Lélekszirteken

mentem a hídon át a hídon január volt minden jéghideg nem értünk ki a fagy havából s kétezerig volt egy évtized és szerda volt és délután öt akkor már nem voltál te sem mentem a hídon át a hídon talán ha szembejössz velem és fújt a szél és január volt és egyedül és szerda öt a nap Budán a hegy mögé dőlt sirályok ringtak mocskos víz fölött Birtalan Ferenc (1945-2018)

két kezemmel karolásod. hő szívemmel dobogásod. lágy vigasszal kusza álmod. féltő szemmel utazásod, víg örömmel mulatásod. puha testtel zuhanásod. Csáky Anna (1938-2023)

szomjan haltak bennünk az álmok s elmaradoztak az ájult tegnapok is így lettünk lakatlan sziget – ahol már csak a szavak hűségére vigyáz a vendégként átszivárgó fájdalom Oláh András (1959-)

jönnek jelek miket nem értek szólok nem tudom ki ért meg pernye korom száll a romból aláaknázott gyerekkoromból dárdáját szegzi rám az este mondd: csillagsörényes béke lesz-e vagy indul már a nélkülem tél s titok leszek mint te is lettél Birtalan Ferenc (1945-2018)

Belépett a kerti ajtón, aztán mégsem ment tovább, jelképes pillanat jött: bizarr csók a rácson át. Mennyi meghitt árnyú rácsot, milyen bezárt kapukat görbített el és nyitott ki az a cinkos mozdulat, ahogy pirosan, párásan, pucéran, mint két falánk, félénk állat, összebújt a zúzos rácsok közt a szánk. (1966. január 17.) Eörsi István (1931-2005)

Az elhalasztott vallomások éjszakáján egy szőnyegként felgöngyölített mosoly amint kérdőjellé görbül, és többé nem válaszol. Jánk Károly (1967-)

vigaszra szorul a simogatás is: hiába tanít adni s elfogadni – a hamis érvek kíméletlen zárótüzében a roncsokat összeszedni már nem lehet… elfogyott a fény elszoktunk az élőktől és úgy hisszük az alkalmazkodás önkéntes pusztulásba vezet a kérdés csak az: akarsz-e élni szomorú gyűlöletben ha úgyis zátonyra futsz vagy szeretni fogsz míg beléd hal a fájdalom Oláh András (1959-)

Volt idő, mikor hegedűjükkel táncosok Fel tudták tartóztatni a gyerekek gondjait? Ó, volt idő, mikor még tudtak sírni könyveken, De bizony mindent kikezdtek az idő férgei. Az ég boltjai alatt életünk bizonytalan. Az életben az ismeretlen a legbiztosabb. Akinek nincsen karja a fényreklámok alatt, Annak a keze a legtisztább, s kinek nincsen szive: Csak azé nem fáj - s így csak az lát tisztán, aki vak. Végh György fordítása Dylan Thomas (1914-1953)

Ott akarok lenni, amikor papírsárkánnyá változol. Megijedni, hogy egy infarktus hirtelenségével ragad el a szél. A damilt erősen az ujjaim köré tekerni. Szorítson a távolodás. Szélcsendben szaladni veled, nehogy földet érj. Hozzászokni a rajzolt mosolyodhoz, miközben egyre apróbbnak látlak. A nyakamat kitörve nézni az égre. Beismerni, hogy nem vihetlek magammal mindenhová. Majláth Ákos (1996-)

Magamban dadogom a szerelmi vallomásokat, Mint kifogásait a rajtakapott bliccelő. Fel-alá járkálok magánpoklomban. Sírásomat hallgatom közelről-távolról. Fogcsikorgásom, mint összetört pezsgősüvegek szilánkjai A közmunkás sepregetők alatt az utcabál után. Mint a postán kallódó címzetlen szerelmes levelet, Egyik polcról a másikra pakolom gondolataim labirintusát. Mint a kukoricásban három napja eltévedt gyermek, Annyira félek. Mint egy félholtra csapott légy, mely Már csak ösztönből, de utoljára egy tornádót verdes. Mint a későn félrerántott kormány És az utolsót sikoltó kerék. Mint a szenvedély hajléktalanja, melyet Dühvel és zajjal koronáz mind a huszonnégy óra. Bűneim kertjéből kilép a muzsikus, És kottából harangozza a delet. Misét kongat a ministráns, ahol nem foghatom a kezed. Az ostyára nézek, és Téged látlak. Szívemig lubickolja fel magát az aranyhal. Háromszor is Téged kívánlak. Felakasztom magam, és ott is Te jössz szembe, Mint ezer expresszvonat. Halálra gázoltad magányomat.

ha egyedül vagyok hangosan újramondom a történetünket. mint azt a történetet, aminek időben és térben eleje és vége van. mondom egymás után a szavakat, befejezem a mondatokat, és szünet: hallgatom a csendeket a csendek között. ha egyedül vagyok, úgy mondom a történetet, hogy az eleje és a vége egy időben és térben van. és amikor kimondalak, hangosabbak lesznek a csendjeid a csendek között. Győrfi Kata (1992-)

Mert minden te vagy, a hang, a megismerhető rezdülés, együtt álmodó hajtincsek közti fény, mindig felém forduló arc. Szép voltál mindig is, pedig messze készültem, s most úgy tűnik, maradok még élni egy kicsit, bármit is tegyél, mindenben megismerlek, ez a szentség mindenen átoson. S én sem változom. Csillag Tamás (1987-)

Délután néha a háztető velünk szemben olyan furcsa színű lesz. Süt a nap és az ég se kékebb, mint máskor, de a tető nem vörös, nem barna, nem is lila, hanem messzeség színű. Ki kellene repülni az ablakon. Át, oda, messze. Tótfalusi István fordítása Ingrid Sjöstrand (1922-)

És szólt a hegy: - Ha alvó kő leszek, hogy felébredjek, kezedbe veszel-e? És szólt a Nap: - Ha már nappal leszek, hogy megvirradjak, szemed fölnyitod-e? S a csillag szólt: - Ha már csak fény leszek, szemhéjad alá, látni elrejtesz-e? És szólt a tó: - Ha tűz gyöngye leszek, egy fűszál sóhajában meghallasz-e? És szólt a szó: - Ha kucorgó fény leszek, a szájad szélén, hogy megláss, egyetlenegyszer kimondasz-e?! Bella István (1940-2006)

Háromóra tízperckor, a piac nyirkos standsorán, szeptemberben, vasárnap, mikor elkezd viszketni a nyár, a hámló csók, mikor fülledt réseink még viharokat várnak, mert megszokták, hogy hűt, hogy zuhog, hogy vajszínűek a felhők, ha eláll, valahol ott, óra tízkor, lassan simuló ébredéseid határán, a teafoltos párnádba szuszogsz, én pedig megint, most is ugyanúgy, csak épp vasárnap, elveszítelek. Élő Csenge Enikő (1992-)

A ház, levél, a fák, a gondolat se enyém, csak örököltem, s adom tovább egy elkövetkező napon, mely hűs falat, cserepet bontogat, hogy befúj a szél bordák lécein ó szívpitvarra sodorva kavart rozsdabarna érzelmekből avart, s kacarászik szétporló élcein, örökölte ő is az adomát, ahogy szobámat, kertemet adom át, átíratok fűt, fát, zümmögő létet, bőrében nem férő percet, szökőévet, világbolond hegedűt, zongorát, azt is, amit álmában komponált. Eszteró István (1941-)

Virágok, díszzsebkendők, zsabók, gyöngyházgombok, fülbevalók, lefekszem közétek pipacsok, lóherebojtok, lucernafüggők, fölöttem hullámozzatok, átsüt a nap a szirmokon, még árnyatok is szájpiros, érlila és emlőfehér, még árnyatok is illatos, pacsirtaként akartam én égből alátok hullani, tenyerek simogassatok, fodrok, kacsok öleljetek, akartam mint egy kisgyerek világgá menni köztetek, virággá lenni köztetek, átsüt a nap a szirmokon, magamra lesek messziről, csúnya és idegen vagyok, mint réti kő, mint a csömör, mint halott a ravatalon, lélegzetem föltámadás, születés, ha észreveszem fejeteket az ingemen, fejeteket a vállamon. Ágh István (1938-)

Havaztam volna magam is —, de lám, hogy megeredt! Hatalmas, vad pelyhekben, hull a hó a szülőföld felett. Térdig, derékig, torkig ér, suttogva fojtogat, parázna habzás lepi el a toronygombokat. S már égigérő hóban a táj! Moccanatlanul - e Nagy Pólyában a lét hallgatni tanul , Kaszák és kések éle mennybóltig bebugyolálva, fuldoklón fordul fehérbe a falvak szuszogása, nem koccan kő a kőhöz, hótömte szájjal szól, aki beszél, nagy havak gyomrában- az értelem békésen elüldögél. Alagutakat a hóban! Milljomnyi, egymást, kereső utat! Itt a szívdobogás is havat olvaszt, s álmok keringnek az öröm és kín eltömíthetetlen járatain. Városok, falvak szívhangja hallik, kásásodik a tél tömött fehérje —, okos szenvedély, kétkedő hit,  működtessétek egymást kereső: tekinteteink lézereit! Alagutakat a hóban! Hű szándék, mozdulat,   törékeny álom, didergő elme ne éljen a hó húsában örökre elkeverve. S ha majd a mennyei vatta szánkból kifordul, s nem a fagy bandái zenélnek, viduljon taposó táncra a láb, ol

Lelkemben elaggott szerelmed, végtelennek hittük - reménytelen volt. Mázsás súlyokat cipeltünk, mocskos csatában szerzett béklyókat. Most üvöltenék... figyelj, itt bent haldoklik valaki! Hallgassak? Búcsúzni jöttem, érted néma maradok, ölelésed viszem. markommal tépdesem hideg láncaim. ...szabadulnék már... _ - bennem sikolt a haló szerelem. Véget ért. Megyek, megyek temetni elhamvadt álmaink. Fecske Annamária (1983-)

Nagy fagyokat ígérnek a vének, hófelhőket, mik majd földig érnek. Így hát a sok napot, hetet, évet építsd meg hátamhoz kemencének. Aztán ülj mellém, hisz megszoktalak, mint vénülő fák az árnyékukat, s én, hogy meg ne fázzak, takarónak sejtenként a verseimbe varrlak. Beléd burkolózom, mint a csendbe, mintha minden kívülünkön lenne, s ha bennem a holnap megreszketne, légy nekem a békés, téli este. Sárhelyi Erika (1965-)

  „ tüzet szeretnék rakni csontjaidban” (Kiss Judit Ágnes) kegyetlen fikció voltál már akkor is amikor katalógusomba fölvettelek azóta sokszor osontunk végig a gyilkos vitákkal telepített aknamezőkön… ha új életre kelnék már nem szeretnélek olyan szemérmetlenül csak bámulnálak hogy fájjon… és amikor minden segélyhívó foglalt: álmodnék neked valami szennyeset Oláh András (1959-)

Ahogy a lélekből kiszakad a test. Ahogy a testből a lélek. ahogy ujjongó örömöt érez. Ahogy összeér két lélek, két test. Ahogy közvetlenül az énből az énbe. Az a szerelem, mint régen. Fabó Kinga (1953-2021)

valami ami éget      madárszürke reggelekből      ami kiragad      és nekirepít az égnek valami ami nincs még      amiért törve fázva      jársz útról útra      és lenyomod a titkok kilincsét bármi de hinni jó      csak egy akad      mit küld a szád      kristályreményű szó sóhajnyi tiszta Nap      keltsen egy magot      ha nem leszel      de tőled itt marad Birtalan Ferenc (1945--2018)

„Ki az? mi az? vagy úgy —"  Egy Ars Poetica.  Hogy felidézze - nekem az a fontos! Írja körül fényes, sötét szavakkal, könnyűekkel és tonna-súlyosakkal, csapongón, szűkszavúan - legyen pontos! Írja körül téglavörössel, kékkel, nárcisz-sárgával, vagy ami nő arra, lehet titánfehér és Van Dyck barna, fecskeszárny-, galamb- vagy hamuszürkékkel. Hitelesen, ha tétován, merészen, úgy, mint a kés, a kő, a pók, a lepke, a szél, a fűszál, csiga, homokszemecske; majdnem lássam, de azért ne egészen. Ringva a metrumon, vagy zörgő ritmusokra, kopó a nyúlhoz: közelítsen feléje, de meg ne fogja, foga el ne érje; alig neszezve, kopogva, zuhogva. Hogy már nem odanézni ne lehessen! s lassan eltűnjön benne, aki mondja, mert az már nem válik szét célra és okokra; ha odáig vezetett, tovább ne vezessen. Csak hagyja, hogy derengjen, mint a hajnal, mint ködbe szúrt imbolygó gyertya lángja, mint fekete folyón fekete bárka - halk surrogását szinte halljam. Mintha foghatni és szagolni tudnám, enni, ölelni,

A csöndes esti köddel És borúval borongok, Elhagy az öröm lassan, Mint falevél a lombot. Kik lépteim kísérik, Nincsenek már csak ketten: A visszahozhatatlan És az elérhetetlen. Falu Tamás (1881-1977)

mi min­den történt amiért el­ma­radt mi min­den el­ma­radt amiért történt véget ért de nem múlt el elmúlt de nem ért véget Vári Csaba (1977-)

csontjaimból madarat hajtogatok, mert tudom, hogy kék az ég, kiszárítom a felhőket, hogy ne mossa el kezemet az eső, szeretném azt mondani a fáknak, hogy apám, de félek, mert nincsenek gyökereim, meg kellene pofozni a Napot, hogy tanítson meg végre fázni is, hogyan kell hóviharban táncolni, sajnos azt nem tudom, felírtam a nevemet egy könyvbe, hogy eszembe jusson, mikor nevetek, van egy létrám, azzal szoktam csillagokat lopni, még nem búcsúzhatok, meg kell számolnom a kavicsokat és te segítesz nekem, nem vagyok szomorú, csak épp az óceán kicsöppent szememből, kérlek, adj pár üveggolyót, éppen annyit, hogy az ölemben elférjen, egyszer majd komoly leszek, és elhívlak teázni, addig is forraljuk fel a tengert, hadd mondjam el neked a feketét, már nagyon nyomja a vállamat, azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam, de erős leszek, még akkor is, amikor eleresztem az összes pillangót Finy Petra (1978-)

Beleőszülök ebbe a télbe, hajamba deret lop az idő. Arcom hideg ostromolta, kiégett mosoly-temető. Szemhéjam lehullt falevél, ajkam kicsorbult, kék penge. A monoton hulló eső mintha szívemből eredne. Két kezem két konok ököl, tíz ujjam tíz tavaszba ér. A bőröm alatt lobogó nyár örök túlélésre ítél. Sárhelyi Erika (1965-)

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá, hogy szükségem van rá, hogy bízom benne, hogy számíthat rám, hogy szüksége van rám, hogy bízhat bennem, hogy bárhogy is forduljanak a dolgok, nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér, vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő, hogy bárhogy is forduljanak a dolgok, nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér, vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő, hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent, rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni, és hagyjon fel a dohányzással, hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent, rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni, és hagyjak fel a dohányzással, hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó, ne akarjon tökéletes lenni, és ne akarja a világot se tökéletesnek, hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó, és nem akarok tökéletes lenni, és nem akarom a világot se tökéletesnek, de hogy azért vannak határok, hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki a jóvátehetetlen dolgokat,

Legyen a reggelek zajos redőnye. Szobám, mikor aranyba burkolózik. A lomha fény, hogy sarkait beszője az asztaltól a fiókos komódig. Legyen a gang, az udvar téglalapja. A kovácsoltvas korlát görbe rácsa. Ahogy a csupasz fal mentén haladva az omladozó bérházat bejárja. Legyen a glett alatt a kábel - miért ne? A szomszéd nő, aki csak álmában józan. A frissen mázolt ajtófélfa kékje, a sárga csekk a lépcsőfordulóban. Legyen a porszemek jobbkéz-szabálya. A lüktetés, amint a ház szívében egy bonyolult fűtőrendszer kazánja éppen vizet pumpál át a verőéren. Holdfényes éjszakák áramszedője. Szerelmektől szikrázó idegpálya. Nem létező véletlenek előre megtervezett, precíz logisztikája. Závada Péter (1982-)

Kémlelni meg-megvillanó eget. Fraktálokat: belül hány új határ van. Utazni, venni villamosjegyet, állni rohanó órák huzatában. Belőled magamba áthallani egy s mást – pár ködös képem, másom nincsen. Kopottas portré, lámpa – asztali –, köldökzsinór – nincs hová kifeszítsem. Anyajeggyel az életvonalon ingázni, leszállni tragédiáknál. Ahol megszakad, filccel folytatom: megrajzolom a bőr drapériáját. Lemodellezni egy-egy érzeten, hogy tűnik a hús-vér valóság léggé. – mint teherdaru, csóválom fejem: tán nem szerettelek. Vagy nem eléggé. Závada Péter (1982-)

Bogár ha nézel messziről csapódok szürke őszvégen legalább neked nem kell mondanom nem így akartam nem egészen pedig azt súgtad te is még megérdemlem a szerelmet de hát kinek kell a fájás jajaimmal kinek kelljek Bogár ha nézel tudhatod amit csak én más senki nem tud ez a világ nem rám szabott nekem már minden út keresztút pedig reménykedem és várok mert nem lehet hogy ne keressen s valahol most is úgy hiányzom ahogy hiányod sírja testem Bogár most kell hogy idenézz sejtjeim indulóban és borzasztó nehéz az egész a föld kifut alólam morajlik a messzi csillag robban de téged se szerettelek jól hát kit szerethetnék nálad jobban hisz te hullsz ma is a csillagokból Birtalan Ferenc (1945-2018)

Valamit mondanék neked. Valami szépet, hogy minden fontos itt hogy kell az ének, és érdemes volt - ellenünk hiába tört akármi - ezt a reményt hazudó márciust kivárni. Valamit mondanék neked, ameddig szólni szabad, amíg az ibolya-égre a halál ki nem tagad, s pecsétjét szánkra üti a kozmikus csöndnek. Valamit mondanék neked, ha a szótól lenne könnyebb. Valami titkot mondanék. Csak én tudjam s te tudd. De lesz-e hírvivő szél, s ha lesz, füledbe jut? S ha hallod, érted-e, miért vacog, remeg ez a nagyfiú-költő, ha valamit mond neked? Birtalan Ferenc (1945-2018)

délután egy őszi kedden nem fogod tudni ott vagyok mint félrecsúszott nyakkendőkben megbújok benned rég-halott miért ősszel miért kedden és mért ilyen bolond szerepben lettél előbb egy sor a versben szó keresett hozzád csengjen rám találj minként a fáról ágat engedő levélre álom neked már halnod nem lehet aszfaltra morzézzák neved őzbarna platánlevelek Birtalan Ferenc (1945-2018)

Korommezőkön vágtat a vonat szemem a csillagok közt válogat Hegyes kövekként lágyra tört talajban a hónapok nyomát sajogja talpam s mert mód egyébre nincs nem is lehet az agykéregbe vésem versemet Buda Ferenc (1936-)

egy Szokolay-sorra Öreg korongon körbejár a tű, lemezspirálon gyémánthegy rezeg, időbarázdák nem felejtenek, hullámokon nem fog ki a betű. Téves szóhasználat a bakelit, megtévesztő a fekete anyag, névátvitellel képződő alak, mint annyi más és annyi minden itt. Mint annyi más és annyi minden itt, a minden sem veszett el, benne csak az én-pozíció hasad, hasad, a hullámtermészet továbbsegít, átgyalogolsz részecskéket, időt, nem cél nélkül és céltalan teszed, bár virtuális lett a noteszed, és kipontozódtál idő előtt. És kipontozódtál, idő előtt, a senkiföldjén, reflextelenül, a semmiágon új kabóca ül, és perceg, mint a múló délelőtt, és kuncog, mint a telő hold, amint magába szippantja a délutánt a visszatérő örök éjen át, elengedve a futó nap-kabint. Elengedve a futó nap-kabint, mindegy, peronon, hullámparton állsz, vagy féligáteresztőn szublimálsz, ha kintté lesz a bent, bentté a kint. Kitapintod a hangok pulzusán – verőérben itt sosem volt hiány, csak becézésben –, milyen ostobán élünk,

Egyszer öleltem meg. A Kis-Dunán egy vízre omló szomorúfűz mögé bújva, hogy ne vegyenek észre a barátaink. A fürdőruhán át, testünk egész hosszában, lábhegyünktől a csókunkig robbant bennünk az őrület. Öt percünk volt. Már kerestek. Úsztunk vissza a partra. „Hol voltatok?” És mi elhallgattuk két szív nyomorúságát, aminek glóriájától évek óceánján túl is csak borzadok. Tornai József (1927-2020)

Magam sem értem: sokszor ott álltam én, ahová már csak egy madár mert volna leszállni gyanútlanul. Csoóri Sándor (1930-2016)

tépett papíron csonka vers hiányosan emléknyomok ki tudja már mi volt a rím törött gerincű mondatok fogódzó nincs csak fél szavak kettéfűrészelt útjelek ki tudja hova nem vezet álom volt kézzelfogható vagy füstként lebbenő való titkot feszítő ismeret ki tudja mi a nem lehet tépett papíron csonka vers illesztené a gondolat ragasztaná a képzelet ki tudja már hogy volt-e rím és neki írtam vagy neked Kelebi Kiss István (1947-2021)

Talpad majd súrolja a fák csúcsait, alattad álmodik a jól ismert világ. Még begombolnád lelkeden a múltat, öleljen szorosan, mint testté lett kabát. Majd így lépkedsz súlytalan, egyre feljebb. Amott egy kopottas templomtorony. Álmos baglyok néznek rád öntudatlan, túl tekintve Veled a földi titkokon. Az út még hosszú lesz, ne félj, mint testetlen vándor haladsz tovább, és úgy úsznak alattad megélt napjaid, akár a fényben elomló füstkarikák. Sebestyén-Jáger Orsolya (1969-)

kertben lakik az Isten angyalaival hallhatod sejtelmes suttogásukat kéjes sikkantásaikat, amikor a szél csonttalan ujja becézi őket s láthatod amint este nagyokat kortyolnak az égre perdülő hold ezüst poharából a sötétség könnyű fátyolát ők terítik a rigószívű odaadó fákra tücskök csókolgatják pici talpukat a fűben ahol nyom nélkül tűnnek tova boldog illatokért jóízű csöndért pille virágot raknak az ágakra megfontolt gyümölcsöt Isten cserfes angyalai Fecske Csaba (1948-)

poros kövekbe törli ingét a nyár szomjasan tátog a tikkadt folyómeder kicsorbult tükörként hazudik szemünkbe meztelen mellünkbe karmol a nap remegő fűszálak tövében álmok kuporognak kimarjult testtel – lúdbőrző félelem: lekaszált mosolyok emléke fojtogat – szemed meleg tavában álmok vitorlái kezed ölelés-emléket rejteget kifakult arcod megkarcolt vallomás Oláh András (1959-)

S tudod, mi a nehéz? A lepke visszabábozódása. Élni úgy tovább, mintha meg sem sejtetted volna, mi lehetnél. . .

őszi tarkasággal érkeztem hozzád, szeptember volt akkor is, megbolondultak a fák, öntötték magukból a színeket. párducléptekkel, lopakodva jöttem, vérengző ösztönökkel, akár a vadak, kiölted belőlem múltam, megszelídítettél magadnak. a betűk matériája torzó, csak díszlet a csipke, az évszak, amihez hozzáöltözünk, örömöd ezüstjét szétszórod hasam fölött. Varga Melinda (1984-)

I Bennem vonultok kezdettől fogva. Tébláboltok és siettek. De kié a kezdet? Ahol lement a Nap, ott jön föl újra. Az eldobott kulcsot körbenövi a fű, a kapu örökre nyitva marad. Akarlak: szó, akarlak: ige. Akarj te is engem, hadd legyek. II. Zuhanó jégcsapok döfik át a fagyott televényt, az imádság nem szavakból áll, de sóhajokból. Szerelem fojtogat, istent szeretnék ölelni; nem hagyja magát, gyakorlott mozdulatával megelőz. III. Felmálházlak, ha engeded, még pakolok a vállaidra, megsüvegellek, ha kész leszel, és útnak indulsz, de ne félj, mert végül szét is szórlak. Majd a harangszó összeforraszt, te szikrákká széteső kődarab. Pazarlás voltál és értelmetlen hajsza, kortyaid mohók, neved törékeny, mindez egy különös napon, mikor a helytartón kívül mindenki tudja már, hogy összeomlott a birodalom. IV. Talán Godot is vár egy másik színpadon, hol abszurd orrszarvúk rohangásznak. Szórakozottan kihúz egy szöget a falból, összedől a ház. Egyetlen karcolás nélkül megússza, maltertól fehéren

Winter Poem A téli hangya remegő szárnyakkal várja, Latyakos télnek mikor indul árja. Szeretlek, a magam dadogós, szeszélyes módján, Némán, egy-két szót kinyögve csupán. Mi elől rejtőzködtünk oly sokáig? Egy seb, a szél, egy rossz szó volt, egy szülő tán? Tehetetlenül várunk, mi sem tudjuk, mire, Furcsán félbehagyottan, felépülőben se. Ha eltakarjuk a sebet, emberből Rovarrá vedlünk vissza. Testünkre a hangya kemény tora feszül, Páncélunk nő, néma nyelv a szánkba. Ilyen lehet a hangya élete, A téli hangyáé, s mindazoké, Akik sebzetten is élni akarnak: Lélegezni, érezni a másikat, és várni. Gáll Attila fordítása Robert Bly (1926–)

Megtörtént már minden szép, eltörtént már minden. Meghallani egymás arcát málladozó tenyereinkben – ez talán az, mi maradt még, ha kérdeznéd, ha kérdeznéd Visky Zsolt (1988-)

Gyémánt és diófalevél villámlik a vak pillanat hiába állok üvege előtt megkarcolva a délután fut benne csupaseb anyám mintha láncon futna a rab átfeszül rajtam megakad merevedünk ijedt szoborrá s mint akire égbolt zuhan rá várunk utolsó ítéletet pedig még el sem végeztetett. Bertók László (1935-2020)

Mint az emberek, akik úgy birtokolják a Naprendszer harmadik bolygóját, hogy házakban élnek, és ott üres szobák ajtajait zárják kettőre, és arra kényszerülnek, hogy ez a szobányi semmi legyen a mindenük. Celler Kiss Tamás (1995-)

(Sirályok között a mólón) Két egybeforrt mozdulat Közé tapad a pirkadat. A nap legelső sugarában Felbukó árny nyerít, kapar, Mindent mindennel elkavar. Vízkeblű folt, tejes tükör Százezer szívvel tündököl. Győrffy Réka (1978-)

Én másnak hittem addig a világot, míg darabokban belém nem botolt, s a kandikáló, búvó tisztaságot befröcskölte egy istenverte folt. A szám maradt gyerekkoromnyi tátott, és ingem, gatyám összemaszatolt, most bűn gubancol, kifosztottan állok, de nem lett gazdag, aki megrabolt. Egy diófának szoktam elmesélni, hogy ősztől, téltől fölösleges félni, a csonthéj alatt ép gerezd lapul, s a roppanás zajában szenvedélynyi erő ígéri jó tavaszt fog élni, és újra nő, bár tudja – újra hull. * Sokat tűnődtem – igaz mi se volna, ágon levél nő, törzset görcs gyötör, a fa is tudja, ha földig hajolna, nem nyújtózhatna jókedvére föl. Ahogy levél hull avarbarna bolyba, a zaj a zajjal zizzenést pöröl, és mintha Isten hangszere dalolna, a szín a hanggal összetündököl. Így valahogy húrozom föl a lelkem, világ-viszályom, földízű szerelmem, míg kibújik a dal a csönd alól. Még eldúdolom – hozzám kezesedjen, majd lassú széllel világgá eresztem – egy diólevél várja valahol. Böröczki Mihály (1946-)

nézegetem a régi könyveket ismerős illatok ismerős helyek hallom hangosan olvasok neked még minden jó és minden még lehet merész álmokban szárnyalok veled szőjük a szivárványfényű terveket látom biztató barna nagy szemed még velünk voltak az istenek pereg sok sárgult lap pereg beborítják a szobát az eget seholsincs nincset kergetek fekete könyv 12 forint 1969 szerettelek Birtalan Ferenc (1945-2018)

szép vagy és veszélyes tüskés ruhájában a szamártövis mi hozzád hasonlítható szeretsz te engem nem tudom a válasz fontos-e égek veled vad szerelemben lila ruhádat irigyli a búzavirág kezem alatt elbódulnak a tüskék amikor szeretsz engem dallá kovácsolod a hold ezüstjét Birtalan Ferenc (1945-2018)

Az ablakon a madarak belesnek: Október mindent bronzba önt. A jegenye zörgő levelet peregtet. Riadt szívünkig ér a csönd. Valahol avar ég. Kósza füstje tömjénez. Válunk templomosra. Aranyba öltözünk, ezüstbe. Készülünk a végső nem-tudomba. Majd jön a szél, hogy elröpítsen: találjunk boldogabb hazát. Valahol él talán egy isten, ki a menthetetlent menti át. Birtalan Ferenc (1945-2018)

csend csak csend csak csend legyen ne szólalj meg most te sem ez is legyen hallgatás meg ne hallja más nem parancs ez csak tanács tanács sem csak suttogás suttogás se mozdulat csend a csend alatt látnod is csak itt lehet hangtalan hogyan pereg sivatagod partjain tenger némafilm Székely Szabolcs (1983-)

Hiába akarlak megszólítani. Minden kimondott "te" mögött én vagyok. Magam.

I Áldott az első meztelenség. II Szemednek szegezett lándzsák: csillagok. III A dal madárrá avat. IV Isten rajtad: végtelen könny: Isten benned:végtelen mosoly. V Szárnysötét. VI Tojáséj. VII A mindenség a szemedben fészkel. VIII Tetteid medre életed. IX Húsvetés csontaratás. X Liliomszörny. XI Csak kerete vagy magadnak. XII Szőnyegevő sötétség. XIII Őrült minden fűszál. XIV A világ Isten szakálla. XV A szépséget férgek viselik, a jóságot férgek ismerik, az igazságot férgek etetik. XVI Vajudik a sírásó felesége. XVII Remetebál. XVIII Jasoni szántás az ürességben. XIX Hiány teste árnyék. XX A múlt a jelen alakja: a jövő a jelen illata. XXI Sugárpehely. XXII Koldus: akinek van valamije. XXIII Az eleven mind víztől részeg. XXIV A termékenység meddő. XXV Lábunkat vinni. XXVI Koporsót faragsz magadból. XXVII A dolgok árnyéka halhatatlan. XXVIII Istent látjuk, mint saját szemünket. XXIX Fény a lámpában, lámpa a fényben. XXX Tigrissel alszunk. XXXI Királyország. XXXII A bolond a saját fejével

Hogy a faágak a télidőben sokáig őrzik még a hóesést, hogy végül, mint egy passióban minden együtt van, ház meg erdő. "A lemenő nap szálkamezejében" hogy egyremegy, ki sétál, egy baka vagy egy világszép félkegyelmű lány, mindezt tudtam, és mégse volt elég. Pilinszky János (1921-1981)

Kifoszthatatlan tengerekről álmodsz, az ősleves különös forgású szerveződéséről, ízek és színek szintéziséről, a kavargó formákat egybeolvasztó nagyanyádról, aki jóízűen bólogat, a tálból még egy kanálnyit tányérodra szed, majd visszamerül az anyag áramló folyamába. Ezt a végtelent kellene megértened, és az össze- összekoccanó porcelánok finom zaját. Díszhalak akvárium-magánya ül tekintetedbe, üveges szemmel bámulod a test lassú illanását. Beleszédülsz a terítő örvényeibe, koncentrálni próbálsz, az evőeszközbe kapaszkodsz, megtartod vele a csend súlyát. Kikanalazod a felületek közti távolságot, hogy az éjjel tömegvonzása újra tapinthatóvá gyúrja felpuhult húsodat. Végül a csillapíthatatlan ébredés. Taizs Gergő (1984-)

Azt mondtad, a holttérben történnek az igazán lényeges dolgok, a feltételezés vakfoltja mögött, hogy valóban ott rejtőznek a takarásban, a látószögön kívül, tapintható távolságban, az észlelésből nyíló fekete lyukak peremén, kiszámíthatatlanul. A megismerésre váró tér intim jellegéről beszéltél, a sejtés izgalmáról, hogyan sajátítod ki a folyton megújuló ismeretlent, mint bokrok tövisén fennakadt pillanatot, hogy feltöltsed a bármi könnyűségével. Amikor az sem zavar, hogy a következmények ugyanúgy beláthatatlanok, mint a görbületek. Meséltél a jelenlét és hiány esetlegességéről, hogy mindez tőlünk függ, és a szomszédos felületek viszonyától. Búcsúzóul kérted, hazafelé menet csukott szemmel tegyek pár lépést a zsúfolt sétálóutcán. Olykor egy botlás is elég a felismeréshez. Taizs Gergő (1984-)

Szeretnélek látni kócosan a télben, havas almafákkal a hátad mögött. Felhajtott gallérral, szikrázóan büszkén, mint ünnep éjszakáját, ha díszbe öltözött! - Szeretném látni árnyékod a vízen.  Intésed éneklő, hajnali szélben.  Lábad nyomát forró, parti homokban,  bőröd bronzulását, vakító napfényben.  Látni nyakad finom, meleg lüktetését,  szelíden mohó, hús ujjaim alatt,  melled félgömbjét, ágyékod vad kútját,  csatakos ingemet, ahogy combodra tapad.  Szeretném látni, ámuló szemed,  gyászban, gyönyörben, pogány, vad mámorban.  Meztelen csípőd ívét a takarón,  amint legyőzötten mosolyogsz álmodban.  - Szeretnélek látni mezítláb az úton. Könnyű, kék szoknyában, vadvirágok között. Heverni pipacsos, kormos szénaágyon, bókoló nyárfák halk sorfala mögött Gyöngyösi Ferenc (1961-)

Óh, köd a lelkem, ködben áll a rózsaszál, a rózsaszál. Papagáj-hajnal szállt fölötte, szárnyával hátba is ütötte és ő mosolygott, a balog s amikor csendes este volt, levelén megpihent a hold és tüskéin a csillagok. Derengő rózsa, szomorú, derekán szalmakoszorú. Derű, de bú a foglalatja. Tavaszom, hajnalom lakatja. Szerelmem atyja! el ne dülj! Bár reszketésre született, böködik nagycsontú szelek, hópelyhek zümmögik körül. József Attila (1905-1937)

Hattyúkat festenék, de elhasználtam az összes fehér festéket a felhőidhez. Hogy mikor hanyatt fekszel, ne legyen feletted semmi szürke, csak a kék ég és a hattyúfehér felhők vonulása.

Aztán lassan megjavítalak. Repedéseidtől még jobban csodállak majd, s úgy fordítalak a fény felé, hogy lássam őket, mint az arany csorgását a kintsugi-porcelánokban.

...akkor most csak a csend és az eső, a köd, a távolság a gyertyák és a csillagok között, a házak szürke gyásza és az ég fehérje, béke koronája a szenvedők fejére... Bornai Tibor (1955-)

levetkőztük a megfáradt nyarat. az ősz eltitkolt vágya jobban áll majd nekünk. agyunk s lelkünk kimosva. a szennyes kiteregetve. felmostuk egymással a padlót, de megnyugodhatunk: egy foltnyi szenvedély sem maradt utánunk. Kézdi Imola (1977-)

1 Virágos arcú lányseregbe búsan, lefátyolozva jársz, feltűnsz, mint egy éjszínü lepke, s megáll a tánc. S könny hull vidám szemünkre újra, ajkunkra ráfagy a kacaj, s kitör szivünkből hörgve, zúgva egy tompa jaj. 2 Te vagy az éjjel és az örvény, a kárhozat és a mennyország, mostan lesujtasz, porba lökvén, majd felemelsz újból tehozzád. Költészetem izzik terajtad pokoli pompámban, setéten, rubinpiros, parázsos ajkad, mivel iszod éjjente vérem. Ifjú szivem fehér világát liliom-arcaidra loptad s szén-fürtödön borongva száll át éjféle néma bánatomnak. Most félve, kérve száll tehozzád síró szavával e szelíd dal... Verd lelkem bús aranykobozzát hajlékony, forró ujjaiddal. 3 A zöldselyem diványon ültél, ahogy szobádba bevetődtem, langyos tavasz volt ott - kivül tél - rózsás parázs égett előttem. Mint egy viharcsapott verébfi omoltam a te lábaidhoz, mert tudtam, a te szíved érti költőszivem, s sebére írt hoz. Melengető, égő öledben aléltan, álmosan zokogtam, kigyúlt a képem, lángra keltem, s k

Ábránd-e mind, mi nincs? Van-e képzelet, ami létrehív, beavatkozik? Vagy csak kábulatot okoz a hit, és irreális minden, mi érzelem? Szerettük volna, hogy jobb legyen, de ma sem tudjuk, nem ront-e, ami javít, ha test és lélek között rombadőlt a híd? Az ember vibrál, babrál és tönkremegy. A pólusoktól rettegek, végletek, végetek! Lám, csonkig égtetek. És én? Átaludtam az eszményeket. Ábránd-e mind, mi a porból vétetett? Hol hagyhat nyomot a képzelet? Az idea: víz, a tény egy kavics? Hová tűnt Isten? Tegnap Ott, ma Itt. Kántor Zsolt (1958-2023)

minden vers úgy kezdődik hogy először csak csend van mielőtt bármi kézzelfogható bármilyen konkrét alakban a kezdet néma ürességében lebegnek hiány-molekulák amikből a süket semmi éppen majd valamivé alakul át mert mégis tudni azt – mert tudni – hogy jönnie kell valami másnak – hogy lennie kell ezen túl egy ezen túli biztos megszólalásnak mint mielőtt megérkeznél látszol a saját hiányodon át keresztüldereng a némaságon a bizonyos találkozás pedig tudjuk – mert tudjuk – előre a végét biztos alakban… – mert minden vers úgy ér véget hogy a végén – a végén csak csend van Dávid Péter (1980-)

Legyen benne Egy hűha! Egy hahó! Tengerfenéken úszó űrhajó. Legyen benne mindenek előtt egy méltatlankodó nahát! Valaki, aki önkívületben mást is szeretni kezd, nem csupán önmagát. Ködvitéz, aki rikoltozva lovagol át a dombon! Valaki – aki éjjelente cirmosan kocogtatja ablakom. És bebocsájtom. És – ki nem mondom… Legyen benne az a Lenge legyintés! Kószáló remény. Egyensúly! Sza      ka           dék                von                        zó                               pe                                    re                                         mén. Király László (1943-)

Korán volt még. Vagy későn. Vagy nagyon korán. Vártunk: bármeddig, elkísérlek. Örvényekkel volt tele a sötét, lélegzetünk a súlyos levegőre nehezedett. És ültünk, csöndben ültünk. A fémszörnyek szunnyadtak odakinn. És szót váltani nem volt már miről; végigpergetni döntést és utat, szándékot, vágyat, másik életet – amelyben sorsodat megoszthatom… amelyben sorsomat megoszthatod. Kiknek joguk lett volna, mind aludtak: Máté aludt, és János és Jakab, Péter aludt… de fájt volna, ha én is hagyom: a holnap már ma megtaláljon. Kovács Mikó Edina (1971-)

Ez egy viharos töltött reggel nyár szívében. Mint fehér búcsút, zsebkendők utaznak a felhőkön, a szél rázza őket az utazó kezükkel. A szél számtalan szíve verte a szeretet csendjét. A fák, zenekar és isteni zümmögés, olyan, mint egy háborúval és dalokkal teli nyelv. Szél hordozó gyors lopás levél alom és elfordítja a madarak ütő nyilakat. Szél, amely hab nélkül húzza le a hullámot és az anyag súlya nélkül, és ferde tüzek. Megszakítja és elmeríti a csókokat a nyári szél ajtóján harcoltak. Pablo Neruda (1904-1973)

Isten bolyong valahol az űrben, egyedül van, mindig egyedül, csillag-tükörbe néz s megigazítja absztrakt mintás nyakkendőjét. Legyőzi mélységiszonyát, majd a Föld felé fordul, tekintetével hosszan követi a türelmetlenül kapkodó halandókat… Hazavonul a csöndességbe, levetkőzik és nyugovóra tér. Mielőtt álomba ringna, imát mormol a magányos Isten, ablakán belesnek idvezült lelkek, s halk suhanással tovalebegnek… Cseh Katalin (1961-)

Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? - nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. Pilinszky János (1921-1981)

Mikor a hólé már-már térdig ér, lelkemre fagyból csomót köt a tél – s én hó-emberként állok egyedül, lila kabátod nekem hegedül. Emészt a fagy, de bent már olvadok, még űznek régi, kopasz hajnalok; hajuk kinő majd – hóruhám lehull, arcom a szélben, fényben felvidul. Előkerül egy zsebretett mosoly, (s talán sírok – de nefélj, nem komoly). Reszketek egyre. Nem-tudom-mi-lelt. Hiába szándék: nem szolgálja tett. S öklömnyi szívem újból útra kel, képzelt szerelmem, tőled futok el: futok, futok, de lelkem átölel. Még nem vagy itt, de sosem hagylak el! Rózsa Dániel (1978-)