Lélekszirteken

Talán maradt valami a kert ragyogásából, egy hűségnyi sóhaj, vércsepp vagy lélegzet anyából-apából. Pedig a labdarózsák helyébe már orchideákat ültet a képzelet, álmomban a régi szembeszomszédokat is megajándékozom brazilos szappanoperanevekkel. A nosztalgia a maga girlandjaival, kacskaringóival elfeledteti a húslevesszagot, a kutyaugatást, régi sértéseket – halványodó mesevilág, tapintatos, de tündökletes. Nem kell emlékeznem a régi gyűlöletre. Fekete Anna (1989-)

Tele az ég szárnycsapásokkal, karcolásokkal, bár csak a vakok látják a levegő rebbenéseit: tudják a híres mesélők és jövendőmondók. Az érzékek függőhídjain bolyongva érzik a nyomot, amit egy másik mozdulat vagy maga a vágy otthagyott. Te mindig feketét látsz?, kérdezik folyton. Vagy örökös szürkét? Hömpölygő fehéret? De hát semmit sem, felelik szerényen. Fekete Anna (1989-)

Harmincvalahány betű elég az összes átokra, az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre. Mire lenne jó egy dal? Egy lágyan kanyargó szonáta varázsereje? A hangszín, a dallam? Nem elbűvölni, megkötözni akarom a rémeket. Fekete Anna (1989-)

Mennyi-mennyi szívecske! Linzertésztából, piros kartonpapírból, csokoládéból, villogó pixelekből, habszivacsból. Én már millió-millió boldog szív birtokosa vagyok. Tengercsillag. Királynő. Áldott az asszonyok között. Doktornő, kérem. Pannika, légy szíves. (Tessék, itt van még egy.) Csupaszív, drága, éééééédes. Hajnalonként hideg van errefelé. Kérve kérlek titeket, küldjetek egy kis melegítő-szívet. Fekete Anna (1989-)

A megbántott gyereknek éles csonk nő a mutatóujja helyén, hegyes nyárs, rút tövis, döfni, szúrni jó. Ha megbántottak, többé nem tudsz veszteni, nem tudsz szeretni vagy újrakezdeni. Még szíved szerelme is azt hiszi, a mutatóujjaddal fenyegeted. Pedig csak ölelni akarod vagy búcsút inteni. Mert szeretni, úgy igazán, csak azt szereted, aki megbántott. Fekete Anna (1989-)

Valami pedig megmaradt. A mama konyhája, a régi húsgombóc-íz, a zápfogak közt lassan megédesedő kenyérgalacsin. A beszáradt, görcsös lekvárok. A délutáni tea, amiben a cukor is megkeseredik. Ahogy a szegénység a szívedből árad, miközben bámuljuk a titkos háború kiskatonáit, a küszöb elé szórt hegyes, szúrós, kis morzsákat. Na de hátul az a nedves folt! Fény át nem járja, szélroham, remény fel nem frissíti! Mintha minden nap tönkre tennénk, cserben hagynánk valakit. Pedig bizonyisten dehogy. Fekete Anna (1989-)

Újra belecsodálkozom. Régen még lassú volt, mint egy komótos óceánjáró. Már akkor remegtek a partfalak, ha óvatosan, fénylő pompájában kibontakozott a várakozásból. Elég volt gondolni rá, meg se kellett pillantanod. Új nap, új birodalom. De ma már csak egy villanás. Mintha egy szerteszét kínlódott ölelésben megfordulnál a pamlagon. Vagy elhúznád a függönyt, megbabrálnád a távirányítót. Világosodik – no igen, mi mást tehetne? – Elsápad az ég szégyenében. Fekete Anna (1989-)

Alkonyatkor elenyésző tornyok, fehér tornácok, romos boltívek, a megsemmisülés és a tenger közt fehéren villámló madarak. Köveit kéz nem érintette. Ki mászna meg egy sziklaszirtet az Égei-tengeren? Csak néha bukkan fel, mikor az utazástól kábán, éhesen, a kezedben szorongatott langyos üdítővel megkérdezed: miért velem történik ez? A szerelem városa. Elérhetetlen, de csonkán is milyen tökéletes. Fekete Anna (1989-)

A szenvedély, mondod. Hogy otthagyok egy hajszálat a párnádon, a lélegzetemet a virágok között, hogy aláhúzok egy mondatot, amit csak húsz év múlva olvashatsz el… Pedig csak elejtettelek. És most sóvárogva, irigyen megjelöllek a nevemmel. Egyetlen hajszállal, egy verssorral vagy a lélegzetemmel. Hogy nekem élj, de sohasem énvelem. Fekete Anna (1989-)

Újjászületik a szél is. A negyedik órában kinyújtózik a tenger felett, és mint valami rossz álom, szertefoszlik. Új szelek tanulják a világot, bukfenceznek, kergetõznek, betérnek hozzám, belekortyolnak a poharamba, meglebbentik a hajam, de mire kinyitom a szemem, már nincsenek. Áttetszõk, névtelenek, igazi szerelemgyerekek. Kócosan kilépek a konyhába, hogy feltegyem a teavizet Fekete Anna (1989-)