Lélekszirteken

Ennyi a vágyam: lenni a tenger síkja felett a szél, futni a fájdalom bélyege nélkül, lenni vitorlák püffedt arca mögött az irány, és puha zúgásként élni hajósok fülkagylójában. Babiczky Tibor (1980-)

Egy padlásablak világít. Fény fut a lombkoronákig. A mozdulatlan ég alatt hajladoznak a házfalak. Mintha lapáttal hordanák testem fölé az éjszakát. Zuhog, robajlik. Eltemet. Féltem tőle a lelkemet. Babiczky Tibor (1980-)

A fény ünnepe a világ körül Havazni kezd. A házak mint felfordult bálnák nyúlnak el hirtelen támadt tengermélyi csendben. Odakint a szélben nejlonszatyor bolyong. Felhők puffadt trapézai lógnak a horizont felett. Rád gondolok. Csípőd síkságán a folyótorkolatra. A tengerre és a fehér madarakra. Kabátomra, hajamra szitál a hó. Babiczky Tibor (1980-)

A hegyek, akár a ráncos éjszaka. Az egyik völgyben sűrűbb az árnyék. Meddig tölt el még csodálattal, ami van? Hasadt hitedből ostoba szörny született. Az üresség nem volt még bénítóbb soha. És rettegsz az éjszakától, pedig benne fogant a világ. „És szabadíts meg…”, könyörögsz. „Szabadíts meg.” És félreállsz. Babiczky Tibor (1980-)

Vége a napnak. A nyár halott. A kert is halni készül. A fákról leszédült a lomb. Végül minden szétesik. Leszáll az este végül. Suhan velem az éjszaka, ez a zsúfolt, szűk kusett. Az ablakhoz megyek. A kert is halni készül. Végül minden szétesett. Nem vagy itt. Felhabzik az ég sziszegve, mint a szóda. Arcomon érzem az ősznek gereblyekarmait. Futunk eloldozódva. Babiczky Tibor (1980-)

“Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon vén bánatot egy éjjel elveszítem” (Kosztolányi Dezső) Reggelente most a háztetőket nézem, cserepek kelő-nap-vörösét, s alant a munkába igyekvőket. Mint állóvízbe kő zuhan, tekintek a körkörös ég- re, a nyár sárga gyümölcse megérett s most le- hull; s én, mint kinek szívében apály van, elülök az idő lugasában, csodálkozom a fáradt, furcsa szókon, s mint egy hajdani asszony, kékítőt az ég, szerel- münkből a halál vegyszerét ki- oldom. Babiczky Tibor (1980-)

Szerettem volna, hogy megvigasztalódj. Szerettem volna átvenni vállaidról a terhet, és vinni halálig, hogy büszke légy. Szerettem volna válni valakivé. És ver a szívem. Élek. „Kétes alak”, mondanád. Megtanultam, nem volt könnyű, szeretni. És a halál – halálod – így is folyton elém kerül, ha fekszem, álmaimban. Kísérlek végső utadra, és nekem csak egy út, csak egy úgynevezett egészségügyi séta az egész. Kavics roppan léptem alatt, megroppan minden, ha élsz. Ez egy kettétört erdő, ez pedig egy kettéhasadt ház. Beomlott minden szoba, és megmaradt, romként bár, de áll, a szerkezet. „Indulok haza.” Babiczky Tibor (1980-)

Ki viseli majd gondodat? Azt mondták: ha minden eltörött, szavad az égre vésd; most összecseréli, látod, itt a színeket a szem és szív a szeretést. Milyen Istenhez kösse magát a hit, mely saját szabadságába hal bele, és ül csak, mint megunt játékával a gyermek, ha képtelen játszani vele? És a megértés, mondd, mire? Belőle új rend születik, mit újra csak érteni kell, mígnem szabadnak hazudja tőle börtönét a gondolat. Ne gyötörd magad. Emlékszem, azt mondták: ha minden eltörött, szavad az égre vésd; most még, látod, összecseréli itt a színeket a szem és szív a szeretést. Babiczky Tibor (1980-)

Először a tárgyak tűnnek el, majd az utcák, házfalak, a tetők magukban állanak, s mint ki üveglapra rálehel, úgy homályosulnak el kutyák, növények, madarak, s akár a földben, rög a rögre, egyek vagyunk már örökre. Ami „van": most hátranéz, mi „lesz": öröktől fogva kész, a múltnak asszonyteste van, sosincs reggel, este van, ami „lesz" még: csak rögre rög, az emlék, csak az marad örök, eltűnnek kutyák, madarak, áttetszők már a házfalak, s mint ki üveglapra rálehel, arcunk homályosulna el: csak tárgyak, csak tárgyak tűnnek el. Babiczky Tibor (1980-)

A Gare de Lyonnál várlak, egyedül. Asztalomnál idegen ember ül. Feketét rendel, cigarettára gyújt. Nincs eső. Szél se fújt. Este van. Kora reggel. Arcot, ruhát cserélve, csöndes volt házam, elpihent a népe. Mit meg nem írtam, feledem. Könnyű volt a lelkem. Most kitalálok egy várost. A várost megteremtem. Leírom házait s az utakat. Benne téged, magamat. Le- írom a kezed, a szád, amit már- már elfeledtem, s hogy milyen jó most várni rád, és milyen elviselhetetlen. Babiczky Tibor (1980-)

Nyár van. Az este leszáll. Nem mozdul semmi. Az éjszakában felizzik és kihuny az erdő. S egyszerre tél lesz. És egy szempillantás múlva újra nyár. Most déli nap süt. Nem mozdul semmi. Csak száz alakban mutatja egyetlen arcát az idő. Felejtsd el, szívünkből minden változás kihull. A fák közé szalad és elcsitul a szél. Babiczky Tibor (1980-)

Ó élet, ki hátamon hordtam a házam, adj józanabb tavaszt. Harsog az utca, morajlik a friss teavíz. Hallik a gázbojler kék susogása. Reccsen az ágy, pár csésze csörömpöl. Kés foga mar a pufók kenyérbe. A kávéfőző hörögve sír. Félek. A szívem körül sunyi csönd gomolyog. Nekem, mióta élek, csak járnom is kaland. Ág, tüske tép meg, tönk gáncsol asztmást, bénát és pufókot. Mi maradt? Minden nap meghalunk, s a feledésnek nem a csont a táp, de a vér s az élet. Leírhatom a tavaszi fákat, egy tó tükrét, egy régi szobát. Leírhatom, hogy félek a haláltól. Leírhatom: szeretlek. Csak szél kergette por vagyunk egy börtönudvaron. Milliónyi szem néz fentről ránk, s mi vissza. De miféle szél ez? És vajon mit jelenthet? Babiczky Tibor (1980-)

Bőröndjébe hajtogatta a kora-nyári ég harsány vásznait, s alatta szél ellen feszülő madarak röptét a víz felől, s a part görbe fáit, sárga bokrokat. Nevettünk is, sokat; s most a végső idő költözik a fénylő ablakok mögé, s anyám kalapban sétál üres allén az alkonyatban. Fiam, ez lesz velünk. Elalszunk majd, vagy felébredünk Babiczky Tibor (1980-)

Átkísértél az éjszakán. Aztán reggel lett, s én árnyak seregét okádtam elő. Tűz lobbant, fénylő ikermagány. És bevetetted az ágyat. Vak voltam – látásod adtad. Üres voltam – az álmaid. Már látlak. Arany és vörös ragyogásban állsz, akár a nap. Szárad a szélben egy sárga ing. Babiczky Tibor (1980-)  

Láttad a tengert, városokat, kikötőket, és a sorsunk ugyanaz. Vágyakozás hajt mindent, ami élet, a nem várt teljesülésbe, s kezdődik elölről – város, kikötő, tenger, mindegyik újra, amíg meg nem unod. Aztán már csak élni szeretnél, fényben, hűvös bort iszogatva, békében, egyedül. Babiczky Tibor (1980-)

Eltűntek már napjai a nyárnak csupa mozdonyzokogás most a kert ízek és illatok vissza-visszajárnak de a kóstolásnak ideje letelt öröklilára festi majd a szánkat a túlérett őszi szeder ilyen íze van tehát a fulladásnak és így foglak és így engedlek el Babiczky Tibor (1980-)

Ez a pici ránc a homlokon a vízmorajlással rokon tengerrel mikor partra tör vagy hullámtörőket gyötör benne van mind a végtelen a kocsma és az étterem benne a bánat és öröm a haj a bőr a lábköröm s a nap a hold s a csillagok a bűzök és az illatok benne a fák és a kövek az élet mit halál követ a ránc előjön s elsimul gyümölcs megérik és lehull tenger morajlik – ez örök fejünkre hulló fénykörök Babiczky Tibor (1980-)