Győrffy Ákos: A halott öböl
"Élni. Csak beszélek róla,
és azt sem tudom, mit jelent." (S. B.)
X.
Szedtük fel a fűből a diót. Elég rendszertelenül csináltam,
a kosarat sosem tettem jó helyre, mindig túl messze volt
tőlem, a maréknyi dió odavitelével elvesztegettem az
időt. Kisütött a nap, a fáskamra melletti tócsában verebek
fürödtek. Két napja alig ettem, de nem éreztem
éhséget, csak valami bágyadt könnyűséget, és hogy
a feltámadó szél másképp érinti az arcomat.
Néha felnéztem a diófa ágai közé, a rohanó felhőkre.
Nem tudtam, mi történik, hogy mi ez velem, csak
a közelében voltam, a közelségét tudtam valaminek,
és azt, hogy még közelebb lenni hasonló lenne a
halálhoz. A felhőkről kis cafatok szakadtak le,
sosem tudtam kivárni, míg szétoszlanak és eltűnnek,
csak a következő odanézéskor már nem voltak ott.
IX.
és azt sem tudom, mit jelent." (S. B.)
X.
Szedtük fel a fűből a diót. Elég rendszertelenül csináltam,
a kosarat sosem tettem jó helyre, mindig túl messze volt
tőlem, a maréknyi dió odavitelével elvesztegettem az
időt. Kisütött a nap, a fáskamra melletti tócsában verebek
fürödtek. Két napja alig ettem, de nem éreztem
éhséget, csak valami bágyadt könnyűséget, és hogy
a feltámadó szél másképp érinti az arcomat.
Néha felnéztem a diófa ágai közé, a rohanó felhőkre.
Nem tudtam, mi történik, hogy mi ez velem, csak
a közelében voltam, a közelségét tudtam valaminek,
és azt, hogy még közelebb lenni hasonló lenne a
halálhoz. A felhőkről kis cafatok szakadtak le,
sosem tudtam kivárni, míg szétoszlanak és eltűnnek,
csak a következő odanézéskor már nem voltak ott.
IX.
A kandallóból dőlt a füst. A magnóból a Don
Giovanni szólt. A friss nyárfahasábok
csak sziszegtek, bugyborékoltak, nem kaptak
lángra. Álmodban nyöszörögtél. A tó fölött
fecskék cikáztak, életemben nem láttam
ennyi fecskét. Időnként egy felhőrésből
előbukkant a nap, a tó tükre sávokban
ragyogni kezdett. Ragyogtak a sávokban
a fecskék, mint a padlásablakok
fénypászmáiban a porszemek.
VIII.
A fecskéktől vártam, a tó fölött gyülekező fecskék
százaitól, tőlük vártam, hogy mondják meg, mondják
meg nekem, és meg is mondták, elmondták az egészet,
de hiába mondták, rettegtem a szavaiktól.
VII.
Nem volt senki a parton. Alig mertem levetkőzni
előtted, meztelenül indultam a tó felé. Egy jegenyének
dőlve ültél, éreztem, hogy nézel. Nagyon hideg víz.
Mintha abba az életbe készülnék most alámerülni,
amibe mindig is vágytam, szemben ezzel a
beláthatatlan és fenséges térrel, tekinteteddel
a hátamon. Mert lehet egy látvány ima, mondtad
később, éjszaka, a tűz árnyainak mozgását figyelve
a testeden, sőt lehet, hogy az az igazi ima.
VI.
Beszélni róla, ahelyett, hogy, de mi helyett,
mindent csak valami helyett, minden gondolat
és szó és mozdulat valami helyett, egy gondolat
és szó és mozdulat helyett, a megkerülés és az
elhallgatás tökéletessé finomított módszerei.
V.
Nem tudom, hogy az alig egy üveg bor tette-e.
A temetőben, sírok között sétáltunk. Az öreg
présházak akácmézszinű homlokzatai. Mintha
minden sűrűbben, természetellenes tempóban
történt volna. Mint egy lázrohamban az egymásra
csúszó képek. Egy kétszáz éves kőkeresztnek
dőlve álltunk. Felborítottam a tövében egy
vázának használt műanyagflakont. Láttam,
ahogy végtelen lassúsággal ömleni kezdenek
belőle az oszlásnak indult darazsak.
IV
Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett,
olvastam a teraszon egy könyvben. Az asztal
közepén, mázas cseréptányéron sajtszeletek.
Kihoztad a teát egy régi üvegkancsóban,
letetted a tányér mellé. Néztem a kancsót.
Az aranykor dülöngélt, lebegett és hullámzott
mögötte.
III.
Van az esővíz a hamutartóban, van a diófa is
rigófészkeivel, van a dűlőút melletti
elszáradt levendulatáblák illata, csak én nem
vagyok sehol, annyira lennék ott az
a bodzabokor, mondtad.
II.
Semmire nem emlékszem abból, amit
mondtam. Egy benzinkút mellett álltunk,
lehúztam az ablakot, bevert az eső, csorgott
a víz az arcomra. Valami önkívületszerű
állapot lehetett, a szívem úgy vert,
mintha öt kilométert futottam volna.
Órák telhettek el, nem tudtam abbahagyni.
Néztél magad elé, szorítottad a kormányt,
néha kifújtad az orrod, vagy a sírástól
elkenődött szemfestéket próbáltad
letörölni valahogy. Nem én voltam,
aki beszél. Mintha magnóról ment volna
a szöveg, aminek egyszerre lennék hallgatója
és előadója. Regényekben az ilyen monológok
után általában valami sorsdöntő szokott
következni. De te egyszer csak megszólaltál,
hogy éhes vagy. Iszonyúan éhes vagyok,
mondtad szipogva. Csak ennyit, hirtelen.
Jó, mondtam, menjünk haza akkor,
és útközben aztán nem beszélt egyikünk se már.
I.
A mólónál, ahol gyerekkorom óta nem jártam,
lefényképeztél. Az öböl félig kiszáradt, oldalukra
dőlt ladikok rohadtak az iszapban. Itt tanultam
meg úszni. Halakat üldöztem a hínárerdőkben.
A napsütötte deszkák szagát abban a hideg
októberi esőben is éreztem. A szél az arcomba
fújta a hajad. Próbáltam tartani magam, de nem
ment. Sírtam, az illatodtól és a halott öböl
látványától. A kettő együtt sok volt, és a kettő
ugyanazt jelentette. A kettő egy volt.
Legyűrhetetlen reménytelenség. Az öböl
a tükörképünk volt, mi voltunk az öböl.
Álltunk a rothadásszagban, és nem
volt tovább.
(Pálkőve, Nagymaros, 2002-2005)
Giovanni szólt. A friss nyárfahasábok
csak sziszegtek, bugyborékoltak, nem kaptak
lángra. Álmodban nyöszörögtél. A tó fölött
fecskék cikáztak, életemben nem láttam
ennyi fecskét. Időnként egy felhőrésből
előbukkant a nap, a tó tükre sávokban
ragyogni kezdett. Ragyogtak a sávokban
a fecskék, mint a padlásablakok
fénypászmáiban a porszemek.
VIII.
A fecskéktől vártam, a tó fölött gyülekező fecskék
százaitól, tőlük vártam, hogy mondják meg, mondják
meg nekem, és meg is mondták, elmondták az egészet,
de hiába mondták, rettegtem a szavaiktól.
VII.
Nem volt senki a parton. Alig mertem levetkőzni
előtted, meztelenül indultam a tó felé. Egy jegenyének
dőlve ültél, éreztem, hogy nézel. Nagyon hideg víz.
Mintha abba az életbe készülnék most alámerülni,
amibe mindig is vágytam, szemben ezzel a
beláthatatlan és fenséges térrel, tekinteteddel
a hátamon. Mert lehet egy látvány ima, mondtad
később, éjszaka, a tűz árnyainak mozgását figyelve
a testeden, sőt lehet, hogy az az igazi ima.
VI.
Beszélni róla, ahelyett, hogy, de mi helyett,
mindent csak valami helyett, minden gondolat
és szó és mozdulat valami helyett, egy gondolat
és szó és mozdulat helyett, a megkerülés és az
elhallgatás tökéletessé finomított módszerei.
V.
Nem tudom, hogy az alig egy üveg bor tette-e.
A temetőben, sírok között sétáltunk. Az öreg
présházak akácmézszinű homlokzatai. Mintha
minden sűrűbben, természetellenes tempóban
történt volna. Mint egy lázrohamban az egymásra
csúszó képek. Egy kétszáz éves kőkeresztnek
dőlve álltunk. Felborítottam a tövében egy
vázának használt műanyagflakont. Láttam,
ahogy végtelen lassúsággal ömleni kezdenek
belőle az oszlásnak indult darazsak.
IV
Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett,
olvastam a teraszon egy könyvben. Az asztal
közepén, mázas cseréptányéron sajtszeletek.
Kihoztad a teát egy régi üvegkancsóban,
letetted a tányér mellé. Néztem a kancsót.
Az aranykor dülöngélt, lebegett és hullámzott
mögötte.
III.
Van az esővíz a hamutartóban, van a diófa is
rigófészkeivel, van a dűlőút melletti
elszáradt levendulatáblák illata, csak én nem
vagyok sehol, annyira lennék ott az
a bodzabokor, mondtad.
II.
Semmire nem emlékszem abból, amit
mondtam. Egy benzinkút mellett álltunk,
lehúztam az ablakot, bevert az eső, csorgott
a víz az arcomra. Valami önkívületszerű
állapot lehetett, a szívem úgy vert,
mintha öt kilométert futottam volna.
Órák telhettek el, nem tudtam abbahagyni.
Néztél magad elé, szorítottad a kormányt,
néha kifújtad az orrod, vagy a sírástól
elkenődött szemfestéket próbáltad
letörölni valahogy. Nem én voltam,
aki beszél. Mintha magnóról ment volna
a szöveg, aminek egyszerre lennék hallgatója
és előadója. Regényekben az ilyen monológok
után általában valami sorsdöntő szokott
következni. De te egyszer csak megszólaltál,
hogy éhes vagy. Iszonyúan éhes vagyok,
mondtad szipogva. Csak ennyit, hirtelen.
Jó, mondtam, menjünk haza akkor,
és útközben aztán nem beszélt egyikünk se már.
I.
A mólónál, ahol gyerekkorom óta nem jártam,
lefényképeztél. Az öböl félig kiszáradt, oldalukra
dőlt ladikok rohadtak az iszapban. Itt tanultam
meg úszni. Halakat üldöztem a hínárerdőkben.
A napsütötte deszkák szagát abban a hideg
októberi esőben is éreztem. A szél az arcomba
fújta a hajad. Próbáltam tartani magam, de nem
ment. Sírtam, az illatodtól és a halott öböl
látványától. A kettő együtt sok volt, és a kettő
ugyanazt jelentette. A kettő egy volt.
Legyűrhetetlen reménytelenség. Az öböl
a tükörképünk volt, mi voltunk az öböl.
Álltunk a rothadásszagban, és nem
volt tovább.
(Pálkőve, Nagymaros, 2002-2005)
Győrffy Ákos (1976-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése