Turczi István: Infinitum
Egymásba múlnak a holnapok.
S a monokróm ég alatt,
hol a madarak is csőre töltve,
kontúros, egybeszabott sajdulásban
már rég elkezdődött
emlékeink szétszóratása.
Egymásba múlnak a holnapok.
Idegidő-idegidő, kattogják
élő-holt madaraink
vállunkra telepedve, míg mi a múlt
számozott példányait szorongatjuk,
és tágas mondatokért fohászkodunk.
Talan-telen értelem: belátni, hogy
ez már csak így van, és így marad,
na, nem. Nem, amíg a test teljesít.
Egymásba múlnak a holnapok.
Félénken létezni addig is; járni-kelni,
hazai szavakat hordani, visszaborzadni,
fénybe csukódni. Két lehetséges
egyetlen közt szítani a reményt.
A dolgok szívét megérinteni.
Aztán zsugorodni, mint a zsákmány.
S elaludni végül, mint a harmat.
Egymásba múlnak a holnapok.
S a monokróm ég alatt,
hol a madarak is csőre töltve,
kontúros, egybeszabott sajdulásban
már rég elkezdődött
emlékeink szétszóratása.
Egymásba múlnak a holnapok.
Idegidő-idegidő, kattogják
élő-holt madaraink
vállunkra telepedve, míg mi a múlt
számozott példányait szorongatjuk,
és tágas mondatokért fohászkodunk.
Talan-telen értelem: belátni, hogy
ez már csak így van, és így marad,
na, nem. Nem, amíg a test teljesít.
Egymásba múlnak a holnapok.
Félénken létezni addig is; járni-kelni,
hazai szavakat hordani, visszaborzadni,
fénybe csukódni. Két lehetséges
egyetlen közt szítani a reményt.
A dolgok szívét megérinteni.
Aztán zsugorodni, mint a zsákmány.
S elaludni végül, mint a harmat.
Egymásba múlnak a holnapok.
Turczi István (1957-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése