Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek

1.
Orrod az ablak üvegére
nyomod, mint a kiváncsi gyermek.
Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik.
Vidám vagyok. Téged figyellek.

Szemed mily híreket lop kintről?
«Az erkélyünkre cinke szállott…»
«Kutyák játszadoznak a hóban…»
Ez a világ. Ilyennek látod.

Ilyennek látjuk, hogyha este
együtt vagyunk s víg tűz vigasztal.
Köröttünk, mintha jóbarátok,
az ismerős szekrény, az asztal,

a divány tarka teritője,
a két szék s a falon a képek –
mintha bíztató tekintettel
lassan körénk települnének…

hogy úgy járok köztük, mint kertben,
olyan meghitt mozdulatokkal,
mintha szemlélve járná kertjét,
vagy gyümölcsöt tépne a gazda…

Beh jó is lenne, mint toronyban,
ki se mozdulni, mintha várban!
s nem futni perzselt, kormos arccal
e csonkig felgyujtott világban!

Homlokomra mily sebet martam,
arcomra milyen hegek égtek,
hogy ugy járok künn, mint a leprás,
mint mindnyájan, akik szegények?

2.
Mit látsz még kint? «Bokáig ér már
a hó s a grundokon tán térdig…
S esik, esik még szakadatlan,
milyen magasra nő éjfélig?

Milyen magasra? Bár felnőne
térdig, aztán derékig, szájig…
ha reggelre kelve fölérne,
fölkúszva szobánk ablakáig!

Ha szobánk kedves börtönébe
zárna a tél, ha ugy aludna
a hó alatt, mint pocsolyába
fagyott őszi levél, az utca…

S én kezenfogva vezetnélek
s egymásnak boldogan mutatnánk
a sok, sok kincset, függönyt, tükröt
s a három üveg szilvalekvárt,

mit felbontani sem merünk már,
nehogy elfogyjon. S ablakunkat
(hiszen a hó odáig érne!)
belepnék bámész cinkék, varjak…

Igy vezetnélek kezenfogva,
ugy, mintha a réten, a szobában
s ha fáradtan ledőlnénk este,
azt is akár egy fa árnyában,

mint ismerős, de messzi tájon,
hol senkisem jár rajtunk kívül.
Megértesz, Édes, hogyha csak bent
lenne s nem lenne soha kívül…

3.
Megfordulsz lassan. Leereszted
a redőnyt. Meggyujtod a villanyt.
A fal tövén egy árny riadtan
tátog s akár a gyík, elillan.

Álmodoztam előbb, most Téged
figyellek, karod moccanását,
amint válltól ujjhegyig rezzen.
Megigazitsz egy diványpárnát.

Ez a valóság. Tejet forralsz.
Fogaid közt kétszersült roppan.
Téged tanullak ujra s ujra,
ezért tudlak már egyre jobban.

Tekinteted és fogaidnak
halk koccanását s lenge, tépett
mozdulatod, s mi mindezt eggyé,
egésszé összefogja, lényed:

mit butor s fal magukba ittak
s belebeg mindent, mint a pára…
Ezért vagyok ennyire itthon,
hogy ki se vágyom, e szobában.
*
Lám, lopva tenyeredbe ásitsz,
s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes,
hiszen már sűrüdik az este.
Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:

a fakó kerteket átfesti
s letörli a kormot s a gondot
a városról… és a világot
megszabadítja a gonosztól…

Zelk Zoltán (1906-1981)