Bódis Attila: Nélküled

Magamban dadogom a szerelmi vallomásokat,
Mint kifogásait a rajtakapott bliccelő.
Fel-alá járkálok magánpoklomban.
Sírásomat hallgatom közelről-távolról.
Fogcsikorgásom, mint összetört pezsgősüvegek szilánkjai
A közmunkás sepregetők alatt az utcabál után.
Mint a postán kallódó címzetlen szerelmes levelet,
Egyik polcról a másikra pakolom gondolataim labirintusát.
Mint a kukoricásban három napja eltévedt gyermek,
Annyira félek. Mint egy félholtra csapott légy, mely
Már csak ösztönből, de utoljára egy tornádót verdes.
Mint a későn félrerántott kormány
És az utolsót sikoltó kerék.
Mint a szenvedély hajléktalanja, melyet
Dühvel és zajjal koronáz mind a huszonnégy óra.
Bűneim kertjéből kilép a muzsikus,
És kottából harangozza a delet.
Misét kongat a ministráns, ahol nem foghatom a kezed.
Az ostyára nézek, és Téged látlak.
Szívemig lubickolja fel magát az aranyhal.
Háromszor is Téged kívánlak.
Felakasztom magam, és ott is Te jössz szembe,
Mint ezer expresszvonat.
Halálra gázoltad magányomat.
Rossz e-mailcímre küldöm el a verset,
De Te akkor is megkapod.
Mint kis papírhajót, vízre bocsátom megbocsájtásodat.
Újra itt vagyok. Szemeid térfigyelő kamerája előtt
Térmerészen futok Hozzád, és karjaidban vacogok.
A vasárnapi ebéd receptjére rímeket faragok.
Már el sem tudod olvasni, mi jön a hagyma után.
De örülsz, hogy csak Veled foglalkozom.
Én pedig örülök, hogy Veled foglalkozhatok.
„A kettő egy, az egy semmi!”
A csókom csókodhoz tapad.
Elég, ha szeretsz és békémet hirdeti szavad.

Bódis Attila (1988-)