Hecker Héla: A fák

A fák törzsébe szerelmeiket vésik az emberek.
Szerencsére a kezünk még nem olyan hosszú,
hogy az eget is összefirkálhatnánk. Mit kezdenénk
az elhagyottak nevével: valahányszor
az égre néznénk, valamit ereznünk kellene
amiatt, aki már nincs jelen.

A fák türelmesek és csendesek, nem
emlékeztetnek minden nap, a kéreg
sebei lassan behegednek, eltorzulnak
a betűk, sűrűsödnek az erdők, ki
találná meg azt a fát!

Tehetek úgy, mintha egy véletlenül
átlapozott oldal lennél a könyvben,
téves hívás szombat kora reggel,
leszakadni készülő gomb télikabátról,
elcsúszott ecsetvonás, amit később
átfest az ember.