Lélekszirteken

A város nem a felbukó napoknak vízszínen sodródó csalétke már. Az üvegpaloták csengése zordabb tekintetedre. S úgy lóg ki a nyár a kertekből, mint fejjel le, unottan, legyilkolt bábok halmaza. De a mélyben, vén csontvázvadonokban akarat támad: mintha éjszaka éber arzenálban az admirális gályáit megduplázná hirtelen, hogy a hajnalt kátrányszag töltse máris, míg evezve torlódik a hajóraj, mely most virradva lengő lobogókkal, nagy széllel fut ki, fénylőn s vészesen. Kálnoky László fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

A szája mindnek méla, bágyadt, a lelkük fényes, végtelen. S valami vágy (tán bűnre vágynak) álmukban néha megjelen. Egymáshoz mind hasonlít egyként. Az Úr kertjének hajlatán hallgatnak, néma hangközökként az Ő hatalmas dallamán. De egy-egy szárnymozdulatukra a lég örvénnyel megtelik, mintha szobrászkezébe fogva az Úr lapozná sustorogva a Kezdet súlyos könyveit. Nemes Nagy Ágnes fordítása Angyalok A szájuk fáradt, szürke szinte, a lelkük fénylik, s nincs szegély. S vágyakozást (mi bűnbe vinne) hoz néha az álom-szeszély. Hasonlít mindegyik alakja; s Isten kertjeiben hallgat, mint sok-sok hangköz alkotta hatalmát jelző, nagy dallam. Csak szárnyukat meglobogtatva mozdul levegő örvénye: mintha Isten - kezében tartva - szobrászként belelapozgatna a Kezdet sötét könyvébe. Tauber Ferenc fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

A magány, mintha zivatar volna. Esténként emelkedik a tengerből, Távoli, kívül rekedt sík felől. Az égbe ér, mely az övé igazán. És az égből zuhan a városokra. Zuhan alá ezen a féreg-órán, mikor regellé fakulnak az éjjeli utcák. és mikor a testek semmit sem találnak, csalódott bánatot hagynak egymásnak és mikor, akik egymást gyűlölik, együtt alszanak, közös ágyban: a magány a folyókkal távozik… Meiszterics Adrienn fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Az este lassan váltja már ruháit, öreg, magasló fák tartják elé; s a két ország szemedtől útraválik: ez mélybe hull, az elleng ég felé; és nem maradsz egészen egyiké se, olyan sötét se, mint a néma ház, s az Örökkévalót sem úgy igézve, mint éjjelente a csillag-varázs; s marad (kimondhatatlan rejtelem) élted riadt, hatalmas, érve-érő, s benned, ki hol meddő vagy, hol megértő, felváltva kő és csillagkép terem. Csorba Győző fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Csoda-fehér így éjjelente, ezüstös bent minden dolog. Néhány gyöngéd csillag ragyog, mint ájtatos pásztorok, egyre újabb Jézushoz indulók. A tér gyémántporával hintve mező és folyó kibukkan, s belép álomhangulatban templom nélkül a hit a szívbe csodatevőn s lassú-halkan. Botár Attila fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen a te lelkedhez? Mint emeljem innen más dolgokhoz fölötted, észrevétlen? Jaj, csak lehetne a homályba vinnem, rég elveszett magányba, a sötétben, hol elhagyottan néma-tompa csend ül s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül. De az, ami megérint téged, engem, már egybefog veled s titkom kizengem, a két iker húr egy hangot fuvall. Milyen hangszerre vonták szíveinket? S milyen játékos tart kezébe minket? Ó, égi dal. Kosztolányi Dezső fordítása Hogy tartsam lelkemet,  hogy lelkedet ne érintse? Hogyan emeljem át  más tárgyakat érinteni feletted?  Bár lelnék néki néma rejteket,  hol párjaként valami Elveszettnek  idegen csöndbe zárnám, mely tovább  nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.  Mégis, mi minket ér, egybefogó  egy mozdulattal ér, mint a vonó,  mikor két húron egy hangot zenéltet.  Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?  Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?  Ó édes ének.  Nemes ...

Köréje gyűltek, mind zavartan ámul, s ő, mint a bölcs, ki elszánja magát, most övéit elhagyva útnak indul, s mint idegen folyik közöttük át. Magánya, úgy mint rég, lelkére ül, mert ez fakasztott minden mély cselekvést, bolyogni kezd az olajfák közt ismét, s aki szerette, futva menekül. Vendégli őket végső vacsorával, s kezük (miként lövésre a madárraj vetésből rebben) rebben szava által, s a kenyerek közül feléje száll; az asztal körül röpködnek verdesve s a kijáratot keresik, de már Ő ott van mindenütt, akár az este. Farkasfalvy Dénes fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Hiszek mindabban, mit sose mondtak még, legszentebb érzéseim szállni hagyom. Minek akarását mások sose merték, kitárva önként odaadom. S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz, Uram, nem gondolok másra: erőm legyen ösztön, mely egyre visz s nem tusakodik tétovázva. Mert így szeret téged a gyermek is. Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad kitárt karokkal öntve özönét, jövök haza, egyre feléd, és vallani, téged hirdetni akarlak, mint más soha még. S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban maradjon e gőg: komolyan és magányban felhőkbe burkolt arcod előtt. Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Tereli már a téli erdőn hópehely-nyájait a szél, némely fenyő jövője-sejtőn áldott, szent fényeket remél; s egyre figyel. Utak havára nyújtózik ága – híven él, szelekben, szemben, nőve várja dicsőséged, egyetlen éj. Suhai Pál fordítása Advent Téli erdőn hópihe-nyáját  tereli pásztorként a szél.  Egy-egy fenyőt sejtelem jár át:  nemsokára szelíd fénykörbe tér; s kifelé hallgat. A fehérlő  út fölé nyújtja száz galyát –  várja készen, míg ég felé nő  az egyetlen, szent éjszakát.  Kerék Imre fordítása  Advent Szél-pásztor jár a téli erdőn,  pelyhek nyáját terelgeti,  s egy-egy fenyő már sejti: eljön  szelíd napjuk, s fényteli  terűjük fehér útra ringva,  gallycsúcsokkal leskel elő,  s dacolva süvöltéssel mind a  Fenséges Éjszakába nő. Cseh Károly fordítása  Advent A téli erdőn szél-pásztor jár  Hópihe-csordát terelve.  Egy fát, hogy kiválasztatott, már  Nem rettenti a szekerce,  Sejti a fényt...

Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád. Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelőmbe csap, viszlek tovább, vérem zuhatagában. Nemes Nagy Ágnes fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Szeretnék valakit becézni, ülni és lenni valakivel, téged szeretnélek dallal igézni és álomba ringatni el. Szeretnék az egyetlen lenni, aki tudná: hideg volt az éj. Szeretnék rád figyelni s odaki: mit mond a Mindenség s a Mély. Az órák egymást hívó hangja bong, látni az Idő fundamentumát. És lenn egy idegen bolyong, és riaszt idegen kutyát. Mögötte csönd. Nagyra tárt szemem rád zárom, köréd; szelíden őriz s mindjárt elbocsájt, ha valamit megmoccant a sötét. Kányádi Sándor fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

A krizantémok napja volt, - a kertek pompája szinte bénítón fehér... S te jöttél akkor, hogy a lelkem elvedd: mély volt az éj. Úgy aggódtam, s te lágyan jöttél, halkan, álmomban szinte rám szóltál: ne félj! Oly lágyan jöttél, mint a mesedallam: csengett az éj. Fodor András fordítása Rainer Maria Rilke (1875-1926)

Jöjj, nézd az érkező tavaszt, a tengernyi csodát. Városon épp, hogy átszalad, erdőben ver tanyát. Messzire hátrál a hideg, utcákon át suhan, megadva magát szelíden- elillan nyomtalan. (Koosán Ildikó fordítása) Rainer Maria Rilke (1875-1926)