Kovács Kristóf: Egy útra

minden találkozásunkhoz
tartozott egy vonatjegy,
ami megőrizte magát véletlenül.
a lejárt bérleteket neked adtam,
ezzel próbáltad látszatnak tettetni
a távolságot köztünk. ami végül sosem
fogyott el. sőt, két szeretkezés közt
kevésbé tudtam elviselni azt, amilyen vagy.
beutaztam önmagam, csak azt nem tudtam meg
pontosan, hogy te hol laksz.
mindig csak beszéltünk és beszéltünk valamiről,
de egyikünk sem mondta el, amit kezdetként
kellett volna, hogy alig leszel majd boldog,
ha már nem találunk több tökéletes alkalmat.
hogy lesznek majd más évszakok is, és hagyni
fogom sokáig kicsengni a telefont,
legalább kelljen várnod. vagy ilyesmi.
hogy az összes kínos slágerzenéről
te fogsz eszembe jutni, amíg tart bennem.
és majd nem marad más egy
rövid estéből, csak az útpára, a trágár buszok
késő menetideje a nedves aszfaltokon.
el kellett volna magyaráznom, hogy
ezekből nem lesz vissza. elfogadva azt,
hogy egyszer a dolgaink nálad vagy
nálam fognak maradni.
ahogy a tárcák mélyén megsárgult jegyek,
amiket végül nem dobtam ki,
pedig feltüntetve áll, hogy csak egy útra szólnak.

Kovács Kristóf (1993-)