Lélekszirteken

Egyszer, mikor aranyzöld volt a pázsit, és a holdtól márványfényes liget üde szoborparkként állt az illatos légben, és az egész vidék ciripeléstől, zümmögéstől lüktetett, a fűben feküdtem, és érezve, hogy hatalmas távlatok nyílnak fölöttem, azon tűnődtem, mi lesz belőlem és hol találok magamra, és jóllehet alig léteztem, egy pillanatra úgy éreztem, enyém a végtelen csillagfürtös éj, és mintha először hallottam volna a nevem, úgy hallottam, ahogy a szelet vagy az esőt halljuk, csak halkabban, messziről, mintha nem is hozzám tartozna, hanem a csendhez, amiből jött és amibe elmegy. Fordította: Szilágyi Mihály Mark Strand (1934-2014)

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád, s azt képzelnem: pont én kellek neked. Nem is oly rég úgy jártam még az utcán, hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám – most meg a cinkosommá tettelek. Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: találsz-e te gyönyörűséget bennem – úgy elfoglal, hogy megtaláltalak. Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca, de te járattál olyan iskolába, ahol ilyesmiket tanítanak. Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam arcod sosem, mint hogy magam kivágjam s gyökértelenül sodródjam feléd; énnekem fáznom kell és epekednem, nem úgy, mint aki ül a tenyeredben s megszokta szépen markod melegét. Én szolgáltalak volna áhítattal, melletted álltam volna éjjel-nappal: nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed, a kíséreted nagyon kell szavamhoz. Szemem téged keres, ha elkalandoz; a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet. Nádasdy Ádám (1947-2026)