Petőcz András: Meditatív költemény
Dobd ki a Szépséget, engedd, hadd repüljön.
Nézzed, ahogy a magasba száll, fel, fel a levegőégbe.
Nem a te szépséged ő, de mindenkié, aki csak látja,
mindenkié, akit végtelen gyönyörűsége megérint.
Kinyitod az ablakod, celládból nézel kifelé, a világra,
és látod, hogy rohan, tesz-vesz az emberiség. Csak a tested,
csak a tested esik lassanként darabokra, így már nem,
már nem tapasztalhatod meg milyen is az ő tökéletessége
Volt, hogy belépett a Szépség az ajtódon, és te boldog,
és te boldog voltál minden mozdulatától, mert azt hitted,
azt hitted, neked teszi ezeket a mozdulatokat, amelyek,
amelyek csak önmagukért valóak, természetük szerint.
Dobd ki a Szépséget, engedd, hadd repüljön.
Vedd végre tudomásul, hogy nem mutatja meg önmagát,
vedd végre tudomásul, hogy nem simogatja meg arcodat,
és fogadd el a megváltoztathatatlant.
Nézzed, ahogy a magasba száll, fel, fel a levegőégbe.
Nem a te szépséged ő, de mindenkié, aki csak látja,
mindenkié, akit végtelen gyönyörűsége megérint.
Kinyitod az ablakod, celládból nézel kifelé, a világra,
és látod, hogy rohan, tesz-vesz az emberiség. Csak a tested,
csak a tested esik lassanként darabokra, így már nem,
már nem tapasztalhatod meg milyen is az ő tökéletessége
Volt, hogy belépett a Szépség az ajtódon, és te boldog,
és te boldog voltál minden mozdulatától, mert azt hitted,
azt hitted, neked teszi ezeket a mozdulatokat, amelyek,
amelyek csak önmagukért valóak, természetük szerint.
Dobd ki a Szépséget, engedd, hadd repüljön.
Vedd végre tudomásul, hogy nem mutatja meg önmagát,
vedd végre tudomásul, hogy nem simogatja meg arcodat,
és fogadd el a megváltoztathatatlant.
Petőcz András (1959-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése