Lélekszirteken

Még tegnap este részeg volt a hinta, festett hajója csillagig repült, és lám, e béna délelőttön mintha meghalt volna szegény, dermedtre hűlt. A tarka szalagok a földre hulltak s most söprik lenge szemetét a multnak. Elhervadt öröm gyűlt itt garmadába, mint fonnyadt lányok kihulló haja, egy jegy, valamely mozi páholyába, egy vasárnapi hírlap oldala. Kis perec-maradék, fogatlan fésű, tegnapi múlt, halálos ölelésű. Nincsen már senki, ki szólni tudna, ki elmondaná könnyű álmait. Ne nézzetek a bús hullámvasútra, a fény ellopta víg hullámait, gerince sorvad, némasága őszi, egy agyonfestett rossz kerítés őrzi. Ne menjetek a plasztikon felé sem, a figurákról olvad a viasz, a gyilkosok arcán riadt szemérem, mintha kiáltanának: "Nem igaz!" Ne sétálj finom kavicsán az útnak, az utak is becsapnak, visszafutnak. A bábszínházban győz a gonosz törpe s a jó vitéz örökre elbukik. Ne nézz sose a torzító tükörbe, igaz világunk benne búcsúzik. Már nincs varázs, jó elvarázsolt kastély, nem gyöngy...

Valami még elintézetlen, perben vagyok még önmagammal, fogalmazom a vádbeszédet szorult torokkal, zúgó aggyal, fogalmazom a vádbeszédet magam-emésztő fényes hőben, én tudom, mennyit mulasztottam, mennyivel több telt volna tőlem. Az emberség volt utam célja, ez volt a fényes, tiszta reggel, igazság, szépség, jog, szabadság, kimondom tömör közhelyekkel. Háború, éhség kerítésén átvonszolódva, agyonverve, üveges-szemű holtak arcát cipelve támadt jövőm terve – és ezért tudtam élni újra, kezdeni újra az egészet, hinni a munkát biztonságnak, az emberséget osztályrésznek, s bár tántorogtam még a létben, csak bízni tudtam, s alig járni; azt mondtam, érdemes volt hinni, szegényen, űzve erre várni. S most szembenállok önmagammal! zajló és elfecsérelt évek! idegrendszerem erdejében hallgatom ezt a vádbeszédet. Tanúja voltam annyi bűnnek, hivője annyi hazug szónak, köszöntem annyi bűnözőnek, szadistának, hamisítónak. Fölment a nemtudás meg az hogy félelem űzött s meghajoltam? Semmi se ment föl! Két...

Fénybe zárt ébredés nőnemű reggelek sűrű hajzuhatagban hamvadó csillagok a mólón mezítláb szalad a nap lenvászon ing vakít teljesen szabad kikötő ujjongó metafórák sugárban kinyílnak az utcák szerteszét a füst rostanyagán túl huzalos fény feszül a szád s az égbolt összeér Vészi Endre (1916-1987)

Mint pohárba töltött tea gőzöl az esthomály levél a fán hullana már de a mozdulat fáj a fának fán a levél a Semmi mintha volna széttekint öt perc és itt megint hibátlan burkolatban már az éj. Vészi Endre (1916-1987)