Gere Nóra: Vakon bízva

A padlón fekszünk,
borostád homlokomra
tetoválja
naprendszered koordinátáit.
A szőnyeg rojtjai
innen nézve
vastag liánok,
néha a felszínre küzdöm magam,
kérdezlek:
miért maradtál,
robbanás emléke,
kihűlt por és sziklatörmelék vagyok.
Azt feleled,
hogy a te bolygódon
őzeket és nefelejcset
áldoznak egy égitestnek,
melyet felhős estéken is látni,
a legenda szerint
én vagyok az.
Dróttal kipiszkálom a gubancot,
forgatom az ujjaim között –
egy hajszál
saját súlyának ezerszeresét bírja el
szakadásig,
így összefonódva
ráaggathatunk minden
egymásnak háttal töltött napot
és elvetélt gyermeket,
mi magunk
is rácsimpaszkodhatunk,
megtart minket
omló falak között,
árral szemben is.

Gere Nóra (1995-)