Lélekszirteken

Korai ez a nyár, s máris oly nehéz. Csípőmagasak a vadoncsírázott Harangvirágok, éjsötétkékek. Pünkösdi rózsák billennek görnyedten fejük súlyától. A hintán, - a jázmin szívbódulatában - lustán lengenek a rózsadélutánban. E bőségből virágszirmok válnak ki, földre csepegnek. Madarak várnak, árnyékában a bodzavirágnak. Balázs Ildikó fordítása Christl Greller (1940-)

tudd hogy most is érzem bőröd a bőrömön megnyugtató a vegytiszta szeretet szerelem egyre zsengébb vagy és napról napra szebb nem engedlek el sem ma sem ha majd kérnéd ha álmodban kietlen karsztvidéken járnál tél lesz és vastag hó borít be mindent szél kavarja szemedbe a porfehért hidegség vesz körül és nem látsz menedéket farkas közeledik majd kimérten lépked hozzád ér megnyalja kezed és arcod bundája kitárul körbeöleli tested és átmelegít a nyár forró partjaira most is érzem zsenge bőröd a bőrömön nem engedlek el sem ma sem ha majd kéred Király Farkas (1971-)

másféle nyár ez másféle szél a lombban valami furcsa idegen íz a régi fájdalomban mintha nem magamat folytatnám valaki mást valami más van derű kéne befoncsorozni az újdonsült vágyat nem törődni úgy semmivel hogy fájjon hogy több legyen mint amennyi valóban nem jutni el egészen semmilyen következtetésig mint macska a forró kását kerülgetni a helyet ahol megállás nélkül nő a fű rákosan burjánzik a múlt másféle nyár ez másféle fény a tudatlanság örömével jöttem nem ismerem a nyelvet amelyen szólít valaki Fecske Csaba (1948-)

a lombokon átlobog a nyár inog az ég rigónyi súly alatt röpte emléke lesz a madár kinek a szeméből lophatnám vissza arcodat hová mondd hová rejtsem a romlott éveket belém gázoltál fölkavartad az életem ami szép volt is a sodrásba veszett mint levél a színét múltamat cserélgetem Fecske Csaba (1948-)

A megértendő dolog útja Lám, az önazonosság se mozdulatlan. Az identitás nem hőkezelt. Mert az igazi tudás megíratlan. (1) A zsigerekben van a nyelv. Bár a kavicsok dobódnak. Még mindig a törvény a csónak. Beszivárog a réseken a kegyelem. A tárgy, a motívum s az élmény. Mint látványt a szem, hintáztatja Az esőcsepp a fényt, a pillanatot. Már nem az apám ó-embere vagyok. Hanem az új, átírt természet. Akit épp a gondolat miatt nem ér el Az enyészet. Mert ott a szellemem. Ama vér. Ami egy mindenséggel felér. (1)Kovács András Ferenc: Ars memoriae. Kántor Zsolt (1958-2023)

(Egy régi töredékből) zápor ha porzik jobb időt kivárván törékeny égre horgadott szivárvány feszül fölém örvendek én – szegény színek véreznek ferde fény szegén fent függök én mennyek magas szerelmén mint híd korlátján átszakadt szerelvény ha szétszaladt alóla görbe sínpár tört viaduktról lóg hörögve himbál recseg-ropog pörög még a légi semmiben – csak nézni várni kell de tán nincs mit tenni sem gyorsabban zúg zuhog sziklás mélyekbe le – csak egy személyvonat mihez kezdjek vele fakult fotó volt láttam egyszer én – lejárt hír volt világlap szegletén szenzációs ár tűzvész földi járvány tömegmészárlás vérsötét szivárvány (Marosvásárhely, 2017 nyarán – Budakeszi, 2020. augusztus 3-án) Kovács András Ferenc (1959-2023)

Kifelejtette belőle a kávét. Elfelejtett vizet tölteni bele. Elfelejtette bekapcsolni. A benne felejtett zaccot főzte ki. Elfelejtett findzsát tenni alá. (Beszélgettünk is mindeközben.) — Felejthetetlen. Fodor Ákos (1945-2015)

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ. Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezü fák. Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelid kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit. Még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál. S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai táncos orgiákon, ha kihúnytak már a fáklyák lángjai, de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen sima comb surolta a pajzán sötétben forrón, meztelen. Óh, mit ér a hús únt mezitelensége! mily semmi a test! Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt. Nézd, a Nap fáklyái kihúnytak, homályban a nagy Orgia, csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma! Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák, ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ. Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők meztelen és veszteg állnak és reszketnek a

Azt mondom, nevess (és még le is rajzolom arra a fehér cetlire, amit magam előtt szoktam tartani, hogy rajzolhassak neked) de most mondd te is, vagy ne is – inkább sercegtesd a papíron tollad hegyét, és görbületébe ültesd mosolyod; egyszer elmúlik a fagy, egyszer kinyílnak a szavak… Dobrosi Andrea (1970-)

Az idő – Mit tehetne mást? – telik. Tán történik valami reggelig. Egy roppant kéz a csillagok mögött megsodorintja talán az időt, és összeérhet a volt meg a van a percek rögtönzött hurkaiban, egy pillanatra csak, addig, amíg elmondhatnék még neked valamit, vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy – Milyen zsákutca végül minden út az egyik élettől a másikig. De az idő, az legalább telik. Imre Flóra (1961-)

Reggel, amit nem emberi kéz ír. Háztetők felett áttűnő rajzai a nyárnak. Az ébredés tenyerén zajtalan utcák. Valaki lejárta a dülők meredek járdáit, amíg a holnap falakat épített a rendnek. A percek ragyogó vércseppei idővé válnak, ahogy a szedett eprek a porcelántálban. Az idő, amit az ember mér, de nem emberi kéz ír, az örökkévalóság lecsorgó ága. Albert Zsolt (1973-) *

Néhol űr, néhol sár van, és miért is érne véget… E nagy, sötét világban minden csillag kísérlet. Szauer Ágoston (1963-) .

Az éj üde, akár a lány ajak, az ég be csillanó, akár szeme, és lágy a szél, akár a sóhaja, kebléről szállva fel az ég fele. Mint őrszemek a parkban a fenyők, a szentjánosbogarak szállanak, lámpáikkal világítva meg ők a fák alatt az éji árnyakat. Baranyi Imre fordítása A summer's night The night is dewy as a maiden’s mouth, The skies are bright as are a maiden’s eyes, Soft as a maiden’s breath the wind that flies Up from the perfumed bosom of the South. Like sentinels, the pines stand in the park; And hither hastening, like rakes that roam, With lamps to light their wayward footsteps home, The fireflies come stagg’ring down the dark. Paul Laurence Dunbar (1872-1906)

Épp felújítás után volt, kérdezte, hogy tetszik-e a szoba, rávágtam, hogy túl eklektikus. Nevetett. Aztán azt akarta, magyarázzam meg, elvégre a színek, a formák, az anyagok, minden mindennel összeillett. Csak hajnalra lett erőm elmondani, hogy mi is a szobában vagyunk. Major Petra (1983-)

Ülök a szobámban emlékeket gyűjtök. Gyufás skatulyában egy kavics. Szemem lecsukódik álmodni kellene, de már elfogyott az álmom is. Emléket elkoptattak évek. Jelen és a múlt keveredett. Nem tudom már hogy ez a kavics vajon mire emlékeztetett? Nedves csók íze szárad számra lány ujjak nyoma a testemen. Nem jön vissza semmi, hiába próbálja idézni a szemem. Kavics a gyufás skatulyában. El kellene dobni, nem merem. Hátha később eszembe jutna mire is kellett ő énnekem? Kavargó képek ködbe térnek. Szél fújta füst lett minden emlék. A régi tárgyak nem mesélnek. Nincs múlt, jelen, és nincs öröklét. Vagyok a semmi közepében üres kezemben kong néma csönd. Mi lép majd a múltam helyébe ha minden emlékem elköszönt? Ülök a szobámban emlékeket gyűjtök. Gyufás skatulyában egy kavics. Szemem lecsukódik. Álmodni kellene. De elfogyott minden álmom is. Kolumbán Jenő (1950-)

letuszkolod az érzést mint hajat a lefolyón mint magunkat az úton hazáig a közös jövőnkből közös múlt lett hamutálba nyomott mondatok égő tarkódra szorítod kezem papírcsőbe töltött száraz dohány a körút-hosszú csendbe belemozdul ajkam ima amit magamnak mormolok a szövegét egyedül én ismerem Horváth Adrienn (1992-)

Későbbre vártad. Mégis olyan méltósággal fogadod, mintha mindig is ebbe a félárnyék-idillbe készültél volna. Időtlen neszezés, sűrű, sejtenként érő egység. A fény-árnyék egyensúlyt néha bontja csak meg a tudat, hogy vannak irányok, amerre már nem lehet indulni, vannak helyek, ahova már nem hatol el világosság. De most jó. Most utoljára fényérzékeny pórusaidba ihatja magát a túlérett nyár. Halogatod a készülődést, amíg lehet, vesződsz a mozdulatokkal, mint aki nem akarja, hogy az utolsó részlet valaha is helyére kerüljön. Csak ezt a virrasztást ne kellene átengedni örökre valami másnak. Holnaptól minden nappal egyre korábban sötétedik. Takács Boglárka (2000-)

Félek amikor elmégy az álom kék falán át hol tulipánjaid virítnak hol a fecskék holdbéli drótjaikra ülnek Sohase látjuk őket együtt Velem jársz ott de nekem ismeretlen csak a tiéd e táj Összesímulva szeditek ki fekete napraforgóból az álom keserű magvait Féltékeny vagyok magamért tudom ha még kinyitnám is szemhéjaid kiskapuját sohase jutnék el veled a fal túlsó felére Malgorzata Hillar (1926 - 1995)

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked. Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni. Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. 1922. júl.-aug. József Attila (1905-1937)

Így áramlik tovább, folyik az idő ahogy vasárnap a tölgyfa alatt kezet nyújt a május, júniusnak. Ami úszni képes, megmaradhat, ami nem, elmerül a pillanatba. Megkövült tanúk, idő medrében állva, nem marad más fényük, csak a mélybe süllyedő lárma. Albert Zsolt (1973-)

Napok óta keresek egy metaforát, egy akkorát, ami teljesen elfedne, ha föléd tartanám. Ha rábukkannék, újra meg újra alá futhatnál, valahányszor nem tűr meg a valóság. De nem sikerül sosem, hol lábujjal lógsz ki, hol karral, hol meg válltól fölfelé egészen, így aztán kilógok én is folyton, ki a beismerésből, át a tagadásba. Mit mondhatnék, belőled titoknál több még nem jutott. Egy hirtelen egyensúlyvesztés a neved, máskor meg elnyújtott légzésszünet, ami után nem ijesztő többé a fulladás sem: múló testi tünet, az idegek játéka, én? szinte nem is kellek hozzá – de mi van, ha te sem? Major Petra (1983-)

titkaid féltve őrzött füzeteidben lassan sorba mind kitárulnak előttem az ajtókat óvatosan nyitogatom túl már a hetediken visszafordítom a lapokat ezek mind misztikus ajtók a múlt szorongató férfi-magányára nyílnak sosem tudva meg tán jobb lett volna egyszer önként magadtól tárod ki őket lapjaid meg kell szoknom nem siethetek Fetykó Judit (1956-)

Aranyat szült a hajnal, fölsírtak sárga kiscsibék, szétgurultak kalanddal csipegetni és hinni még. A napkorongba szálltak finom párák, tisztult a kép, sóhajtottak a tárgyak, belátták: létezni elég. A nyárfasor elindult a tó partján és a vidék mélyen, messzire kondult, váltogatva szép felszinét. A szokott rend terített, készült lázzal a reggeli, a fény csodát vetített – minden magával lett teli. Örök elégedettség mint egy kisbaba, szuszogott, bízva, sok ilyen lesz még – a forrás csak ezért csobog. Asperján György (1939-)

Ad notam Fernando Pessoa: Ao volante dô Chevrolet Már előre elhatároztam hogy ha majd ráfordulok a sintrai útra ráfordulok a sintrai útra – lehet-e bocsánattalanabb bűne a költőnek mint hogy már előre elhatározza az elhatározhatatlant tudniillik hogy verset fog írni – szóval ha majd ráfordulok a sintrai útra (hiszen minden valószínűség szerint – ha van egyáltalán az életben valami való-színű – rá fogok fordulni mivel oda vagyok meghíva nemsokára indulok) – szóval ha majd ráfordulok a sintrai útra – bár nem is egy Chevroleten talán valami minibuszon a többi meghívottal együtt vagy taxin – mindenesetre egyiket se én fogom vezetni így hát nem is beszélhetek a volán mellől – hát nem is beszélhetek a volán mellől – hogy ha majd a sintrai úton haladok robogva vagy araszolva Lisszabon felől Sintra felé versbe fogok kezdeni az útról hódolatul Pessoának a sintrai úton vagy egy álombeli úton vagy az élet útján az útról amely mindig odisszea és mindig damaszkuszi és – Pessoa óta – sintrai út is –

Mennyi kegyelmi alkalom a versre Kinyitni soronként a gondjaidat – S mint védőernyő alá ha beállsz is Építhetsz magadnak egy lélekhidat! Saitos Lajos (1947-)

Fráter Zoltánnak Szeretnék lenni fáradt öregember – őszhajú öreg szeretnék lenni –¬ Különös verssorokat – tétova verssorokat szeretnék papírra vetni –¬ Könyvtárszobában elüldögélni – Nagy-néha visszanézni – búsultan elmerengni.¬ Szememben nem lenne fáradtság – szomorúság – ¬Fényesség lenne szemeimben – bágyadtság nem lenne –¬ Mozdulataimban erő – mosolyomban nyugalom lenne –¬ Nyugalom lenne a mosolyomban. Spalettás-nagyszárnyú ablakon kikönyökölni – Tavasszal, borzongós-hűvös hajnalon – Kikönyökölni nagyszárnyú-spalettás ablakon –¬ Jó volna csontos vállaimmal az ablakkeretnek dőlni. Öregember, vékony és szikár – őszhajú öreg szeretnék lenni –¬ Lenne: testemben nyugalom – tekintetemben csillogás lenne –¬ Nem lenne szememben félelem – harsány szó többé nem lehetne –¬ Nem volna félelem – kiáltás többé nem lehetne. Különös parkban sétálnék, mandulafák között – Nehéz, nagytestű virágok megölelnének –¬ Megölelnének nagytestű, gyönyörű virágok –¬ Súlyos illatuk vágyammal elvegyülne. Jó volna

Félek. Mióta bejöttek szobámba melegedni a fák, szűkösen vagyunk. Bizalmatlanul pislogtak rám: vajon miféle szerzet lehetek én? Minek ez a sok láb, kéz, miért a csillogó szemek és hogyhogy nem zöld a hajam? Megkóstolták a vacsorámat és fanyalogtak, belelapoztak könyveimbe és megsajnáltak. Ágyamtól görcs állt derekukba, és a postás motorja halálra ijesztette őket. Azért Mozartot megszerették. Hazajövet vidám fuvolaszó fogadott minden délután. Rügyfakadásig megbarátkoztunk. Ma reggel megjelent a favágó, és köszönés helyett kivágott múltamból egy kedves darabot. A fák összeborultak. Turczi István (1957-)

fenyődoboz forgácsok hevertek a kiszáradt patakmeder alján akárha vesztes vagy győztes ütközet után mindegy ha csak a toboz-tetemek leltára ez arrébb meg csatakos lovak legeltek a posta udvarán vizük a vödörben fogytán tekintetükben pára akkor még nem féltél felülni és vágytál a nyergükbe ahogy én sem féltem még bár onnan sehová sem vágytam mert veled tudok egészen ott lenni ahol illő szándékom szerint is vagyok de az a toboztenger a patak kavics-sziklái között mintha egy későn kezdődött film makettje lett volna és a mi szemünk magasa a légi felvétel két szomjas friss szerelmes akikről nem jól mondom mert már akkor is féltek túlzottan stimmelt a kód vagy túl könnyen jött ki az ismeretlen helyére valami egész életen át vágyott eredmény gázoltunk az üres falu felé mint ünneplőt húzott vénasszony ragyogott Ófalu frissen festett öreg temploma csak a jogos reményeinket irigylem ahogy sétálunk a fenyősörétben és a Mecsek felől csomós testű zajok fénylenek cipőnkre ragad a csirizes gyanta és

„Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1 Kor 13,13) Gyönyörű vagy, szabad vagy, röpülsz, forogsz, s a nevetésed messzire hallik. Szeretlek. A kezemet nyújtom, valami iszonyatos magasságból, messzeségből. Látom az arcod. Nem ismerlek. A szemedet figyelem, és meg- borzongok, ha rám tekintesz. És mégis: itt tartalak a karjaimban, ajkaink egymást keresik, és a félig lehúnyt szemeink nagyon is beszédesek. Csak legyen elég erőnk, Uram! Legyen bennünk elég erő és akarat, hogy megtartsuk magunkban ezt a soha-véget-nem-érő, örök ölelést. Ezért imádkozom. Petőcz András (1959-)

Mint asztalon a sárga tál, itt van a nyár, itt van a nyár. Színültig rakva, gazdagon beérő méreg, egy halom virág, gomolyog, mint a füst az illata, arany, ezüst. Üvegpohár, hasadt gyümölcs, Gauguin-csendélet, árva, bölcs. És ikrasúlyú, sűrű méz, azt hiszem ennyi az egész. S külön kupacban egymaga, a tűz, a víz, a réz, a fa. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Mintha póráz lennél, talán a kényszer, talán a szeretet vezet, egyet tudok biztosan: egyszerre veled és utánad megyek Maros Márk (2001)

Nem elég, hogy a fiatalok nem maradhatnak meg fiatalnak, legalább az öregek maradnának meg öregnek, bottal fürgén kopogó, nem betegnek hideg vízben mosdó elégedettnek sült alma képű szeretetnek örökké meleg tűzhelyeknek kispárnának és takarónak karácsonykor aranydiónak mentő-öleknek, kikötőknek maradnának meg öregeknek Károlyi Amy (1909-2003)

A padlón fekszünk, borostád homlokomra tetoválja naprendszered koordinátáit. A szőnyeg rojtjai innen nézve vastag liánok, néha a felszínre küzdöm magam, kérdezlek: miért maradtál, robbanás emléke, kihűlt por és sziklatörmelék vagyok. Azt feleled, hogy a te bolygódon őzeket és nefelejcset áldoznak egy égitestnek, melyet felhős estéken is látni, a legenda szerint én vagyok az. Dróttal kipiszkálom a gubancot, forgatom az ujjaim között – egy hajszál saját súlyának ezerszeresét bírja el szakadásig, így összefonódva ráaggathatunk minden egymásnak háttal töltött napot és elvetélt gyermeket, mi magunk is rácsimpaszkodhatunk, megtart minket omló falak között, árral szemben is. Gere Nóra (1995-)

Szikrázó az égbolt, aranyfüst a lég, eltörpül láng-űrben a tarka vidék. Olvadtan a tarló hullámzik, remeg, domb fölött utaznak izzó gyöngyszemek. Ragyogó kékségen sötét pihe-szál: óriás magányban egy pacsirta száll. Weöres Sándor (1913-1989)

mint béna kar belezuhanok a lemondásba majd a számomra érinthetetlen és mozdíthatatlan dolgokat elkerülöm hiába nézem a szobrokat szárazföldön úszom ezért a sok horzsolás éjjel meg hason kúszok a tüskés csillagokon lyukakból álló szövettel takarózom ócska hálóm fölösleges merítenem egy elhagyatott világítótoronyból les ki a belső állatom Horváth Eve (1984-)

Elképzeltem a végtelent, s kék csillag-mécseseket festettem az égre, szívemre angyalszárnyakat, égitestek között repdesőket, hogy a csellengő csillagok között veled repülhessek - szerelmes kísértésben. Beke Sándor (1961-)