Turczi István: Tagore Füreden
A képeslapra, amit tegnap vettem,
ahogy égre a nád, vízre a fény,
ezernyi ember írja a sorsát.
E kényes tükrű tó már kész regény.
Ablakomból az apátságra látok.
Kimenni, sétálni még nem szabad.
Vétlen tárgyak közt kábán botladozva
hörgő álmaim ébren tartanak.
Új szókat tanít nekem a kórterem:
beteg, bátor, Balaton, boglya, csősz.
Ziháló tüdőm tán sosem felejti,
mennyire más ez a bús magyar ősz.
Mennyire mást üzen az esti harangszó.
Kinézek a versből; fáradt homály van.
Két sor között a vacsorámra várok
az önsajnálat szürke templomában.
Ámulva nézem, magamon kívül mi van.
Lesz-e még egyszer ilyen kék az ég?
Hattyúk, kacsák, színek orkeszterében
megvéd-e magamtól e menedék?
Héjukat ha elhagyják sejtéseim,
árvagyereknél egyedülebb vagyok.
Vágyunkból ha lassú emlékezés lesz:
csak az ígéretek halhatatlanok.
A képeslapra dőlt betűkkel írom,
1926. november.
Szél rohan át, és felkapja a verset,
ha meggyógyulok, fát ültetek, egyszer.
ahogy égre a nád, vízre a fény,
ezernyi ember írja a sorsát.
E kényes tükrű tó már kész regény.
Ablakomból az apátságra látok.
Kimenni, sétálni még nem szabad.
Vétlen tárgyak közt kábán botladozva
hörgő álmaim ébren tartanak.
Új szókat tanít nekem a kórterem:
beteg, bátor, Balaton, boglya, csősz.
Ziháló tüdőm tán sosem felejti,
mennyire más ez a bús magyar ősz.
Mennyire mást üzen az esti harangszó.
Kinézek a versből; fáradt homály van.
Két sor között a vacsorámra várok
az önsajnálat szürke templomában.
Ámulva nézem, magamon kívül mi van.
Lesz-e még egyszer ilyen kék az ég?
Hattyúk, kacsák, színek orkeszterében
megvéd-e magamtól e menedék?
Héjukat ha elhagyják sejtéseim,
árvagyereknél egyedülebb vagyok.
Vágyunkból ha lassú emlékezés lesz:
csak az ígéretek halhatatlanok.
A képeslapra dőlt betűkkel írom,
1926. november.
Szél rohan át, és felkapja a verset,
ha meggyógyulok, fát ültetek, egyszer.
Turczi István (1957-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése