Schein Gábor (éjszakai utazás)

Kétféle tintával írsz. Az egyik azonnal megszárad, végigsimíthatod,
olvasható. A másik láthatatlan, ahogy a lámpafények, az illatok
ismétlődésében elrejtőzik a város, ahová meggondolatlanul visszatérsz,
és ahogy láthatatlan a nő is, aki melletted ébred, melletted alszik el.
Ami láthatatlan, érzékeidből hirtelen tör elő és szétömlik, mielőtt
megírhatnál akár egyetlen mondatot. Ami látható, vakon követi
a fénnyel telt arcot. Csukott szemmel írj, mintha volna időd.

*
A szenvedély útja sötét. Olyan, mint egy éjszakai vonatutazás,
amelynek nem azért vágsz neki, hogy eljuss egy másik városba,
bár célod mégis csak ez. Aki éjszaka vonatra száll, a hold palotáját
építi, de nem tud róla, sófényű, kiszáradt tófenéken, önmaga kietlen
tájain kel át, latolva lehetőt és lehetetlent, és csak az ablaküvegen
fel-felvillanó fények, az olvasatlanul átsuhanó állomásnevek
jelzik számára, hogy mozdulatlanul is úton van valahová.

*
Az utazás minden pillanatban máshol osztja ketté a teret. Minden hely
megálló, küszöb, bejárat. De te olyan hely felé igyekszel, amelynek
nincs bejárata, küszöbe, és ahol nem lehet megállni, megpihenni sem.
Most még csak ennyit tudsz róla. Az lesz kései születésed helye,
ott elpusztulnak a hasonlatok. Készülődsz egy másik testben, amely
veled együtt utazik, és nem választható el tőled, ahogy nem választható el
a levél színe és fonákja, a tükör átlátszó és foncsorozott oldala sem.

*
Kísértést ne emlegess! A nappali mezők a tükör vak oldalára
kerültek, nincs miben meglátnod magad, és az arcok látványa,
egy ötven körüli férfié és egy fiatal szőke nőé, rövid álomba sodor.
Sziklás tengerparton ülsz, fölötted sötét bazaltoszlopok, és a víz
az oszlopokkal együtt nem a lábad előtt, hanem odafönt, sokemeletnyi
magasban hullámzik. Nincs mit tenned, mindjárt alázúdul. Mégis
befűzöd a cipőd, és mint az őrült, rohansz a sötét sziklafal felé.

*
Egyszerre több testben élsz. A múlt és jövő nélküli percek sorát,
mint gyöngyöket, felfűzheted, és fulladásig ihatod az éjszaka tejét,
de ha távol jársz is, egyszer visszatérsz, és a testben, melyet elhagysz,
mérni kezdi magát az idő. A percek órákat, az órák napokat,
a napok éveket akarnak, és mintha könnyű fércet tépnél, leszakad
a törzsről a semmibe nyúló kar, a szétnyíló comb, a félreforduló fej:
ellened vallanak az éjszakák, lépteid a ház körül tolvaj nyomok.

*
Ha volna ecset, mely most arcodat megfestené, vaknak kellene festenie.
Már régen a testeddel látsz. Benne lakik a szem, és a szemben a vágy,
mely élni és meghalni, látszani és eltűnni egyszerre hív, és testedet
kétfelé szakítja: bőrödre hiába szállnak, mint friss harmat, női illatok,
magadból kell megszületned. A földből szívd az erőt! Ha senkit sem
táplálhat egyszerre két méhlepény, téged ne tápláljon egy sem, magad
legyél vágya magadnak, a föld, mely magába fogad, mint rég várt szeretőt.

*
A város, ahová hajnalban visszatérsz, nem ismeri a vágy, a mámor nyelvét,
semmit, ami változik és menekül, ami megcsillan az eltűnésben. Te mégis
úgy lépj ki a széles, palotákkal övezett térre, mint aki a maga idejét jött
újrakezdeni. Mennyi fáradhatatlan hazugság! De a birodalmi monumentalitást
évtizedek óta hiába szelídítik. A győzelmi kapu, melyet az őrület bevonulásához
emeltek, téged ne a békére intsen! A te háborúd még csak most kezdődik.
Léted legyen tiszta bizalom és sóvárgás: tarts ki a készülődésben!

Schein Gábor (1969-)