Lélekszirteken

Már nem tudom, hogy miért szeretlek de azt azért tudom: nagyon. Most hát reád rakom a terhet, szempilláidra a szerelmet, a mellkasodra, a szívedre, a vállaidra, s úgy hagyom. Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Hajnali csillag peremén Várjuk a reggelt, te meg én: Harmatozó fény a házunk, Mélybe kalimpál a lábunk. Vacsoracsillag peremén Lessük az estét, te meg én? Elsuhanó fény a házunk, Reszket a mélyben a lábunk. Földre bukó fény: te meg én. Éjbe hunyó fény: te meg én. Lobban a sóhaj-uszályunk: Csönd cirpelget utánunk. Kovács András Ferenc (1959-2023)

A nem-lehetből, mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más, csak a nem lehet? Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed – mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál. De este lett, és olyan este lett, megleltem újra arcod és kezed, egymás szájába sírtuk: Nem lehet, hogy már csak így, hogy másképp nem lehet! és hajad, orrod, szájad és szemed. S ki azt hittem, hogy élni ébredek, megint csak itt, megint e dérlepett falak között, megint a nem lehet. Vacog a szív, veri a perceket, veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet! Ha megyek már az utcán, úgy megyek, gázolva folyót, zihálva hegyet, mert voltak folyók és voltak hegyek és voltak évek, voltak emberek és mi volt még! mi volt! és azután egy nyári perc december udvarán – a vén remény… és voltak reggelek, mikor veled,

Elengednélek,visszahívnálak, nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a Nap, mint a végzet - egész testemmel égjek! Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak - Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat, venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak. Elengednélek - visszahívnálak - hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék s a világot elsötétíteném hajaddal Csoóri Sándor (1930-2016)

A ház nagyon más, mióta elmentél A tűzhely fortyog – engem hibáztat A tévé kétségbeesetten bekapcsolva maradt Néha azért rajtakapom: kifelé bámul az ablakon A mosatlan újra a saját magánya felett sopánkodik Csak ül ott egyedül s ezt mormogja: „Miért? Miért?” A függönyök számlálják a napokat Semmi nem beszélget velem az üres házban Azt hiszem, a karosszéked kimúlt A vízforraló először még próbált kedveskedni nekem De tudod, milyen a figyelemszűrője A növényeknek még nem mondtam el Azt hiszik csak nyaralni mentél A fürdőszoba nagyon hiányol Alig látom mostanában Még mindig nem képes elhinni, hogy itt hagytad A hálószoba rám sem pillant Azóta, hogy távoztál, ki sem nyitotta a szemét. Mást sem akarnak csak aludni, aludni Szebb időkre emlékezni Álmokba belefeledkezni Olyan, mintha minden egyre könnyebb volna De éjjel Hallom, ahogy a lepedőt könnyesre zokogják a párnák. Thurzai Zsöni fordítása Henry Normal (1956-)

A hajad olyan fekete, a ruhád oly fehér: az ifjúság ígérete az élettel felér. Ó, csal az ember élete! ki tudja, mi nem ér? Ruhád is lesz még fekete, hajad is lesz fehér... Babits Mihály fordítása Heinrich Heine (1797-1856)

A verset, amit akkor írtam, amikor tíz napja, vagy inkább két hete nem láttalak, mert mondtad, hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold, mi volt és mi legyen, a verset, ami arról a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt, hogy rossz nélküled, vagy más megfogalmazásban, csak veled jó, s eljátszott számtalan olyan szóval, amit kizárólag akkor képes az ember használni, amikor mélyen beleszeret valakibe, minden más esetben ezeket a szavakat, kicsim, csillagom, szivem, és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli. A verset, amiben szerepelt egy felhívás, hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz mozdulattal végzetes hibát követhetünk el, s csak évekkel később, mikor már régen elveszett derül ki, hogy mennyire nem kellett volna elutasítani egy találkozót például, mennyire nem kellett volna azt a rossz mondatot megírni sms-ben, de akkor már késő. A verset, amiben volt egy hasonlat is, hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt, de arra utalt, hogy könnyen megny

egyszer ha valóban hozzám érsz tündérré változom piciny csillagpötty leszek végül ajkadon válladon tied leszek csakis olyan titkod melyben örökké de örökké otthon vagyok s te te sok életen át otthonodban mindig rám találsz Szente B. Levente (1972-)

tenyeredben ott van-e még a rét, a magas, folyó melletti fűzfa, hajadban a szép virág? lehunyt pilláid alatt az a szívdobbanás, a csókillat. a bennünk lüktető emlékek töredéke, az a tiszta gyermektánc, a szerelem, a drót nélküli érintés, a kíváncsiság. mint ébredés előtt mindannyiszor, ha arcunkra hullt a fény – Szente B. Levente (1972-)

Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél… Ellenségesen hallgat ég s föld… Valaki kellene… Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Tudjátok, velem ki kompatibilis? Pont, aki flúgos és pont, aki dilis! Akinek nincs egy kis izgalmas agyláza, az nálam biztosan nem rúghat labdába. Jön a sok prominens eminens pléhpofa, üsse kő, ha jut is, marad is létjoga, de nekem jó lenni flúgosnak, hangyásnak. Ha szeretsz, a fölényt kinevesd, hagyd másnak! Azt mondom, mindennap kell egy kis kattantság, hidd el, a nevetés létszükség mostanság. Ma kevély a kedély, furtonfurt diktálnak, terelik, megy a nép, ezerrel, mint állat, terelődsz, furakodsz, marakodsz, fenekedsz, fenyegetsz, tülekedsz, veszekedsz, epekedsz... De komoly, de sötét, igaz-e, az egész? Mi vagy ők, csak a rész, ugye kész? Beleférsz? Ki van kint? Aki csak fütyörész? Kit a gond sohasem nehezít? Na ki az? A bolond. Szabó T. Anna (1972-)

Háromszöges te érkezel levedled ingóságaid gyámoltalan a lábad csalni kényszerül bokádon a látszat szelj szobát morzsálj belőlem eredj én eperfának hittelek boldog szájamon lilák a szenvedély s míg ettelek szerelmed selymet növesztett rám semmit ne félj lehullnak nélkülem is majd visszanőnek fádra a zöldek cipődre a sarak nem itt nyílik neked a reggel nem itt fütyülnek teák rigók nem itt csapják sörényük hátra levegőevő ablakok Máté Angi (1971-)

már nem tudom meg milyen teled mert én csak nyárban éltelek várj rajzoljak magamba pelyheket mint pétervári szuvenírben kántálnak orrhangú szelek dünnyögök faltalan keret ajtó miben fagyott víz a nincs a van lékre csalt önmagam Máté Angi (1971-)

miért kellene szomorítson ha csenevészek a csillagok ha napette falvédőről kitelepednek a himnuszok ha esernyő béna szárnya rostokol a fogason ha fennakad a hálnijáró lelkem a tűfokon Máté Angi (1971-)

miért kellene szomorítson ha csenevészek a csillagok ha a holdkóros panasz szájamon folyton átcsoszog ha napette falvédőről kitelepednek a himnuszok Máté Angi (1971-)

tenyérbe körmök mennek nyelésbe fulladások lakatlan dunyhapúpok saroknyi búcsúzások csendek tolakodnak szem köré gombolt árkok karbavett nagy semmi arcán kóricálok Máté Angi (1971-)

ezek félszeg decemberi éjszakák mikor a sötétség is csupán árnyéka valamikori önmagának beledőlsz írni a megtalált mondatot a sötétség akkor másik oldalára fordul mammog kicsit lehet magad belemeredsz a fehéren villódzó mondatba eltakarod megpróbálod szétropogtatni lenyelni hajtogatsz belőle csónakot ellököd magadtól fésülködsz vele hogy más alakot öltsön hiába teszel bármit marad immár amit leírtál akkor félni kezdesz hogy elalszol és ezt álmodod hogy felébredsz és ez lesz az első dolog ami eszedbe jut szorongani hogy míg tartanak szélütött éjszakái a decembernek folyton így fogsz kifordulni az ágyból leírni azt aztán ki tudja talán januárban is így marad ez az egész ezeknél a mondatoknál sose lehet tudni végül magad maradsz a kiságy felől érkező egyenletes szuszogással alszik a tudat Máté Angi (1971-)

sürgönydrótón ellágyulnának a tátitik mint kismamák láttán a váll vasutasé postásé megilletődne hogy őrá nehezedik ez az édes teher egymás kezeit mosnák a vámosok csakhogy elérjen hozzád karomból a felbélyegzett ölelés Máté Angi (1971-)

Ahogy mentél, ahogy álltál, ahogy néztél, ahogy szóltál, ahogy sírtál, ahogy hívtál, ahogy lestél, ahogy kértél, ahogy adtál és szerettél, vagy gyűlöltél, öleltél és megtagadtál - úgy voltál jó, ahogy voltál, csak még lennél, csak még volnál... Bartis Ferenc (1936-2006)

Nyárba-szédülő fák terhével zuhant közénk a szerelem; végighorzsolta halántékom, vér serkent a kezeden. Már mindennap így várnak ránk a kisebesedett éjjelek, rejtőzhetsz a hold mögé, kőbe, mindenütt rád lelek. Egymásra villanó szemünktől robbannak fel a hajnalok, sugár-mosolyod záporában kitakart arcú ég vagyok. Tamás Menyhért (1940-)

S ha ígérném, hogy ma odamegyek? - Számolni kezdeném a perceket. Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire? - Ha szeretsz, szíved megszakad bele. S ha mégse lehet, ha nem leszek ott? - Füst s láng bennem is együtt kavarog. Képzeld: máris zörgetem bokrodat! - Nem mozdulok, el ne riasszalak! Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy? - Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák! Mit mond majd az első tekinteted? - Hogy eddig, csak hazudni mert neked. Szegény fiú, féltél tőlem, ugye? - Félelmes az isten igézete! Utad leszek tőle a föld felé. - Az vagy, ígéret, minden gyönyöré! Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ... - Még a boldogság is rettenetes! Szabó Lőrinc (1900-1957)

Nyár. Kert. Csönd. Dél. Ég. Föld. Fák. Szél. Méh döng. Gyík vár. Pók ring. Légy száll. Jó itt. Nincs más csak a kis ház. Kint csönd és fény. Bent te meg én. Szabó Lőrinc (1900-1957)

Legszebben a szerelmesek ünnepelnek: meztelenül - tüzes súlytalanságba öltözötten, mint az űr meghódítói - - Legszebben a szerelmesek ünnepelnek: meztelenül. Szerelmesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit - ezt az értelmes csodát -, szerelmesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit kívánom neked is, világ Szilágyi Domokos (1938-1976)

Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kivüled semmi sem érdekel. Kihülhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengő túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyegő kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezőn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezőn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap. Dsida Jenő (1907-1938)