem, tollazatuk alatt vers. Átviszik a láthatatlan partra. Ahonnan nem kell sose elmenni, ahol csak megérkezés van, búcsú és várakozás nélküli szerdák, soha véget nem érő szombatok. Varga Melinda (1984-)

Hát el vagyok egészen andalodva, és gyönge szívem, ímé, reszketeg, mióta éjjelente, hajnalonta veled titokban ímélezgetek. Nem kell megszólítás, se semmi cécó, és az se baj, ha nincsen ékezet, csak kebelembe vésődjék e négy szó, hogy: Önnek új levele érkezett! Az egész világ egy linkgyűjtemény, az emberek, a tárgyak benne linkek, bárhova kattintok, te tűnsz elém, te vagy felvillanó websiteja mindnek. Te dobogsz bennem, mint versben a metrum. Föltettem háttérnek a képedet, s míg körülöttünk szikrázik a chat room, látlak, miközben vakon gépelek. Hiába nem láttalak még, az embert, ha minden betűd mégis eleven, ha érezlek, mint kisujjam az entert, van nulladik látásra szerelem? Varró Dani (1977-)

huzatos talponállók és talpon alig álló barátfélék… már csak nagyfröccsöt iszunk aprólékosan szimatoljuk körbe a szavakat az elcserélt vásári illatot a töprengő magány megadón legyint örökké változik mint a telefonkagylóba zárt rémület… egyszer láttalak meztelenül napozni este mégis ruhástul aludtunk egymás mellett kint kásás homályban fürdött a hold míg bennem csak dadogott a vágy… nem akartam elrontani hisz ebben a játszmában aki épít pusztít is időt akartam adni de épp időre nem volt szükséged: megtagadtál s azóta egykedvűen múlnak a szürke reggelek fagypont alatt melengetlek de feltámadás helyett végleg belém öregszik a kifakult lelkiismeret Oláh András (1959-)

kint áznak ebben a havas éjszakában az ég négy sarka fölé emelik sajátjukat a tekintetes bérházak hogy végre-végre a nap köldökéhez érve cserépdarabkáikon ez a hófehér pokróc fogódzkodjon az ég ütéseibe még lezuhan néhány hópihe aztán a fáknak is a csöndbe kéne törülköznie míg a tűzfalakon hűvös fejével megtámaszkodik egy jégcsap és csurog és csöpög mintha gyöngyhajában szakállat növesztene az éjszakának tükrös oldalán keresztmetszetét adva egy hófehér világnak ahol az égiek is fejre állnak és a tekintetes bérházak homlokára csillagokból fonnak ezüstös glóriákat hogy ebben a lidérces fényben különböztessék meg gyökértől az ágat vagy most minden fa két koronát kap és a köztes törzsben a szú tercei idézik föl melankóliáját a hóropogásnak. Murányi Zita (1982-)

A fák törzsébe szerelmeiket vésik az emberek. Szerencsére a kezünk még nem olyan hosszú, hogy az eget is összefirkálhatnánk. Mit kezdenénk az elhagyottak nevével: valahányszor az égre néznénk, valamit ereznünk kellene amiatt, aki már nincs jelen. A fák türelmesek és csendesek, nem emlékeztetnek minden nap, a kéreg sebei lassan behegednek, eltorzulnak a betűk, sűrűsödnek az erdők, ki találná meg azt a fát! Tehetek úgy, mintha egy véletlenül átlapozott oldal lennél a könyvben, téves hívás szombat kora reggel, leszakadni készülő gomb télikabátról, elcsúszott ecsetvonás, amit később átfest az ember.

mezítláb sétált kezében a cipőkkel a tavalyi nyarat viselte bőrén július volt nagyon az ég minden kékje a tengerbe zúdult a parton meredező zord sziklák mintha az időt akarták volna megállítani füstös kis csehóban sört ittunk meg rumot zöld szeme volt temérdek haja vidáman énekelt a sószagú szélben rövid éjszaka volt a hajnal korán és durván kopogtatott az ablakon Fecske Csaba (1948-)

hétmérföldes csizmában utolérni magam és összeszedni időnk minden kis morzsáját hogy egybegyúrjam szép jelenünk és a múltam hátha kiadja jövőnk végtelen formáját Szuhay-Havas Marianna (1968-)

gyűrött az arcod és gyűrött az inged zsebedbe gyűröd emlékeinket homlokod ráncán hordod a gondod gyűrött a szó is, ha nekem mondod ajkadnak résén félmosolyt préselsz hallgatásoddal halálra késelsz papírhajókat gyűrögetsz halkan szélnek eresztő szép mozdulattal múlt füzetéből kitépett sorsunk egymásért lettünk egymásnak voltunk gyűrött a lelked ráncolt az inged öklödbe zárod emlékeinket. *** Kapui Ágota (1955-1918)

Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai, hajnalonkint a földre szálltak; folyók fémdrótjait, mert gyerekesen elbotlottak. De a víz alatt már becsukott szemmel feküdtünk – Külön országa volt már a hajadnak, külön ágya a mosolyodnak. Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt. Menny dörgött? Rá mondtuk: a fal vakolata serceg, vagy a padlórések kis tüzérei ágyúzzák szét a csendet. Hazudtunk és nevettünk. Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak, de mint az árulók, féltünk: ittuk az időt, akár a rumot s egymás gyalázatában hittünk. Már rég nem egymást szerettük, csak a szerelmet együtt; veszteségünket, mely mint a belső vérzés, elárasztotta testünk, átszivárgott a bordák közén, az ingek hajnalát beszennyezte s terjedt tovább kenyérre, sóra, földre száll fákra, reggelekre. Csoóri Sándor (1930-2016)

a belső napsütés reménytelen a szemhéj alatt bujdosnak a fények csak a moccanatnyi átmeneten lobbantja föl valami azt a képet a táj a szőlő íze sajt szaga a levegő mozdulása a parton a hirtelen leszálló éjszaka a valószínűtlenül színes alkony egy pillanatnyi édes-keserű nosztalgia kínzóan éles emlék se kint se bent az az arany derű csak szürke tompa afáziás nemlét csak ez a majdnem kataton jelen a belső napsütés reménytelen Imre Flóra (1961-)

Úgy megy az idő, hogy percekre törve szótlan állva hagy, pedig emlékszem tegnap reggel még jönni láttalak, s mint ketyeg óránk másodpercenként évekre megáll, vörösen égő szárnyain égre száll a néha nap. Kék tintában ázva s lapjaimba zártalak, de mégis távol mentél s hűlt helyedre hullt a fagyott hideg alkonyat. Szólítalak szüntelen körülöttem fekete csend mezítláb járom a sav marta partokat. Úgy megy az idő felettünk szakadt vitorlák a szél lassan némul el s hangod néha feledem. Minden este mégis a sötét hullámokra s újra a habokra állok csillagod keresve. *** Albert Zsolt (1973-)

Lassanként nyílik a szárnyam Tollait nem fújja szél Apránként enged a vállam Elmúlik egyszer a tél Szobámnak ablaka zárva Lelkemnek röpte arasz Fájdalmak enyhültét várom Elhozza majd a tavasz Nincsen most alkotó kedvem Elfogyott már mosolyom Ablakból ködfelhőt nézek Fák sóhaját hallgatom

Öreg lett bennünk a nyár, a tél is, ha ölelünk, tán azért, ne fázzunk, mint cédrus, hajlok feléd le térdig, mit tegeztünk, lassan lemagázzuk. Mellettem vagy, de mégis csak magad, valahol csendben hal egy kismadár, kint visít a világ, te hallgatag szenvedéssel élsz bent, rohansz tovább. Ne félj, semmi baj, nem én kesergek: többezernyi édes éj énekel fülembe el nem múló szerelmet. Csak immár lehunyt szemmel érlek el. Ódor György (1973-)

Az alvás: híd, amelyen a holnapba sétálunk át csukott szemmel. Alatta folyik álmaink hangtalan patakja. Faludy György fordítása   Antonio Machado (1875-1939)

mert egyszer csak ott állsz majd a kertkapuban te is, háromszáz évnyi kóborlás után, arcodra kövült port kapargatva, reszketve, hogy mi lesz, ha egyáltalán nem ismernek fel, és mi lesz akkor, ha túl hamar, de rögtön megérted, hogy minden percért kár volt, mert az indulás és az érkezés végképp egybehajlik, ahogy felhangzik a kérdés, eszel te rendesen, fiam? Krusovszky Dénes (1982-)

Lehull a vászonról a táj. Lepattogzik a fény egy arcról. A csönd mánusa körbejár, titokzatos jeleket karcol a semmibe. Készül a metszet. Tűnhet a szép, az ihlet veszhet. Tubusok árnyalatukat őrzik, porpamacsok pörögnek végig állványain a képzeletnek. Egy kép sem él. Ecsetek sírnak, sóhajt a prés, sötét az ablak, vakkeretek, cserepek álmát üres falak, pókok vigyázzák; egy kép sem él, egy vers sem sarjad. Suttog a táj. a fest ő hallgat. Egyed Emese (1957-)

Tőlem nem várhatsz te semmit. Nem adhatok sem napokat, sem holdakat, mert azok egymáshoz tartoznak. Nem adhatok sem házakat, sem tárgyakat, mert azok másokhoz tartoznak. Nem adhatok sem magányt, sem sértéseket, mert azok hozzám tartoznak. Tőlem nem várhatsz te semmit, csupán kis hazugságot a boldogságról. Ha ez elegendő az egész életre, akkor indulhatunk. Ki vagyok én? Az vagyok, aki majd tönkretesz. Ivan Radoev (1927-1994)

Zenét hallgatok éjszakánként, és szavakat gyűjtök a feledésnek. Anyaföldemmé lesz a sírás, Anteusz, mikor tükörbe nézek. Magamban hordom bukásaimat, mint az izmokat. Ők mozgatnak engem. Most már örökké együtt reszketünk a szélben, e hatalmas lélegzetben. Mondd, hogy nem rontottam el végleg. Tedd azt az egy szót ostyaként a számba. Balsorsom az elérhetetlen, s mert gondolni se tudok másra, a megvetésre méltó lettem: semmit se téve mindent elkövettem. Szakács Eszter (1964-)

Istennők szülték meg hajdan ezt a világot. Istenek csavarták ki kezükből majd a hatalmat. Később azt hazudták, ők alkották az egészet, és addig rombolták, míg mindez hihető lett. András László (1966-)

Eltűntek már napjai a nyárnak csupa mozdonyzokogás most a kert ízek és illatok vissza-visszajárnak de a kóstolásnak ideje letelt öröklilára festi majd a szánkat a túlérett őszi szeder ilyen íze van tehát a fulladásnak és így foglak és így engedlek el Babiczky Tibor (1980-)

Kell még egy árnyékos hely, honnan Nézhetem köveken a nap fényét, Esőcseppek csillogását a leveleken, Gyíkok surranását bokrok alján. Csak úgy egyszerűen elnézni a Dolgok állását, míg üres leszek. Egy árnyékos hely feltétlen kell, Mely nem kezdet és nem vég. Nyírfalvi Károly (1960-2017)

Az évszakok szép lassan elruháznak, papír színekre, szín papírra vált, a reggelek ajkon harapnak újra, hol véget, hol meg folytatást találsz, ki voltál, annyi önmagad hibája... s a frissessége tiszta, régi szárny s ha most az egyszer nem lépsz itt tovább, tán megbocsát, maradjon az, mit látsz, és meghajolsz, hadd lenne bentje másé, neked csak menned kell, nyomodban kávé és égzúgás és tánc ás álruhák. Horváth Benji (1988-)

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat, s a kék vizeken tündökölt a hold, tündér leány állott a tenger partján, s a hab lágyan, szerelmesen dalolt… De egy este… messze észak felől orkán hadával érkezett a tél, a tündér sírt és fényes könnyeit zúgó tengerbe hullatta a szél… Aztán elment… a tenger várta, várta, és fodros habja többé nem dalolt. Ködös, borongós, néma éjszakákon sötét vizén nem tündökölt a hold… S a mélybe hullott tündér-könnyekből lettek a fényes igazgyöngy szemek… A gyöngyhalász néha megtalálja a mélybe rejtett tündér-könnyeket… Én is ilyen gyöngyhalász vagyok, és verseim az igazgyöngyszemek… Egyszer lelkembe zokogott egy tündér s azóta néha gyöngyszemet lelek. Wass Albert (1908-1998)

Megszokhatatlan az, hogy élek, neki megyek a szélnek, Saját magamnak elbírhatatlan vagyok, égbevezető sorfalat állnak felettem az ablakok, két pillanat között örök az idő, ha te jössz felém, karom kinő, Föld-ég-város, micsoda harmónia, az embernek mások sebeit néha meg kell csókolnia, az nem lehet, hogy az agyam mindent tud, a szívem mindent érez, többet tudok felejteni a bölcsességtől, ha hozzám visszatérhetsz, kidobáltam, kidobáltam magamból mindent… már csak a versem ment el hozzád, tetszeni fog unokáinknak az életünk— ha egyszer kipróbálják?! Taníts meg Dávidként táncolni, én megtanítalak az Énekek énekére téged, hidd el, semmi nem számít… mert háborúk csöndjében hallgat a lényeg, taníts meg kérlek Dávidként táncolni, mikor lépni sem merek, mert ha a földön együtt vagyunk: akkor a világmindenségben is mindenhol ott vagyok veled! Fogaim csak kitört kövek, szám szerpentinjén eltévedt szavak, mély szakadékok fölött sétálunk, de szívünkbe lenézni mégis szabad.  Szentjánosi Csaba (1965-

ez már nem süllyedés bárha a mozgás megállíthatatlan áttetszővé lett a tér mintha finom hártya borulna e szem elé és ami bizonyosnak tűnt lefelé távolodik bennem sodorván magával a megnémult láthatárt itt az élet már fájdalom vérrögök fekete tánca s nem tudni melyik pillanat hozza magával a teljességet Gál Sándor (1937-2021)

Egész héten köd nyomta téli hegytetőnk: magas fellegek fogták fazekukba a tájat s rácsukták a fedőjüket. Ma se mozdultak meg. De este fent, tág körben, kinyílt az ég, mintha egy nagy kéz felemelte volna a fazék fedelét. Más nem történt. A ködfal állt, és a csöndben csak a céltalan üveghold úszott a magasság még üvegebb habjaiban; de a zord táj már fölfigyelt rá, s bámult, mint mikor a sötét kétségbeesésnek eszébe jut hirtelen valami szép. Szabó Lőrinc (1900-1957)

1. alacsonyan jár a hold pipacsot keres de már nem talál ágak hajlanak egy éjszakai szívre összevérzik azt kint hajnalodik bodzavirág-ablakban eljön az őszöd egy árny vár ott vár és így maradsz egyedül akár kint a hold akár kint a hold így maradsz egyedül és vár ott egy árny vár eljött az őszöd bodzavirág-ablakban hajnalodik kint összevérzett ág egy éjszakai szívre hajlik ott megáll pipacsot keres de már nem talál  a hold alacsonyan jár 2. az ablakon túl emelkedik a homály léptek koppannak eldönthetetlen közelednek-e vagy épp távolodnak el a már nem is látható mögé ahol megállnak megállnak-e a mögött ami már nem látható a távolodtak vagy közelednek ismét eldönthetetlen léptek koppannak túl már az ablakon – s a homály közelít 3. Alacsonyan jár pipacsot keres a hold kint a homályban eldönthetetlen léptek bevérzett ágak szívre hajolnak jöttödet várja bodzavirágok mögött az árnyék koppan az ősz ideér egyedül maradsz végül túl a hajnalon túl a hajnalon végül egyedül maradsz az ősz ideért á

hogy szakítás hogy nincs olyan csak a másfajta folytatás a benned hullámzó folyam csak fojtás és csak fulladás hogy elkezdődik nincs olyan csak máshogyan volt ami volt akinek benned partja van szólít szeret és vízbe fojt Székely Szabolcs (1983-)

egy kép ami szép egy arc ami kvarc s egy könny ami gyöngy és ami több és ami több mint kétezer éve áldott

bolondos kedvemben nagyokat ugrottam egy elcsent krétával űrhajót rajzoltam futkostam a réten szöcskékkel fociztam szárnyaltam a szélben lepkékkel csapongva hűs patak vizében gőtéket kergettem békákkal brekegtem fecskékkel fecsegtem szomszédunk kertjében szamócát szemeztem fürödtem a tóban csúszkáltam a hóban amikor elestem sajnos felébredtem Márkus László (1955-)

Ropog a reggel lábam alatt – hóvirág harmatot ölel. Színeket horgol a mezőkre a tavasz – nyakamon rúzsfolt. Sarkamban tipeg a tavasz – kelyhében tűz és gyönyör táncol. Sapa Brown (1978-)

Ha már ott is jártunk, ahová nem szerettünk volna eljutni, mi marad? Ezek a kikötések, olyan partszakaszokon, ahol város sincs, vagy ha van is, nem tudjuk a nevét, és mindig csak ugyanazokkal a jelekkel magyarázzuk a minket kérdezőknek, hogy idegenek és eltévedtek vagyunk. Esténként ugyanazok az ismeretlen csillagképek ablakrácsaink, ugyanaz a megszokhatatlan hajóringás, ugyanaz a borzongás a bőrön, ugyanaz az érzés a szívben. Hogy itt valami titok lappang, azt csak az hiszi el, aki még kisemmizve is hinni akar. Mindkettőnk számára jobb volna, ha ebben a városban ma éjszaka végleg különválnánk. Ha szeretnéd, lehetsz az, aki itt marad, és tenyerére térképet rajzol az utcák neveivel, lehetek én az, aki itt marad és egy vízre néző padról szokja a látványt. De az ne legyen többet, hogy a hajóringás miatt odébb gurult tested keresem minden reggel még alvó kezemmel, és szorongva jut eszembe, hogy még mindig nem vagyunk sehol

Mindenütt ott hagyunk magunkból valamit. Mindenhonnan más megy el. Töprengő cigarettacsikkek, foglenyomatos almák… Suttogva lopott ölelkezéseink közben, tárgyaink maguk csomagolják bőröndjeinket. Furmann Imre (1951-2010)

Valahol vár még a tavalyi tél. Biztos menhely, tűzfallal zárt liget, Ahol a vonatfüttytől már nem fél Ki itt most mozdulatlan integet. Valahol vár még, ki útra indult, Asztalt terít, beveti az ágyat, Látja, amint a makacs ég feldúlt: Összehajtogatja imáimat. Ölembe hull a biztos félelem: Szürke szemem örökké jönni lát, Leszakadt égdarab a kenyerem, Váróteremből rendezek hazát. Iancu Laura (1978-)

Mindig attól féltem a legjobban, hogy egyszer azzá kell majd változnom, amitől a legjobban félek. Ez persze hazugság, de kezdetnek megteszi, gondoltam, és hogy úgyis mindegy, mit gondolok, mert már az elején eldőlt minden. Fokozatosan derült ki, mennyire másképp van, most meg ott vagyok, ahol nincsenek fokozatok, és az vagyok, amitől a legjobban féltem. Alattam a föld, felettem az ég, és most dől el bennem a létra. Németh Bálint (1985-)

Az illesztések, a közök, a mihez mi, az oda ne, a pontosan, a mód fölött, a mindenütt a közepe. A pillanat, a hogy bele, az összes itt, a soha több, a mégis a, a mit vele, a foghatatlan mindörök. A se helyet, a se időt, a hiánya, a deleje, a nem tudom, a működök, a jaj de jó, a sohase. A tépelődés ihlete, az elveszek, az összeköt. Bertók László (1935-2020)

Na most elárulok valami szupertitkosat, én tépkedés előtt mindig megszámolom a virágszirmokat, hogy tudjam, hogy melyik szóval kell kezdeni, mert én még játékiból sem akarlak elveszíteni! Szalóczi Dániel (1984-)

Visszahúzódik, s egy nap máshol ébred, ilyen a bizalom. A helyére betolul valaki más. Kezedben zavaros víz az arca, zúg a fülben az alámerülés izgalma, mintha a bűnben hazaérnél. Húz magába a hallgatás, hideg iszap. Csöndre csönd, fehér pelyhek, napra nap tapad, hónapra hónap, amíg a másikon átragyog a féltékenység kéje. Mi kellett volna, mondd, mi, üvölti, a fájdalom, persze, a fájdalom, hogy mindez eleven legyen megint. Ughy Szabina (1985-)

Azért jöttem, hogy felkeresselek. Azért jöttem, hogy fenyegesselek, hogy megharapjalak, hogy üsselek. Azért jöttem, hogy megszeresselek. Azért jöttem, hogy megsirassalak. Azért jöttem, hogy szívig hassalak, hogy könnyeimmel vérig mossalak. Azért jöttem, hogy felforgassalak. Azért jöttem, hogy cirógassalak, hogy dédelgesselek, nógassalak. Kettőnk fölött is lebukik a nap: azért jöttem, hogy egyszer lássalak. Karinthy Gábor (1914-1974)

a szerelem az éjszakán keresztül rohanó fény a szerelem az a sörös doboz amire rálépsz a vécé felé a szerelem elveszett kulcs amikor részegen állsz ajtód előtt a szerelem az ami tíz évben egyszer történik meg a szerelem elgázolt macska a szerelem az az öreg rikkancs a sarkon aki már feladta a szerelem az amit szerinted a másik tett tönkre a szerelem az ami eltűnt a rombolók korával a szerelem telefoncsörgés ugyanaz a hang vagy egy másik de soha nem az igazi hangja a szerelem árulás a szerelem égő hajléktalan a sikátorban a szerelem acél a szerelem csótány a szerelem postaláda a szerelem eső egy vén hotel tetején a Los Angelesben a szerelem a koporsóban fekvő apád (aki gyűlölt téged) a szerelem egy törött lábbal álló ló miközben 45 000 ember nézi a szerelem az amikor főlünk mint a rák a szerelem az minden amit mondunk róla, hogy nem az a szerelem az a bolha amit nem találsz a szerelem szúnyog a szerelem 50 gránátos a szerelem egy üres bili a szerelem lázadás San Quentinban a szerelem őr

A disznótól szeretném megtanulni az élet művészetét, hogyan kell gondtalanul élni a sárban, körülvéve a hentesekkel. Orbán János Dénes (1973-)

A menny kilép medréből, szennyes árján felhők - felpuffadt angyaltetemek - sodródnak és keringenek a süllyedő nap örvényébe bukva. Álarcot vált a város, most a benne kiterjedt űrt a villanyfény befutja, s mint egy töklámpás, bárgyún és siváran pislog a végtelenbe. Baka István (1948-1995)

Törmelékekből összeáll, azután megfutamodik arca, s megint visszatalál, közel jön, szinte arcomig. Ő maga földön ül, nevet. – Ne nevess, olyan szép vagy úgy! Minek játszanánk eleve vesztésre ítélt háborút? Billen az este. Egyre több sötét kuporog kezeden. Menj el. Vigyázva menj nagyon. Ha botlasz, elesem. Várady Szabolcs (1943-)

A hasonlatok közei. Találkozások éje-napja. Ahogy a part mind távolibb. Ahogy te állsz ott elhagyatva. Ahogy a szél, a fény, a víz. Ahogy a só kiüt az arcon. Ahogyan pereg, az a nesz. Azt én már mindörökre hallom. A leheletnyi koppanást. A közöket a néma csendben. Ahogy a szó mind távolibb. Ahogy már elviselhetetlen. * Németi Rudolf (1948-2016)

Nem tudtam, hogy szomjazom, míg vizeket nem hoztál. Lakatlan távlatok hívtak, míg le nem hunytad a szemem. Veszélyes földre jöttél szeretni: zsoltárok hideg betűi állítják, hogy anya nélkül itt minden isten idegen. Az is, amelyik egeket terít a lábad elé, vagy a csodánál nagyobb dolgokat. Halmai Tamás (1975-)

Tépett csókká pusztul az este. Nem alszom. Itt minden csak tüntető képzelet. Nem találok egy pillanatot, hiába turkálok emlékeimben. Jelentés nélküli szavak közt őrlődöm. Még egy utolsót szívok cigarettámból, azután átölelem a csendet. Magukba zárnak a falak. Zaklatott, magányos, langyos sejtelem tart még ébren. Tépett csókká pusztul a tested. Úgy rémlik itt minden csak tüntető képzelet. A huzatos pályaudvar kicsípte arcod, álmom kerete vagy, szélfútta őrület. Fénykép rólad - vérfoltos valóság -. Elmosódó álmomon tapos az élet, kezem nincs, hogy felvegyelek a sárból. Gyűlölöm a falakat. Talán holnap újra írok. Illés Gábor (1982-2002)

Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed, Széles járomcsontod markáns vonala, Ahogy az arcodból kiáll, előre mered – Valóságosabb vagy most, mint valaha. Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek Egy fekete-fehér képen láttalak. Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek: Egy múltból s álomból formált lányalak. Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet – Hogyan is lehetnék veled egy idős? Huszonnyolc éve te adtál életet, S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős, A testtartásod sem - most könnyedebbnek látom –, Kezed karba fonva ülsz a fotelben. Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom, S félek, nem én téged, te álmodsz engem. Závada Péter (1982-)

a hó szorítása már enyhül megolvadnak gyomrunkban a szálkás betűk a szavak újra tárgyakká válnak gyalog megyek hozzád a sétáló uton (Mondd jó ez nekünk, hogy szinte már egyszerű?) – Ne szólalj meg. És ne mutasd kezeddel. Hagyjuk a tárgyakat. Hiszen ott úszik minden a szemedben. Háy János (1960-)

Ha megkérdeznéd, eltűnt éveimből a hűlt jelen fegyelme mit hiányol, a hiányérzet kínzó szomjúsága mit hozna vissza még az ifjúságból: Az érintések múló éjszakái s a kétségek közt sívó nappalok, a várakozás hosszú délutánja, s a szerelemre nyitott ablakok… És tikkadt lényünk sok-sok cselszövése, hogy ne lessen a hatalom miránk, a titkokat, mit zárva tart a lelkünk, a hét pecséttel kulcsra zárt szobánk. A feltámadó érzékek csodáját, s az ölelésre váró pamlagot, a kerti ösvény ezer tulipánját, s a csillagokra nyíló ablakot… A hajnaloknak kegyetlen törvényét, hogy mennünk kell, mert vár ránk a világ. Az elválások ösvényének végén még integet a múló ifjúság… *** Kapui Ágota (1955-2018)