Ágh István: A Kék Angyal

Ha én mentem volna el, s te élnél,
fölcserélődne időtlen magányod,
veled történne, ami velem történt,
s képzelődnél egy nagy találkozásról,

tomboló nyárban készülnél, a nedves
kendőt kebled és blúzod közé rejtve,
de mintha szégyenkező tekintettel
ébresztenéd már ellobbant figyelmem,

a Nagycsarnok erős vonzása hat rád,
naponta jársz ott, s mindig visszaadja
a konyhakerti kaporszagú zsongást,
és ihletet ébreszt a feladatra,

hogy a flórát átmentsd a tavaszból
az elmúlás, a hervadás határán,
szereted a kelmét hasító ollót,
s az elszabadult pihék havazását,

hosszan babrál a kezed az anyaggal,
és beilleszted húzva, távolítva,
míg helyet nem találsz a kis darabnak,
mely nem nagyobb, mint a cseresznye szirma,

párosodó gerlét látsz az akácon,
elfordulsz, mégis újra odanézel,
úgy maradsz a halálon túli párom,
hogy a sajátom lettél már egészen,

mindenképp ott kószálok körülötted,
nekem ütközöl, akármerre mozdulsz,
ha magadba beszélsz is, égi füllel
hallom elárvult, vigasztalan hangod,

akit a munka mégis megvigasztal,
amíg alkotsz, addig vagy halhatatlan,
az elveszített édent kapod vissza
a teremtés utáni pillanatban,

meg kell élni előbb, hogy sikerüljön,
kis nyugdíjadhoz drága a lakásod,
öregségem szervezetedbe épült,
a nyár leforráz, a tél késsel támad,

legtöbbször a dolgod közben talállak,
úgy látszik, maradt még valami hátra,
míg elvarrod a legutolsó szálat,
lassan közeledsz műveddel utánam,

a Kék Angyalt kell pótolni először,
mert elveszett a viszály csatornáin,
mint ami volt, de kivált az időből,
akár a felhő, ahogy éggé válik.

Míg távolodsz a fogható világtól,
sugárból varrod maradandó képed,
a sötétben is világít magától,
s nem alszik ki a pislákoló fénnyel.

Ágh István (1938-2025)