Kántor Péter: Valamikor úgy gondoltam
Valamikor úgy gondoltam, hogy csak egy szerelem van,
s a többi próba, keresés, közeledés hozzá,
mint egy akadályverseny az úttörőmozgalomban.
Függünk a drótkötélen, szavalunk, kúszunk, mászunk,
megtanuljuk a morzejeleket, egy csomó titkosírást,
előttünk észak, hátunk mögött dél, moha a fákon,
és sose félünk, sose fáradunk el, sose fázunk.
Hogy szerelem csak egy van, ahogyan élet is csak egy van.
S hogy vár rám. Megyek, megyek, és egyszercsak – ő az!
Éppen beszél, vagy hallgat, hajat mos, vagy olvas.
Kék szeme lesz, vagy zöld lesz. Vagy fekete. Satöbbi.
Azután pedig sose válunk el többé.
s a többi próba, keresés, közeledés hozzá,
mint egy akadályverseny az úttörőmozgalomban.
Függünk a drótkötélen, szavalunk, kúszunk, mászunk,
megtanuljuk a morzejeleket, egy csomó titkosírást,
előttünk észak, hátunk mögött dél, moha a fákon,
és sose félünk, sose fáradunk el, sose fázunk.
A végén pedig egy tisztáson ott a bográcsgulyásunk.
Hogy szerelem csak egy van, ahogyan élet is csak egy van.
S hogy vár rám. Megyek, megyek, és egyszercsak – ő az!
Éppen beszél, vagy hallgat, hajat mos, vagy olvas.
Kék szeme lesz, vagy zöld lesz. Vagy fekete. Satöbbi.
Azután pedig sose válunk el többé.
Kántor Péter (1949-2021)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése