Acsádi Rozália: Üres

sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött
és elképzeled ahogy a távolodó léptek
nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán
mégis inkább saját nyomvonaladon
indulsz el visszafele, mintha mindig
mindenben ez volna a legegyszerűbb,
nem nyitod ki a könyvet, pedig
ilyenkor zavartalanul olvashatnál, nem
szólna senki, hogy túl erős a lámpa
fénye, ilyenkor bármit megtehetnél,
mondjuk kinyithatnál egy üveg rosét,
és előhívnád a nyár ízeit, s a színeket,
melyeket elraktároztál a badacsonyi
kertben, ott a ház falának döntött
kőpadon, mohos zöldeket és távoli
alig - kéket, mikor épp leszédült a nap
a horizont kifeszített köteléről, és
elindultak a halak, hogy visszakérjék
lehullott pikkelyeiket, te pedig ültél egy
másik kert ringatását megidézve, épp
csak annyira, hogy bele ne szédülj
a szőlőlevelek felajzott ritmusába,
azok a színek most megfesthetnék az
arcod mögötti csendet, hogy ne vegye
észre senki majd, milyen volt ez a délután,
de aztán mégsem tudod elkezdeni,
leginkább tán az ajtó miatt, amely kizár
és bezár egyszerre, és ettől olyan üres
leszel, akár egy sokszor használt mondat,
amelynek nincs meg már az alanya sem

Acsádi Rozália (1957-)