Lélekszirteken

Addig nézem a vizet, s a vízen tükrözõdõ napfény csíkját, míg felold, eltelít a látvány. Bennem béke, köröttem csend. Itt, most érzem a végtelent. Börzsöny Erika (1954-)

Az égbolt frissen pírkadó, A zöld fűillat írt adó Amint a rétről fellebeg, S gyöngyszínűek a fellegek. Oly jó, oly jó a hajnali A lenge szélre hajlani S csodálni, mely már halkan int Az első sárga kankalint; A rét fölött kék lelke reng. – A nap, a nap már feldereng, És minden szinnel ó, felér, Mert hófehér, jaj, hófehér! Nemes Nagy Ágnes (1922-1991)

talán már csak azt ha úgy veszem hogy amit még soha érted ha volna még amit szeretnék mielőtt szóval ilyen feladat a semmi felé futó pályán a bátorság próbája mondjuk nem meglátni és nem megszerezni és nem elutazni és nem megkóstolni és nem kipróbálni és nem bevállalni csak annak a lépcsőn ülő asszonynak megsimogatni az arcát vagy megfogni a kezét vagy legalább a szemébe nézni hosszan amikor a farzsebemből előkotrom a százast és beleteszem abba a barna tenyérbe

minden találkozásunkhoz tartozott egy vonatjegy, ami megőrizte magát véletlenül. a lejárt bérleteket neked adtam, ezzel próbáltad látszatnak tettetni a távolságot köztünk. ami végül sosem fogyott el. sőt, két szeretkezés közt kevésbé tudtam elviselni azt, amilyen vagy. beutaztam önmagam, csak azt nem tudtam meg pontosan, hogy te hol laksz. mindig csak beszéltünk és beszéltünk valamiről, de egyikünk sem mondta el, amit kezdetként kellett volna, hogy alig leszel majd boldog, ha már nem találunk több tökéletes alkalmat. hogy lesznek majd más évszakok is, és hagyni fogom sokáig kicsengni a telefont, legalább kelljen várnod. vagy ilyesmi. hogy az összes kínos slágerzenéről te fogsz eszembe jutni, amíg tart bennem. és majd nem marad más egy rövid estéből, csak az útpára, a trágár buszok késő menetideje a nedves aszfaltokon. el kellett volna magyaráznom, hogy ezekből nem lesz vissza. elfogadva azt, hogy egyszer a dolgaink nálad vagy nálam fognak maradni. ahogy a tárcák mélyén megsárgult jegye

napos reggelen bizonytalan helyed a térben csak a kabátod simul rád minden kétséges elindulsz mert menned kell csak a végcél nem esetleges vidám határozottakat kerülgetsz Kabai Zoltán (1970-)

Zörgő avarban sétáltam veled, hajadban szőkén csillogott a fény. Rád néztem, halkan azt mondtam neked: nagyon sajnálom, hogy már nincs remény. Szédülve álltunk kertünk zöld gyepén, nevettél, együtt nevettem veled, nevetve mondtad, nincsen több remény, amikor megfogtam hideg kezed. Tudod, a végén semmi sem marad, hogy itt voltál, azt is csak képzelem. Agyam felizzik majd a hó alatt, csak arra kérlek, hogy sétálj velem a fák között, a kerti tó jegén. Mint álmomban, ha nincs is már remény.

Röpülök egy álom belsejében, mint egy méh bundájába ragadt pollen, tudtam, őrült vagyok, a hold s a nap velem röpülnek. Sűrűvé gyülemlett a világ, egymás fejére áll fa és favágó, munkában fűrész és fejsze, a hasábokról forgácsok pattannak le, a maszkulin gyantaillat üvegcséért kiált, és hirtelen összeáll a rend: a nincsből cserje sarjad, a kincsből semmi nem marad, a lesz visszanéz, mielőtt elszalad. Filip Tamás (1960-)

Beletaposni a kérő reggelekbe, a delet tűzni kalapom mellé s egy öleléssel beszakítni az éjjel bársonyát, - így hetvenkedett az óriás. Csak egyszer benézni a reggel kapuján forró delek előtt mélyen meghajolni s pici csillagokkal etetni a roppant éjszakát, - így álmodott a törpe. Somkuti Gabriella (1929-2013)

Valahol már az ősz dalolgat, és hullanak a gesztenyék, vad szél-fiuk lombot karolnak, s kacagva hintik szerte-szét, valaki jár a szürkületben, s szívében őszi dal fakad, valaki búcsúval köszönti a messze-szálló darvakat, valaki áll a fenyves alján, s a szeme könnyel lesz tele... szél sír a park arany-avarján, s koppanva hull a gesztenye. Wass Albert (1908-1998)

Emlékszel a hajdani őszre? Nem volt soha szebb, szabadabb! Öleltél - mint partja a tengert, Csapkodtál - mint partot a hab. Gyötrődve tűnődöm azóta, Sorsom mire szán, hova visz. Rabbá teszi partja a tengert, Megbontja a partot a víz. Székely János (1929-1992)

Rámtapadsz lomha kéjjel, máskor meg letepersz; néha kevés az éjjel, néha elég a perc: hol fékezve fokozzuk a vég akkordjait. Hol meg közelebb hozzuk, ami távolodik: tudatos-öntudatlan, egyszerre-remegőn, ébren a bódulatban egy ócska heverőn, vagyunk rossz vánkosok közt boldog cinkosok. Jatzkó Béla (1919-1975)

Reggel az ember felépíti a személyt, akit estig vállalnia kell, álmait agyából kimossa, didergő testére divatot húz, előveszi közhelyeit, hogy semmi ne érje váratlanul, önmagát otthon hagyja - azután elindul, felszáll egy villamosra és nem érkezik meg sehova. Somkuti Gabriella (1929-2013)

a levelek is visszafelé hulltak azon az éjjelen beleolvadtunk az erdő szövetébe cipőm orrát bámultam félszegen a bugyrot ahová Isten száműzött karjaid rejtekében vacogtam – hagyva hogy az esőcseppek végigfolyjanak szerelmünkön hogy benned lassan átmelegedjek s hogy magadba zárj – mint gyűrűiket a fák Oláh András (1959-)

Micsoda csend De gyönyörű az őszi táj a sárga nyár is égre száll feltündököl a láthatár gyönyörű őszi táj A felhő csupa buborék közötte vékony kék az ég a szél kiáltja szerteszét: ne még ne még! Kiröpül az egész határ – de gyönyörű az őszi ég – a szél süvítne még: ne még! amit gyűjtött a sárga nyár a szél süvítve vitte szét soha nem adja vissza már ez a gyönyörű őszi ég amit röpít a kék határ soha nem adja vissza már se ősz se tél se ősz se nyár! Gyurkovics Tibor (1931-2008)

Hát persze, hogy parázna vagyok, még a gyümölcs húsába is úgy harapok, és úszni a bőerejű és ellenálló testű folyóban is úgy úszom, és a szemem is más szemekben úgy mártja meg magát: hát persze, hogy parázna vagyok, ivarérett jelzőket nyilazok ki a világba, és azon tűnődöm ébredés előtt, milyen gyermekem lenne, ha nyírfa, ha az ősz, ha láng, ha szűz lenne az anyja. Bodor Pál (1930-2017)

Hozzád igyekszem, vállat vonva, fenn a szürke ég oldja bennem énekét. (Mit ígér, ki naponta jajongva kel, s ajtót nyit az éjre, mintha értenék.) Kedvelt szavaimban magamban viszlek, tervezek veled nyarat, új ölelést, selymek ragyognak, a fény is felszisszen, ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért. Esik. Lábadozik a szomorúság, a félelem törékeny ágára ül, szívemben elhervad a szó, ború szánt, miért maradtam ily árván, egyedül? Míg igyekszem, szavak futnak énelém, szürke ég oldja bennem énekét. Böszörményi Zoltán (1951-)

azon az estén, mint a mesebeli hableány még szétnézett e földi világban mielőtt alábukott. teste nem vált semmivé, lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett a mennybe. azóta a parti fák minden sikolyra ágaikkal a víz fölé nyúlnak, a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra szemfedőnek ereszkednek az éjszakák. a búvárok retináján ezután örökké ott lebegnek a hajóablakokban kalimpáló széklábak, mintha emberi testek keresnének kiutat, de csak vörös terítők kúsznak elő az iszapból. elnyelt kiáltások buborékai szállnak a felszín felé a fülsiketítő csendet felkavarva. miközben a keresők félelme a kudarctól és még mélyebb félelme a sikertől a tieddé lesz, az alig kivehető foltokra tekeredik a sodrásban a hiábavaló idő: élőhalott leszel s te is eltűnsz az örök várakozásban. Bara Anna (1949-)

Ha este megjövök, van, hogy szorongok, ne kérdezz, csak legyél ott. Mikor a vállamra ül a félelem madár, s bordáimhoz közel károg, ne hessegesd el, csak legyél ott. Mikor a kis, szépnek látszó pelyhekből egyszer csak mázsa teher lesz, a testem megrogy, ne emelj le semmit, csak legyél ott. Mikor téged okollak, s bántalak a semmiért, bocsásd nekem, s viszonzásra kérlek ne keress okot, csak legyél ott. mert ha este megjövök, van, hogy szorongok, nem kell, hogy megértsd, csak engedj magadhoz, hadd legyek ott.

Vasárnap este, borzasak a fák, hajlik nagy esőre az ég, ma este súlyosan hajolok rád, számon csodaszép muzsika-beszéd. Angyalom, a fejedet ne rázd, gyöngy a nyakadon, szétpereg, megrázkódik az ég, de ne lásd, leütő gyöngyei ménkövek. Oda, hol ágyad van, elvezess, égszakadásban megszeress, utána a világ kiderül, Dávid király a holdban édesen hegedül. Nagy László (1925-1978)

minden délutánban van valami szomorúság ez nem olyan szembetűnő nem látható azonnal csak mikor már szétesett s darabkái lecsorognak az ereszcsatornán kicsipkézik a kerti tó tükrét szilánkokat menekítve a fényből riasztó hamarosan vége újra véget ér valami gyönyörű valami csoda elmúlik az örökkévalóból egy pillanat ám amikor végleg átadnád magad a csüggedésnek olyasmi történik amire nem vagy felkészülve eljön a pillanat amit legjobban vártál mégsem szeretnéd nehéz búcsú egy villanás ami bearanyoz minden létezőt rögtön elillan az imént még láttad de pár pillanat múlva eltűnik a horizontról még marasztalnád húzva az időt valóban csak egy szempillantás megállítanád megőriznéd lepréselnéd le is rajzolnád csak időzne még egy picit végül ő rajzol körbe téged magára húzza a hegyeket hosszú csendekkel takarózik narancsban izzó örömével még utoljára emlékeztet milyen gyönyörűség élni Hajnal Éva (1960-)

az ősz tekintetéből kihalt az öröm kívül rekedtünk mindegyik körön lettünk eldobott kő vagy levetett kabát markoljuk a rácsot hogyha valaki bánt félelemmel telnek a lélek terei éjszakáinkat a csönd áthangszereli menedéket kutatunk – picinyke odút – hová a silányságnak nem vezet fel út árnyék maradunk – voltunk bármilyen ügyes: egy másik kéz nélkül mindegyik kéz üres Oláh András (1959-)

duinói paradoxon Szárnyas hajóról nézni a halk, halódó partot, ahogy Isten szépen lecsupaszít mindent, alkot, egy angyal meg a szikláról nézi a tengert, vizet, köveket, szemetet, nem akar, nem akar látni embert. Jász Attila (1966-)

már semmi sincs, csak bőrömben felejtett bűvölet és bamba csend. Tenyerünkbe bújtatott csoda, álmában kitakart ámulat, kagylóba zárt gyöngy, most ez maradt. Pihegő varázsmadár kabátom alatt… Hajnal Éva (1960-)

Nézz a Holdra: olyan furcsa-szép, mint ha félig képzeletből volna! A Hold: tükör; benne mind a kép, amit csak képzelsz, fordítva tündököl! A Holdon minden fordítva van: ami biztos itt – ott az mind bizonytalan, a Holdon vacog és dermed, ami ég, a Holdon tűznél is forróbb a jég, ott az a nehéz, ami súlytalan, de egy sóhajtásnak is súlya van! Nézz a Holdra, mintha álmodnád: mintha némasága hozzád szólna. Lépj a Holdra. Ez a távolság, mit lelkünk megtesz évezredek óta. A Holdon minden fordítva van: ami biztos itt – ott az bizonytalan: a Holdon vacog és dermed, ami ég, a Holdon tűznél is forróbb a jég! Végre, végre te meg én: siklunk-botlunk a Hold forró jegén! A Hold tükör, a Hold titok, amit sose láttál, itt láthatod, ám e helyen hosszan nem időzhetsz, mert szived sötétül és hajad ősz lesz! Tükörbe nézni néha kell, tükörben élni nem lehet: ne törd, ne rejtsd pincédbe el, de mentsd ki belőle képedet! A Holdon minden fordítva van: ami biztos itt – ott az bizonytalan: a Holdon vacog

A szavak végén elcsukló szótagok, mint omló földlemezek, egymásra csúsznak, elfedve a köztük eltelt éveket. A megrekedt mondataink közé hegységek gyűrődnek fel. Egymillió év az ajkunkra száradt. Pórusaink repedései között a levegő elfogyott, akár a szavak többletjelentései. Kiss András (1994-)

mint szétdobált ruhák a napszakok úgy hevernek az ágyam körül s én meztelenül fekszem éjszakába dőlő nappalok köhögnek s a testem olykor megremeg csak az az ismeretlen perc van rajtam ami az est előtt múlik el s mikor megfogalmazódik bennem egy be nem fejezett kérdés Kiss András (1994-)

Illusztráció: Simon Péter Magam mögött húzom az árnyékom, súrlódik az aszfalton, noha suhan- nia kéne, el ne kopjon még idő előtt, el ne szakad- jon a szerelmes viszony, ami összeköt a lenti és a fenti világgal, amíg, amíg csak le het. J ász Attila (1966-)

Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék – már nem tudom, valóban mi vagyok – sugárba vonnak őrült naplementék, s beharmatoznak józan hajnalok. Hárs Ernő (1920-2014)

az angyalok azért remek famászók magabiztosak akár az elszálló évek akárcsak az ifjúság maga az angyalok kivételes famászók igazi kihívás a tudás fája túlontúl veszélyes megeshet hogy a szárnyukra is szükség van pedig az igencsak kényes dolog helyzetükből kifolyólag Fellinger Károly (1963-)

Hirtelen megtorpan az egykori helyszíneken, utcákon, tereken, kavézókban, ahol jóleső fáradtsággal a tagjaikban a reggelijüket költötték nem is olyan régen még, a nagytemplom barokk szószéke alőtt, a templomtorony körerkélyére felpillantva, ahová azokon a meredek falépcsőkön felmásztak valamelyik nyáron, és ugyanazokat a szobákat keresi, ugyanazokra a székekre ül le a sarokbann, a bőrbevonatú padokra a központ közelében, ugyanazokat a zenéket hallja, ugyanazokra a helyekre megy vissza, mint ahol együtt jártak az erdőkben, a gombákat, növényeket vizsgálja, a tavakat figyeli, ahol nem is olyan rég még..., hát igen, és városokban jár, amelyek már nem ugyanazok többé, a parkokban, bisztrókban,vendéglőkben, az üres csónakokban, kis garniszállók, motelek és panziók falai között kapja fel – hiába – egy-egy ismerős hangra a fejét...   Fekete Vince (1965-)

1 csak állni fenn a vártetőn egy lépésre a semmitől a rettenet kiül a hóra várni az el nem hangzó szóra mely megtaszít vagy visszatart omlik a kő omlik a part 2 Ha most minden ezután eltévelyedő ember helyett vezekelni lehetne! Ha a világnak elég volna egyetlen biztos zuhanás egyetlen gyász egyetlen könnycsepp a szemedben egyetlen végzetes csók a földnek köveknek arccal lefelé ölelésre ficamodott karral! Cseke Gábor (1941-)

1 kihaltak volna az évszakok, megdermedt zöldben fürödnek a fák. Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok, megkövült idő, haláltalan világ. Nem merek élni, lélegzeni sem, azt hiszen néha, nem is ver szívem, csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog. Rettenetes nehéz az idebenn. Hát élek, félek, alakoskodok. 2 Köztem és köztem ott áll a világ, mint a tükör arcom és mása közt. Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt. Örömet búra, bút örömre föst. Telet játszom: hajamat behavaztam, de velem szemben a tükörben tavasz van: hó hullatja szirmát vagy meggyfa-ág Tejútja leng, az Androméda-füst ködöl, görgeti fényét sár, virág. 3 De jó is, hogy nem lehet ugyanaz soha, ami magamagának látszik. Hogy halandóban halhatatlan havaz, hogy a mindenben esendő-én halálzik. De ha majd szájam elé tesznek orvul, s mosolyom dermedő jéggé csikordul, mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít. Bella István (1940-2006)

Még óvakodva lép az ébredés. Vékony kezét kinyújtja, várom. Magasra nő a félelem a láthatáron. Felleg hajol fölém, ma éppoly nincstelen; ha szólna, érteném, lassan megismerem, ahogyan téged, a legutolsó fedezéket. László Noémi (1973-)

Harmóniába rejtett szépség Csonkaságba zsúfolt épség Hajnalban megbújó sötétség Fájdalomba préselt könyörgés Felkiáltok. Halljátok meg. Itt vagyok. Csodaként. Hangtalanul. Érintésért, megértésért Ölelésért, gyertyafényért Kúszva, könyörögve A nagy keretre könyökölve Golgotákon megfeszítve Sziklákat elgördítve Meghalva és megszületve

Mert úgy szeretsz, ahogy szeretem, mert nem fáradsz sosem ölelni, mert nem tudok veled betelni, mert te vagy maga a szerelem, mert minden rezgésed figyelem, mert nem tudok másra figyelni, mert kezdem magam irigyelni: mert velem vagy jól és csak velem, – mert küzd bennem gőg és félelem: mert aki jön, el is tud menni, mert nem lehet mindig csak nyerni, mert a vesztesnek nincs kegyelem, – alig merem megismételni, hogy úgy szeretsz, ahogy szeretem. Jatzkó Béla (1919-1975)

Lidércek, kelepcék, mint egy vízesés, amely a szemhéj alól elszabadult. Álommárga, albumavar. Egy gesztus, ami fölébreszt. Tűzbe szórt só, ágak háncsai alatt a nyers hús. Illúziók ollói. És szétvagdostak mindent. A hajadat, a múltadat, az életedet. Beletúrtak a pelyhedző maszkok közé is. Megsérült a mosoly, a hazugság. Elbódult napokba fetrengtél, rohanásokba csomagoltattál. Múmia lettél, ki tudja hány réteg méz, ólom, mész van lényeden. Kántor Zsolt (1958-2023)

"Jót tesz neked a szerelem" - mondtad, mialatt felöltöztem, - "az, ami történt közted s köztem, meglátszik szádon-szemeden, a szemedben a bánat kisebb, a szád, az arcod pirosabb, szerettük egymást jó sokat s nem fáradtabb vagy, hanem frissebb." "Az orvosok is, - felelem, - mondják: a testi szerelem használ a szívnek, mint ahogy lépcsőkön menni fel gyalog". Kacagsz: "Ha egyforma a hasznod, miért nem a lépcsőn választod?" Jatzkó Béla (1919-1975)

Álmodó hold... Éjbe lengő néma lámpa, alvajárók, bús bolondok, tolvajok barátja. Vaksi fényed újra éled, mint gyermekkoromban, hogy a hanton - síri fantom - százszor elbolyongtam. Napsütésbe, déli tűzben ábránd-lepkét sosem űztem. Te voltál barátom, álmodóknak éji napja, gyöngy-naszád, bús karcsu sajka, céltalan, vak álom. Most vezess te... És hogy útam meg ne lássák, vesd rám gyötrő szerelmemnek fekete palástját. Lengj előttem fönn a ködben, hisz te elvezethetsz, szent delejtű, fecske lelkű ijfú kedvesemhez, ő a holdsugár kisasszony, ugye hivogat panaszlón ablakának árnyán? Félig csendesen merengő éjszemű szelíd istennő, félig vad cigánylány... 1908 Kosztolányi Dezső (1885-1936)

Fura, amikor szerelem feszül szerelemnek s meddő viták rabolnak értékes perceket, miközben éltünk homokja egyre gyorsabb ütemben pereg, hogy azután másik dimenzióban, - talán egy felhőszélről - lábunk lógázva nevessünk felfuvalkodott önmagunkon és szemrehányón rebegtetve szárnyunk elsuttogjuk újra, én szerettelek... Márkus László (1955-)

A harsány napsütésben oly csapzott már a rét és sárgáll már a lomb közt a szép aranyranét. Mókus sivít már és a büszke vadgesztenyén is szúr a tüske. Radnóti Miklós (1909-1944)

Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép, augusztusvégi, halk tücsökzenét? E gyönge hűssel átszőtt és halott növényektől fanyarkás illatot? E világon túl bűvölő varázst, világon-túli csillag-zuhogást? E gazdag éjt, mely épp azért csoda, mert múló, s vissza nem térhet soha. Csorba Győző (1916-1995)

ó charme ó vörösborral teli kannák az esőben ó szív alakú bársony szelencék a hóban; a tánc közepe. a kámzsába bújt nők ó idegeim ó halál szarvasbogár lakik az ótestamentumban egy gesztenyeszínű radar s kaméleon rohan a gázcsőben hallod? most minket figyel egy náthás denevér; álmomban megcsókolt egy rózsa s vére a számba folyt Leonardo halála után még nyelt egyet hallod? a hirdetőoszlopban ő sikolt amikor a bárban elalszanak a piszkos neonok. s a lámpavasban egy másik számrendszer hologramja élő számok szaglásszák egymást kúpok síkok lila lampionok között széttárja hosszú combjait Ariadné Kántor Zsolt (1958-2023)

Érzem, hogy még sok minden kívánna megszólalni egyszer általam: elfojtott dübörgés némasága, kőrepesztő föld alatti lárma, füstön átszivárgó fájdalom. Nem tudom, szélnek, tűznek, vizeknek adósa még mennyivel vagyok... De helyettem álmaim fizetnek – kaput tárnak nékem, és vezetnek, követni a hajnalcsillagot. 1960 Halasi Zoltán és Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova (1889-1966)

Robinsonként egy lakatlan szigetre sodródva szinte ujjongtál azon, hogy egyszer végre értelmes szerepbe szólíttattál, hogy élvezd szabadon magányod meghitt csöndjét, azt figyelve, mi belső hang csupán, s e hang mögül legbelső éned rendje földerengne, nem lenne külső zaj, csak egyedül fedeznéd fel a holtig gyötrő titkot, hogy romlik minden benned, s ami itt volt: csak változás csupán, csak egy szakasz rejtélyes létedből. Oszd meg tehát Péntekkel ezt az áttetsző csodát, mert végül úgyis magadra maradsz Tompa Gábor (1957-)

Egymás szemébe nézzük bele azt, ami nekünk távol. Lógunk két párhuzamos cérnaszálon, melyek végtelenjében a kard áll, vagy jobbik esetben egy álom. Jánk Károly (1967-)

régen egy könnycseppben laktunk de ezen a nyári forróságon elpárolgott s csak mi maradtunk ketten, nem meztelenül csak kifosztva, bezárva egy maréknyi ósdi közhelybe s egy rég halottnak hitt vágyba emlékszel a könnycseppben ott volt a sós tengerek minden titka Odüsszeusz édes bánata a nimfák leple s az inga nem járt nem beszélt nem volt óra hogy szememről a ködöt s a szivárványt örökre leoldja mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat némi rútság és sok önsajnálat fonnyadó hús és sok vacak óra hol bárd az inga s a szele súrolja szinte percenként a tarkód s a kényszer, hogy valamit akarj ott hol már régesrég nem lehetsz mert valami kiszikkasztotta a te külön tengeredet Tamás Tímea (1962-)

hozzánk feketednekaz árnyak - ártatlanságunk gyökerei a kihunyó fényben megtántorodik az ég kiszáradt fák csonkjai alatt kuporgunk levetett kabátunk ad menedéket a csöndnek s megmártózunk még egy utolsó ölelésben Oláh András (1959-)

Mikor az első zuzmara megül a rózsafákon, töpreng az ember, mit tegyen, hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon. De tudja, fájni fog soká, mert büntetlenül nem lehet szeretni, az ész végülis megadja magát, ha majd a szív nem s nem akar feledni. Mert zuzmara a rózsafán, mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. – A nyári tücsökcirpelés most ér a csillagokba. Zelk Zoltán (1906-1981)

Gyönyörű például a fáj gyönyörű a muszáj az út, mentiben kétfelől a tilalomfa-táj gyönyörű üres felület hányadszor elsimítva tenger homokban hány tekercs előkerül aligha gyönyörű hosszú ölelés az értelmetlen ellen csak éppen látni, hallani és mondani ne kelljen gyönyörű végenincs mosoly a semmi helyén nem ringat, nem tart, nem sodor csak enyhén, gyönyörű például a bog ha csokorra kötötték szíved fölött, mert nem dobog szép virtuális emlék szép virtuális búcsúszó habszivacs díszdobozban mielőtt szájról szájra száll vagy a fogakhoz koccan. László Noémi (1973-)

álmomban térképeket készítettem hogy aztán mégis eltévedjek a kiürített házak csontig kitakart falai között egyszer téged is belerajzoltalak álmaimba szemed zöldjével takaróztam a mély ájulásból titkot kutató szavak hidege ébresztett s mire igazoltam magamat már seholsem találtalak - - - Oláh András (1959-)

Tavasz: Naponta új fények, naponta új hírek, új mesék, csintalan hazugságok: valami újdonság születik. A gondolat rejtekén remények, álmok. Színekbe bújik a táj, a fecske lakója lesz a háznak. Friss élet robbanása, megismerés őrülete, titkok, titkok és újabb titkok várnak. Születő fények, illatok, távlatok, ráérzések ereje, jelen időből érkező hangok, csiklandós ízek – kövek alá rohanó patak, gondolataim rejtekében fölismertelek, megtaláltalak. Most így könnyű az egyensúlyt tartani, az elszabadult hangok a jövőről beszélnek – a reményt vélem hallani. Nyár: Kőbe zárt sóhajok kitörnek, tenyeredben lakik az éden. Rövid éjszakák forrósága a titkok fuvallatát hozza. Pirkadat, arcod tüze lobog az égen, öröm gyümölcsei érnek a fákon, fények, mosolyok. Amit a képzelet átölel, mind a tulajdonodnak tudhatod. Tükör előtt mondj mesét, légy bűbájjal teli, mint szerelmes kuruzslók. Árulkodó pillantások, hírt szülő hajnalok, érintések, vidám repülés, örömeidet a nap fénynyalábja könnyen fölfedi. A fa

táncvioláid elhervadnak. violinkulcsok szakítják át az álomhálót. női fej dermed a sötétbe belefekszem a füledbe. mint alvó nyugágyba hintáztat az éj a haj a folyó. a szél összehordja a hold hallójárataiból a kavicsokat, kőhalmaz emlékezik arcodra. görbe a tenger meghajlítja fénybádogjait a reggel mennyi csatorna csarnok tükrök bevizezett kreol testek sziklák erotikusan fehér nélküled a part ázó papírlapokból SZÖKNEK EL a betűk a neved fű csupa zöld tiszta sík HAJLAT; leperegnek emlékedről a szavak a képekben kereslek mint szétdúlt titkokat. Kántor Zsolt (1958-2023)

a legszebb vers a zuzmara egy medve mélyebb lábnyoma málna, méz és áfonya a legszebb vers egy őzsuta a holdvilagos éjszaka a kis kunyhónak nyers szaga a természetes éji vágy a legszebb vers a szénaágy a legszebb vers a meztelen testeden az én kezem a szeretés, a kuncogás a legszebb vers nem megszokás a szakállad az arcomon egy fénycsóva az ablakon a legszebb vers, ha érkezel a tejszínhabos szép eper vagy málna vagy épp áfonya a legszebb vers lehet lila a legszebb vers a halványzöld tekinteted, amely betölt az indulás, az érkezés a legszebb vers egy tévedés

És egyszer minden ajtó zárva lesz. Sehonnan nem indulsz, és sehová nem érkezel meg, csak egyre kint rekedsz, még azt reméled, hogy valaki vár benn, de a ház egyre ismeretlenebb, hiába kopogtatsz, magad se hallod, emlékeid se tartanak veled, világod hiányát mintázza arcod. Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy, nem változik se kint, se bent a semmi. Nemlétedben a lét se lesne meg, miért kellene neked észrevenni? Szabad vagy! Ez se élet, se halál. Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj. Gál Éva Emese (1955-2022)

Olykor ki kell eresztenem az őszt, ott motoszkál a nyaramban, kikaparta már a felét, sok melankólia van bennem amúgy is, bűntudat, rozsdás szögek, nyálkás avar, hát menjen csak, amíg el tudom küldeni, utána már úgyis semmi, reménykedik az ember, hogy ezen múlik, pedig múlik mindenképpen, el. Demény Péter (1972-)

Ahogy kiesik a lexikonból a falevél, megremeg, akár egy kérges, ráncos kéz, préselt, gyűrött múlt, mennyi hajnal van benne, esők, darazsak emléke, május, június melege, keserű, gyógyító nedvek, rostok, inak, erek, alkonyi szomorúságok, óvatos érintések, magány, együttlét egymásba nőtt redői, lemondás, füst, suttogás, szomj, érintések nyomai, árnyak, éjek, bíbor, arany, felejtés, szél, az erdő szaga, könnyek, szavak illékonysága, mennyi idő, ima és lobogás, hajlongások, tépelődések pora, nevetés, vihar, csend, sejtelmek bezártsága, élet, remény széthullása, zene, bogár-lábacskák kaparászása, ásítás, ősz, titokban elrebegett vallomások, tűz, ágak zaja, ajkak egybesimulása, forrósága, megérett világ, lebomló lét, miért hagyod el ezt az édes régiót, ahol hűlt helyedet senki sem siratja? Kántor Zsolt (1958-2023)

Visszatartott-lélegzetű világ legyőzetésből nőtt harmóniák midőn a béke béke már a cél s a megnyugvás a legfőbb szenvedély mert fölgyülemlett úgy a harc belül hogy kis híján túlcsordul és kidűl s – olvasztott érc – árad félelmesen Távol villámok késő szerelem. Csorba Győző (1916-1995)

Forgószél-ének. Ismételt évek. Gyorsuló ritmus: centrifuga-végzet. Szédült évszakok, kétséget érlelő visszatérések. Újrakezdő kanyar-lendületek. Minden újabb körben kiszakad belőled valami nehezék. Borzong a szem; távozik, mit el sem engedtél. Tűnő arcok forgataga, kihulló, elvesztődő emléktárgyak. Lenne még, lenne még, ami fájna. Fogyó lendület egyetlen iránya. Benő Attila (1968-)

vacog a kezedben a telefon– maroknyi fuldokló remény – a szavak elakadnak hamar: az a másik semmit sem értett meg belőled – érzi azt az ember amikor nincs tovább – itt kint másképp esik az árnyék a mindent felélő bolond szorgalom miatt elfogytak a feladványok a nyitva hagyott kérdések de a megfejtés-mező mégis üres maradt és üres vagy te is amikor fojtva elköszönsz s ha pár másodperc múlva halk búgással remegni kezd zsebedben a készülék – nem számít már: úgysem veszed fel Oláh András (1959-)

Pár pillanat: fények az égen... aztán eltűnnek a sötétben. Ámuldozunk, hogy milyen szépek, Pedig csak rideg törmelékek, miknek nincs fénye, ragyogása, rohannak, amíg tart a pálya. Sorsuk egy nagy találkozás: Felizzanak, s nincs folytatás. Kamarás Klára (1932-2022)

A csend, mint vastag porlepel lebeg a nyugvó tó felett, s a lihegő nyugtalan szelek is aludni térnek hegyek odvába. Csak a csavargó, kit álmából kakasszó vert fel, nyúl mogorva kavics után, mivel elűzheti a lármázó, begyes madarat – s ahogy ráocsúdik a hajnali tájra, mint billegő ág hull alá keze, míg önfeledt kurjantásában szárnyrakap egy zsibongó fecskeraj. S hajadonfővel, szemeit törölve, a messzi város felé indul. Nem így a bölcs, ki magányos sziklán virraszt s tűnődve néz maga elé. Olykor gyöngyöt fűz vagy játékot farag, mosolya körül lepkék kergetőznek. Mosolya lámpás, estéli szeleknek s az eltévedt nyájnak mutatja az utat – kedvesem, ha látnád, virágoknak vélnéd kezében a szerszámokat. Zelk Zoltán (1906-1981)

Táncold el a szépség és a fájdalom himnuszát, a győzelem és a megvetés piruettjét. Mozdulataidban a feloldott kövületek zokognak. Karod átnyúl a világ rútsága fölött, Ujjaidban tárt sóvárgás, Talpad alól felszökken a vágy, faágról faágra repdesel. Ha leomlasz, bezúz a gravitáció. Ágai Ágnes (1932-)

Legendák virulnak tar bokrokon, regények mélyvörös óbora csordul. Barázdát vet a föld, a homlokom, úszik a hold, a szívem kifordul. Fürdik a fényben. Csupa moha. Nézd, ez az oldal északra néz. Ide húzódott a sok mostoha, ide a könnyű, ide a nehéz. Itt mocorognak az enyves idők, itt ez a kátyú: a szülői ház. Szépek és rútak, rossz szeretők. Ettől a hideg most is kiráz. Itt van a félsz is, reszket előttem. Ághegytől ághegyig fonalat szőttem. László Noémi (1973-)

Tört szívemre rozsdás levél billen Közönyös küszöbömön fázósan topog hívatlan vendég a magány Felhők készülődnek elsírni sötét gyászukat Dérrel csatázik füvek hada kardjuk élét harmat csorbítja Tetten ért szerető rongyait sietve kapkodja magára az ősz Pethes Mária (1955-)

Gondolod, kerül életed útjába Egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike, Hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson téged, S lohassza kedved, merészséged. Jóságos kéz utadba azért tette, Hogy te megállj mellette. Nézd meg a követ, aztán kezdj el Beszélgetni róla Isteneddel. Őt kérdezd meg, milyen üzenetet Küld azzal az akadállyal neked. S ha lelked Istennel találkozott, Utadban minden kő áldást hozott. Prohászka Ottokár (1858-1927)

akár a tölgy melyen futkos az idő toporgok létbe gyökerezve ágaskodva karmoljuk az eget fényre fektetem szívemet nem hagyom télre elárvult magamat csontig fáznék ha lehullana rólam minden ölelés Olasz Valéria (1956-)

narancsfényű utcáktól megrontott jöjj teliholdcsapáson bolygó idegen éjruhám lilában-kékben ázott ágyamon keresztbefeküdni látni fejtetőn velem a világot jöjj őrülten forogni fehérből-zöldbe oldódni zöldből-vörösbe vörösből-fénybe fényből-vérbe békét ne keress nálam földnyi szerelmet őrültet féltőt rikítót fényeset gyötrőt teliholdcsapáson bolygó idegen éjruhám lilában-kékben ázott megtalálsz… Ábri Pacl Judit (1962-)

már rég felöltöztél a halálhoz és itt hagytad nekünk az otthontalan álmokat az emlékezetből kikoptatott napok ott gurulnak az októberi szél pofozta falevelek között – már más dimenzióban vacogunk: én az időre gondolok ami nincs többé ami hajítófát sem ér nélküled… nézem a szemedben virágzó éjszakát és reménykedem hogy találsz valamit amiért még érdemes… s tudnod kell: arcodat viszem ha elmegyek Oláh András (1959-)

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről kiválasztanám ezt az éjszakát, ahol a holdfény kiszakad a mennyből, s ragyogása az égre visszahág. Mintha fénye a föld paplana lenne, az egész világ alatta szuszog. Puhán domborodó lélegzetekre írnak sebet a hullócsillagok, de a takarók lassan szertemállnak, mint szirmai az ébredő csodáknak, s teljes arccal feltündököl a hold. Ezüstbe önti, árnyalja a tájat, ami létet nem választhat magának, csak örökli a mennyet és pokolt. Gál Éva Emese (1955-2022)

Hol keresselek? Hol találjalak? Mely csillagról jössz, melyik nap alatt? Van-e bensődben ismertetőjeled, szíved jobb, vagy bal oldalt viseled? Én egy csillagról, onnan származom, hol szívet hordunk mindkét oldalon. Falu Tamás (1881-1977)

néha még koppan lassan kimértem belőlem is valami tiszta valami új és valami annyira ismerős mozdulat ami közel tud vinni a valósághoz és néha nehéz elhinnem hogy mindennek épp így kell lennie épp ennyire bonyolultnak már nem kéknek csak valami halvány derengésnek oszlopokkal és boltívvel vállamtól válladig feszült várakozásban a tudathasadás peremén Csurai Zsófi (1974-)

a levegő mozdulatlan mégis visszavonul a délután jól a pince mélyén érzi magát a semmi sötétben ahol a a kapcsolatra képtelen érzelemmentes éjszaka a kedvese Gyukics Gábor (1958-)

Nézd csak hogy viszi a szél azt a kicsi Színes pillanatot: Messze röppen, Szállva, Szárnyait kitárva Megszüli a Napot!

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol csak keserű lapi tenyészget sanyarú sorsú emberek szomorú szemében alig pislogó mindegyre el-ellobbanó fakó reménység révedez hogy egyszer mégis vége lesz fekete kendők kalapok pergamen arcok alattuk s mint a kezek a térdeken ülnek maguk is félszegen a velük rozzant egy-rokon megszuvasodott padokon ülnek akár egy metszeten mexikóban vagy messzi fenn vancouver jólápolt gyöpén indiánokat láttam én így ülni ilyen révedőn reményt már alig rebbenőn térdükre ejtett két kezük az életünk az életük azért mentem oly messzire belémdöbbenjen mennyire indiánosodik szemünk tekintetük tekintetünk akár egy temetés után telő vasárnap délután 1982 Kányádi Sándor (1929-2018)

vannak vidékek ahol az ének kiment szokásból ha van is élet azt hihetnétek mindenki gyászol pedig csak védett helyen az ének valahol mélyen szunnyad a lélek legjobban féltett gyönge csücskében vannak vidékek ahol a népek csöndben az ágak jelekkel élnek beszélni félnek viharra várnak 1982 Kányádi Sándor (1929-2018)

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül szavak sarjadnak rétjein gyopárként sziklás bércein szavak kapaszkodnak szavak véremmel rokon a patak szívemben csörgedez csobog télen hogy védjem befagyok páncélom alatt cincogat jeget-pengető hangokat tavaszok nyarak őszeim maradékaim s őseim vannak vidékek viselem akár a bőrt a testemen meggyötörten is gyönyörű tájak ahol a keserű számban édessé ízesül vannak vidékek legbelül 1982 Kányádi Sándor (1929-2018)

Ha egyedül leszel majd, telefonálj kis tücsök, eljövök hozzád, ne félj, piciny székedre ülök: hallgatom cirpelésed, míg te csöndem hallgatod, és örülök, hogy örülsz, hogy itt vagy, hogy itt vagyok. Fecske Csaba (1948-)

kiterítve fekszünk: eszmék rögeszmék szennyese közt csupa eldobható kacat s picinyke jó: amit szerettél amiért szerettünk - - - mikor eljött a végső napfogyatkozás mint tűz mélyén a vörös izzású hasábok összecsuklottál te is szemed parazsa hamuvá szürkült a helyébe nem jött már semmi csak azok a fegyelmezett rendbe gyúrt virágok szipogtak a hóba mártott fagyos rögök fölött Oláh András (1959-)

Ujjongjunk együtt, hogy a fű kinő, tapsoljunk, amíg hajlongnak a fák, szeressük egymást, amíg nincs idő, mert hogyha van, a csontunkig lerág, s mint méla vad, az ínye közt kiköp, hullámverésben vergődünk tovább, míg változásunk örvényébe lök a néma ár, s az egyre mostohább, bolyongó Hold, mely nem találja már sugárzó udvarát, hol egykoron, egy önfeledt, szikrázó csillagon zuhantunk boldogan, mint vak madár, s most kellékeink: időmarta szárnyak, egy más bolygón felcsatolásra várnak. Tompa Gábor (1957-)

Talán egy kő, vagy kettő, egy kavics, a csillagok, a kézmeleg a tárgyakon, és a gondolatok; az ábrándok, a vágyak, és mindaz, ami már elmúlt, ami már nem lehet:  lemondásokból kitölteni tereket. Horgos, 2008. december 20. Bata János (1963-)

elcsitult a hazatérés mámora felszállt a köd s mint Ithakát a tenger körül ölel hiányod tekintetem a végtelenbe réved - fölsejleni látszanak távoli tájak sirályok köröznek vigasztalan egyhangúsággal bennük magamra ismerek nappal rólad álmodom de éjszakánként - ha semmi nesz - Nausikaa veled ébredek Oláh András (1959-)

Lilabóbitás útszéli gyom, árokpart árva éke, talpig fegyverbe öltözöl, pedig lelked csupa béke. Neved gúnyolva mondja: szamár! s gyűlölve mondja: tövis! Pedig te csak élni akarsz, ha hazád mostoha is. Porban s napban sorvadva virulsz torzonborz vértezetedben: sok kín szerezte neked e jó páncélt a sebek ellen! Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely megbántott - Jaj ne bánts! (Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy, szegény bogáncs?) Nekem szép vagy, dacos virág, sivatag utak éke: hol az élet mást megöl, te megállsz, talpig fegyverben a béke: s mintha tudnál valamit, barátságtalan, bús virág, amit nem tudnak, csak sasok és katonák. Mozdulatlan katona vagy: befelé őr, őre magadnak! Őrt állsz és szárnyas gyermekeid a messze jövőbe szaladnak: és állsz még, állsz még akkor is, mikor az ősz maró esőiben megrothad a rét és jön a hó. Mint múzeumban holt lovagot páncélja idéz kevélyen, szuronyos csontvázad úgy zörög december jég szelében: de mint holt őr, helyeden maradsz egészen az új tavaszig, melynek,

mosolyt kaptam elszaladtam hullámokra felnyargaltam vizek hátán szelek szárnyán várakozás csendes álmán aggódásban bizalomban erő-faló magányomban messze nézek senkit látok tenger-vágyak tenger-átok alattam víz felettem ég szelíd mosoly kedves mosoly meleg mosoly csendes mosoly nekem elég Őri István (1952-)

Ebben a kora őszi hervadásban is szikrázó napsugárral teli mosollyal követellek kihívón akár egy párduc elnyúlva az ágyon karodra várva érett körte aranyló fényével hajamban Mezítelen testeden puhán megpihen a szökevény nyár De szemedben vadóc vágy csillan mint pohár alján hagyott búcsúkorty Kint kesernyés illatokkal tolakszik szeptember én meg rendíthetetlen' ébresztgetem szívedben a még megmaradt alkonyba forduló nyarat Pethes Mária (1955-)

És felbukkansz a vízből, hófehéren, hosszú hajad még a tenger csodája, szelek löknek és hullámok vezetnek, derülten jössz a vízen, mint a hajnal. És mint a hajnal, olyan hidegen. És a boldogság köpenyként melenget. Simor András fordítása Gabriel Zaid (1934-)

még egy utolsó kísérlet hogy szavakba rajzold az üveghegyen túli boldogságot ahová álmaidat gyökerezteted ahol virágok illatába süppedve hervadsz a végső meztelenségig s ahonnan végképp nem lehet se előre se visszafele nézni Oláh András (1959-)

I  Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok, se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még. Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes, bár nincs nemem. Higgyétek el: ez a legeszményibb szerelem, mert csupa vágy az elérhetetlenért. Amit elértél, már nem a tied. Nem akarok elérni semmit: nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom. Chagall-szárnyú angyal vagyok, Bosch-pofájú ördögbe szerelmes. Csak egy helyet adjatok a háztetők felett. II  Helyet a háztetők felett! És varázsos szemet, parázs szemet, hogy bekukkintson a családi szentélyekbe, mint Lesage sánta ördöge, s undorát kötvén, Belzebúbnak, csokorba, kívánkozzék vissza a meghitt tűzhelyhez: haza, a pokolba. III S a föld fölül s a föld alól vissza a földre - ez a próba! Végignézni az emberi történetet, eme karóba húzottat, s mégis itt maradni és megmaradni, mert hiszen olyan ólomsúlyos az élet. És nem könnyű meghalni sem. Szilágyi Domokos (1938-1976)

hozzá kellett volna tenni a szavakhoz valamit egy fintort egy gúnyos ajkbiggyesztést sajnálkozó mosolyt megvető tekintetet hogy hitelesítsük jelentésüket – morfondírozott Giordano miközben a füst már a szemét csípte a torkát mardosta de mikor a fölcsapó lángnyelvek közt egy pillanatra föltűnt a máglya fényében gyönyörködők elégedett vigyora hirtelen rádöbbent: szavak sem kellenek az igazság nem a szavakban keresendő – rá van az az arcokra írva – – – Oláh András (1959-)

Homlokod: emlék. Kezed él, ujjaid pihegnek az asztalon – arcod nem értem, de ujjaid remegése elmondja életed s napok fuldokolnak mély, mély árkaik közt. Csuklódon kibuggyan a vér, csuklódon ibolya pattan – ágyás ez, melynek virágait villanykörte öntözi, ápolja tekintet s papirral vont csillár. Kezed él, csuklódon ibolya pattan, szemeid messze néznek – hegyek között zápor – arcod szomorú mező: szekér baktat rajta s magányos könnycsepp, mely gurul örökkön. Homlokod: emlék. Zelk Zoltán (1906-1981)

Elvittél magaddal egy napon elvittél magaddal holdfényben, csillagon egy cseppben, mely rád hullt csendesen egy szívben, mely így szólt: "Kedvesem..." Elvittél, mert fontos volt neked elvittél, mert nincs más, ki szeret elvittél, hogy ott legyek veled s érintsem Napsugár-szemed Őri István (1952-)

Az ír felül mindent hogy szeretlek ahogy a párkányról lefolyik a fény és eltűnik az este mélyedéseiben („ami köztünk volt az jó hogy elkezdődött”) úgy kondulnak meg pórusaid már itt párologsz élsz itt létezel e jelenlétre ráfeszítve állok dermedten a fény a válladon folyik le az ír felül mindent hogy szeretlek hogy a lappangó őszből emelkedő Nap melletted ébreszt kell egy kanapé ahonnan egész este lélegezhetem „vékonyka földi jelenléted” kell egy ágy ahol egybefonódunk mocsári indákként erős iszalagként kell egy élet melyben tágasan elférünk ketten kell egy csak kettőnk játéka mit egyenlő sansszal és kedvvel játszunk az ír felül mindent hogy szeretlek továbbá hogy folysz a fénnyel hosszú szénláncaim közt bujkálsz és mértani közepemben kötsz ki Simon Adri (1974-)

Bóbitás hervadás néz a fák mögül, száraz, csörgő, szőke sás kontyán fénylő álom ül. Lég lobog, víz zubog, menny szövi tele: hullámzik, rezeg, ragyog a föld árnyék-köntöse. Lég ölén, víz körén, mindenütt vagyok, élő szem-szív-szövevény, soha el nem lankadok. Sokezer tetemem gyűlik iszap-ágyon. Vízirózsa-levelen újra megrebben az álom. Weöres Sándor (1913-1989)

Ezüstös kék lett az egész világ, Halovány fénye, mint a köd, dereng, Alvó kísértetek a kerti fák, Haldokló hold virraszt a csönd felett. Mintha megállott volna az idő, Tán Csipkerózsa kertje ez, A hallgatás már szinte rémitő. Tán álmodom vagy ez csak mese lesz? Elnémultak a szűkölő kutyák És nem szólnak a harsány kakasok, Nem jár egy ember és nem mozdul ág És alszik hálójában is a pók. Oly gyönyörű ez és félelmetes, Egy hangot kérek tőled, ó világ, Már azt hiszem, a végítéletes Angyal próbálja majd a trombitát. Juhász Gyula (1883-1937)

hajnalban nyílnak a fájdalmak fényre ébresztenek némán s ahogy a fáradó szív lüktet megemelkedik a bíbor horizont lehet hogy ma ennyi a létezés vagy ami még belőle látható és megélhető a világosság pillanatában elvont megfoghatatlan egész semmi mérhetővel nem mérhető csupán egy jel a fájdalom maga megnevezhetetlen és kimondhatatlan Gál Sándor (1937-2021)

Felemel, elejt, hordoz az este, sötét árnyékom hull levelekre. Leskel az alkony, bújik a csillag, aki ma itt volt, holnapra itt hagy. Pörög a levél, pihen a szárnyam, gyerekkoromban anyámmal háltam. Megvan az ágyunk, megvan a szárnyam, anyám meg fű lett messzi határban. Apám, ő harmat, anyámon csillog, elűzik számról messze a szitkot. Felemel, elejt, hordoz az este, sötét árnyékom hull levelekre. Dienes Eszter (1949-2014)

A különbséget sze­retném végre érte­ni. Hogy a sze­rel­met nyűg és una­lom mi­kor kez­di, mi­kor nem kez­di ki. Hogy amit bármi is ki­kezd, az miért sze­re­lem. Amit pe­dig a kórság el­kerül, az miért nem történt ve­lem. Sze­retném érte­ni: a sok ver­set, regényt, rapszódiát mi­lyen tu­dat­tal írták. Azok, akik sze­relmük rot­hadását egyáltalán nem bírták. Sze­retném érte­ni a bódu­lat halálos kez­detét, miután el­ka­pott a szédülés, s egyet­len ide­ged sem érzi még, ami­kor al­kotsz, képze­legsz, da­lolsz, tor­nyot növesz­tel, pe­dig csak néhány sejt­ben megválto­zott a vegy­jel, pe­dig csak néhány nap­ra, hétre megválsz ma­gadtól, és el­fe­lej­ted azt, hogy emi­att egy idő után min­dig meg­ha­rag­szol arra, akin most csüngsz, hogy elröpítsen. És aki egy­szer­csak le­ejt. Mert mégsem is­ten. László Noémi (1973-)

Azt akarom mondani, ha itt lennél, megnyugodnék, de azt mondom, az állandó hiánytól zaklatott vagyok. Azt akarod mondani, mellettem volnál, ha tehetnéd, de csak azt mondod, nem lehetünk mindenhol, folyton együtt. Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél, de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos. Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék, de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat. Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk, de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme. Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk, de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon. Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp, de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz. Azt akarod mondani, legalább kicsit legyek még türelemmel, de csak azt mondod, már eddig is túl sokat követeltem tőled. Azt akarom mondani, jó, újra óvatos leszek a vágyaimmal, de azt mondom, te már megint csak magadra gondolsz.

A napraforgó, mint az őrült röpül a pusztán egymaga, a tébolyító napsugárban kibomlik csenevész haja. Bolond lotyó - fejére kapja a sárga szoknyáját s szalad, szerelmese volt már a kóró, a pipacs és az iszalag, elhagyta mind, most sír magában, rí és a szörnyű napra néz, a napra, úri kedvesére, ki részeg s izzik, mint a réz. Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A rózsa lábujjhegyre áll, tárt pillákkal nézi a holdat. Alszik fészkén a jégmadár, fenyőn feketerigók szólnak, s egyenként elhallgatnak ők is, elszunnyadnak a tág mezők is, hangolnak tücskök, pengetik, felcsap a fülemüle-trilla, s egy tündér csillagkönnyeit az ég kék kötényébe sírja. Tóth Bálint (1929-2017)

A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná. Szabó T. Anna (1972-)

Csak őt félem, a fekete királynét, követ, kísér, mint az árnyék, míg lépkedek, kis csont-gyalog – csak éjszakák, csak nappalok –, fekete-fehér kockákon át – csak nappalok, csak éjszakák –, mást vártam, de így se rossz, mondd csak, nyerhettem is volna? – zárul a sötét lakkdoboz. Vaskó Péter (1970-)

1. Orrod az ablak üvegére nyomod, mint a kiváncsi gyermek. Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik. Vidám vagyok. Téged figyellek. Szemed mily híreket lop kintről? «Az erkélyünkre cinke szállott…» «Kutyák játszadoznak a hóban…» Ez a világ. Ilyennek látod. Ilyennek látjuk, hogyha este együtt vagyunk s víg tűz vigasztal. Köröttünk, mintha jóbarátok, az ismerős szekrény, az asztal, a divány tarka teritője, a két szék s a falon a képek – mintha bíztató tekintettel lassan körénk települnének… hogy úgy járok köztük, mint kertben, olyan meghitt mozdulatokkal, mintha szemlélve járná kertjét, vagy gyümölcsöt tépne a gazda… Beh jó is lenne, mint toronyban, ki se mozdulni, mintha várban! s nem futni perzselt, kormos arccal e csonkig felgyujtott világban! Homlokomra mily sebet martam, arcomra milyen hegek égtek, hogy ugy járok künn, mint a leprás, mint mindnyájan, akik szegények? 2. Mit látsz még kint? «Bokáig ér már a hó s a grundokon tán térdig… S esik, esik még szakadatlan, milyen magasra nő éjfélig? Mi

már visszatértek hű virágaink a tetszhalálból ébrednek megint megannyi lenge szoknya tarka ing megjött a tavasz menetrend szerint  a feldúlt testbe élet költözik mint gazdátlan házba új lakó örömében hosszú lesz mi rövid volt, s nagyobb hullámot vet a jó kidugja szép fejét egy pillanat a szürke időből életöröm itatja át s te élvezője vagy  szemedből ha kikukucskál a könny nagyítóján át meglátod magad – téged keres majd minden ami jön Fecske Csaba (1948-)

itt ez alatt az ég alatt ennek a földnek a hátán ebben a szűkre szabott szerepben ebben a hördülésnyi létben most Kipke Tamás (1952-)

talán eltűnődök hirtelen mint a szelíd nyomolvasást sem tudó vadonlakó a fásultságok sűrű erdejében sörös habozások hullámain ringatózva hónapokon és hóéjszakákon át tudom a sűrűsödés évadai jönnek számban a nyál zsebemben a nincs szívemben a hiány tenyerem térképén kiúttalan utak talán el tűnődök hirtelen Kipke Tamás (1952-)

sorsomban időzített bombák ketyegnek minden lépés a robbanás felé vezet ha nem jönnél vajon érteném-e miért nem jössz velem? belaktad az életem a múltam ahol valaki mással - kiderült ott se nélküled egészen nem cserélnék veled ahogy magamra nézek gyarló metafora de talán találó árva rudamon te lettél a zászló Kipke Tamás (1952-)

Már tényleg csak azt az egyet bánom egész hibára halmozott életemből, hogy nem hagytalak hátra a müezzinek távolodó hangjával, tátongsz két leírt mondat között, én meg azóta is nyitva várlak, és ha érted, ne értsd rosszul, nem akarok belesétálni az életedbe, és azt sem akarom, hogy te az enyémbe sétálj, valami lehetetlen közös hibát akarok, ami kétszemélyes, amiben senki másnak és semmi másnak nincs helye. Kali Ágnes (1996-)

Az asztalon, a kották lapjain glédában állnak kulcsok, hangjegyek. Egy félszünet, és basszus, violin; maholnap kihajózom, elmegyek közületek, hív óceán szele, Ámerika, új, messzi otthonom, a zongorám – egy hang is kár bele – már némán áll, mint üres polcsorom. Kossuth-szimfóniám is már a múlté; tengerentúlra hajt a harci kín, emlékem néhány könnyáztatta kuplé, tükörből néz egy síró Harlekin. Erdély, Románia és Afrika bűnből fogant ifjúságom idézik, látogatóba jövök csak haza ha még, talán – a hadsereg lenéz itt. Nem vagyok elég délceg katonának, hál’ Isten, hogy a sors így szabta rám. Benny Goodman s a Columbia várnak, New York lesz mostantól az új hazám; concertókkal és szonátákkal fekszem mostantól, brácsaversenyt komponál tíz ujjam, megleszünk mi tizenketten ők és én, és a megváltó halál. Most kél a Nap a tágas tengeren, a vízbe fújja kottáim a szél, de nyelvem elhagyni még nem merem, bár nálam talán lágyabban zenél. Ki tudja, mit fúj arcunkba a holnap, ha háború van, minden jeltele

Játsszuk azt, hogy tényleg. Legalább egész szavakból, mintha ugyanúgy írtuk volna át a szabályokat kiskorunkban, és mindketten tudnánk, ki kopog, mert a másik hangja mélyebb. Játsszunk activity-t, én rajzolok, te mutogatsz, írjuk körül magunkat, találgassunk, míg a homokórában lepergett szemek dombjába két oldalról alagutat ásunk. A kezünk találkozik. Játsszuk azt, hogy ugyanaz a zene szól fejünkben, és egy ütemre lépünk, nem maradsz le, nem rohanok, te követsz, ha én balra, én téged jobbra. Játsszunk csendet, sátorsötétet, mintha lakatlan szigeten lennénk egy tó közepén, ahol nem kell minden este ellenőrizni, kulcsra zártuk-e az ajtót feszülő félelmeink előtt, duplán. Játsszuk azt, hogy nem állítunk be jelszót, sem feliratot, mintha menne anyanyelvi szinten, mintha sem bajszos belgára, se kíváncsi öregasszonyra nem lenne szükségünk, hogy felderítsük eltékozolt örökségünk indítékait. Gertheis Veronika (1990-)

Jól vagyok. Tényleg. Nem számítva persze a világállapotot. Hogy mindannyiunkat elborít a nagy szürkület, hogy gagyi diktátorok emelkednek fel, és eladják az álmainkat a használtcikkpiacon, hogy az emberek titkos széfekbe zárják a szívüket, hogy ne okozzon véletlenül galibát az állásinterjún, és aztán elfelejtik a számkombinációt. Meg azt is, hogy hova írták föl. De ezekre a dolgokra nem muszáj gondolni, úgyhogy jól vagyok. Tényleg. Elmúltak azok a hónapok, azok az évek, amikor minden órában az járt a fejemben, hogy elvesztem, és nincs hová mennem, és aztán persze mégis mentem valahová, de mindenütt lágy völgyeket kerestem kétségbeesve, hogy ne maradjak örökre egyedül. És versekkel béleltem ki az ágyamat, és verssorokat sodortam magamnak, amikor lépcsőkön mentem fölfelé, vagy a liftben néztem magam, hogy elszívjak majd egyet-egyet a hideg ellen. És olyan otthonossá tettem a magányt, hogy néha ma is hiányzik, és nem értem, hogy lehetek jól. Pedig jól vagyok. Tényleg. Kopasz fejemen a haj

Még kellemesen langyos volt a kannában a tea. A férfi, aki bejött a hidegről, zavarban volt: hogy is lesz ez most? Lehet, hogy többet nem kell fáznia? Vagy legyen inkább kibogozhatatlan minden? Csússzanak egymásba a részletek? Becsússzon egy hiba? Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan? Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb. Minden menedék: csapda is lehet! Ez is? Ez a szoba? Ez is. Csak tételről tételre mindent – mint revizor hamis csődtömeget. Minden, amit megmenthet, ami megment: csak az abszolút bizalmatlanság lehet. Ami nem fél, hogy valaha fölenged, és amit – épp ezért – veszélytelen melenget: körül egy szoba, belül, kevés tejjel, egy csésze fahéjas tea. Petri György (1943-2000)

nyelvet ölt a lenyugvó nap de az alkony szétfolyó iszapja elnyeli a két öreg diófa nyakát nyújtogatva bámul kutatja az utcáról behunyorgó lámpafényt hideg szél didergeti a leveleket ábrándos tuják mérik az időt a vadon burjánzó orgonabokrok előtt törött szájú dézsa gyűjti az esővizet mögötte levitézlett gémeskút ágasa könyököl – iparkodik fennmaradni s túlélni minden éjszakát de feje alól elfolyik az álom ahogy a vakondtúrás szabdalta kertből is lassanként kihal a szeretet Oláh András (1959-)

Már sárgán néma a kert, ernyedten lóg rajta a nyár, mint szélfútta bokrokon a megtépázott pókfonál. A vadrózsák tüskés ágain megkésett jel, apró üzenet, vöröslő bogyók izzanak, lobbantanak parányi tüzeket. Elpihen a hegy, a kert, ásóra sem támaszkodik a kéz, és a teremtés örök csendjében a szél csak unottan fütyörész. Botz Domonkos (1952-)

Ébren A csend ölében forró este ring és bábjátékot játszanak az árnyak a falakon a félelem fehér s a sápadt fényben sejtelmek cikáznak a fogason egy elhagyott kabát csüggedt magánya alvó denevér a mosdóban egy rozsdás csap csöpög és megtapad mint kagylóban a vér. Az ablakon beles a csonka fény: rosszarcú hold és sanda csillagok a csend ölében alszik a magány üres az éj, ébren csak én vagyok Súlyosan Szó nélkül tűröm mindazt, ami van, emészt a bent, és vádol, ami kint. A csendedet súlyosan viselem: gyalázatos kis hallgatásaid. Ha kérdezek a válasz egyszavas egy gyűrt igen, vagy kurta tagadás. Az unalom betakar szelíden, és késik még a rég várt vallomás. Kérdések Osztályrészed bukott hallgatás széteső sorsod málló mozaik a szemfenéken fénylő bogarak s a kérdésekben parázslik a hit az ajzott ínban ott a remegés feszül a lét késik a kegyelem és rád függeszti nyílt tekintetét az odaadó véges türelem. Virradat A szívben zajló dübörgés mögött hullámot vet a szétfoszló magány egy emlék ül a m

Már minden történetünk befejezve lezárva minden tartózkodó részlet tisztázatlan mozzanat félreérhető csend leejtett szeretetmorzsa már becsukva minden ablak lesütött tekintet zavarba ejtő próbálkozás marad a nagy befejezettség az elmúlás kerek egésze táguló lyuk az agyonhordott zoknin sóhajtás a keskeny tűfokán Kapui Ágota (1955-2018)

lehet-e újrakezdeni… a tilalom és a véletlenek borzongató örvényén átkelve semmivé szűkíteni a teret egyensúlyozni tekinteted-áztatta tegnapok között fekete kabátban sértődékenyen s eljutni oda ahol te vagy az utolsó – az egyetlen… Oláh András (1959-)

Most még csend van gyerek hajnal. Most még elülhetsz magaddal. Most még pihen minden lábnyom. Most még álom ül a tájon. Most még bármi megtörténhet. Most még szíve van az égnek. Most még minden olyan távol. Most még semmi nem a máról. Most még megleled magadban. Most még fogózhatsz szavakban. Most még csend van gyerek hajnal. Most még beéred e dallal. Muszka Sándor (1980-)