Csurai Zsófi: torokból felfelé

mintha lehetne még egy új nap.

tarka lampionok egy hegyomlás alatt.
úgy épül rám ez a néma magány.
már nem várom, hogy hívj.
pedig valamit még biztosan mondani akartam.
ott, neked. összekuszálva a reménytelenség
apró áldozataival, de szemedből visszapattant
minden érzelem és üres, elhagyott ártatlanság
szivárgott az éjszakákba. és egyre csak jöttek
a semmitmondó lehetőségek. magukkal vonszolva
téged - engem, és megint fáradt reggelekre ébredtünk.

mindenki otthon. másnál. másik ágyban.

ahol nem létezünk egymás életében.
ahol nincsenek játszmák, nincsenek hangok.
ahol a zene üvöltés és kimondatlanul is hozzászoktunk a magányhoz.
ahol sosem érthetjük meg a szavak egymásba olvadását.
ahol a bent ugyanolyan kopár, mint a kinti élet.

….és ordítanék, ólommal teli tüdővel, középpontban veled.
mert csak egy célkereszt vagy. semmi több.
csak egy izomszakadás…és nem is fáj.
hiszen miért fájna a közelség hiánya?
a benned létező én lassan foszlik ketté, de
valami mégis egyre vadabbul kavarog felfelé.

aztán semmi.

csak kiszakadt szárnyak maradtak utánad.

Csurai Zsófi (1974-)