Orbán Ottó: Magány

Üvegkoszorúk csengenek
az éjszaka ablakain,
rándul a táj, zsinórrá
feszíti ki a kín.

Csillagok lépte porzik,
szomorú őzek futnak
lebegő hidakon a nyíló
fénykoszorús kapuknak.

Más semmi. A sötétség
mint meleg szél legyint meg,
a némaság vízében is
saját árnyamnak intek.

Te messze vagy nagyon.
Körödben saját törvényed szerint
hó hull, madár zuhan,
csillag kering.

Így várom, hogy megérik
a bűnbocsánat a kövekben
s egy-szenvedés tavába fullaszt
az élő lehetetlen.

Kérném azt is, akiben nem hiszek,
ne vegye el még
kezeid tiszta, jeges hidegét
és melleid meleg kegyelmét;

mintha anyám lenne, elzuhanó
világom odatérdepelne
az éj kő-lábai elé s elöntene
a mély folyók türelme.

Káprázat. Ó az egek poharában
tündöklő ragyogás szikrázik kéken!
Hullj rám! Meghaltam már és foghatatlan
árnyakkal játszom régen.

Látod, így ülök nélküled
hideg sziklákon, szótalan,
mint akinek a semmivel
még egy utolsó dolga van.

Így nézem sápadt arcodat.
Végtelen távoli ködökbe lengsz el.
Hűvös és áthatolhatatlan,
örök és tiszta rendszer.

Orbán Ottó (1936-2002)