Kántor Péter: Ikarosz bukása



P. Brueghel azonos címû festménye nyomán


Csak zuhant és zuhant és zuhant,
közben látta a tengert és látta a földet,
legelészô birkákat, egy földmûvest, egy halászt,
látta a fák leveleit külön-külön és együtt,
de ôt mintha senki se látta volna, még az eget kémlelô pásztor se.
Hát hogy lehet valaki ennyire láthatatlan?

Már hogy ne lehetne? – felelte saját magának,
hiszen ô aztán igazán tudja, milyen az, mivel járhat,
ha valaki nem oda néz, ahová néznie kell,
vagy ha nem fordítja el idôben a fejét,
ha nagyon belefeledkezik abba, amibe nem szabadna.

De lám elfordulnak elôle még a vitorlák is a tengeren,
még a fák zöld levelei is mind egytôl egyig,
míg a távolban hófehér, sziklás hegyek ragyognak,
s fülébe nem halkuló, fojtott hang zsolozsmázik.

Mintha valaki egyfolytában beszélne hozzá. De mit mond?
Vagy ez csak a mindig magát ismétlô tenger zúgása?
Egy végtelen hosszú litánia: szerelmi vallomások, eskük,
himnuszok és zsoltárok, vádiratok, panaszkönyvek,
és törvények és kiáltványok, siratók és köszöntôk.
De ki tarthat mindent számon? Mindenre ki emlékszik?

Hallgatta azt a hangot. Vajon mit akarhat tôle?
Felébreszteni valamilyen álomból, vagy elaltatni ôt lassan?
Hogy eleméssze a tûz, vagy hogy megfagyjon benne a vér?
Lehet, hogy régen tudta, vagy úgy képzelte, hogy tudja,
ha volt is az a hang, más volt, azt hitte, szárnysuhogás.

Közben ô is beszélt, ô is magyarázott valamit szünet nélkül,
érvelt és fogadkozott, minthogyha bárki is hallaná,
forgott, mint hús a nyárson, két karja kifeszülve,
valamilyen közös ügyet is emlegetett, lobogott, mint a zászló.

Csak meg ne kövesedjenek apránként szájában a szavak,
mert akkor felhagy majd a beszéddel és elnémul végleg,
vagy nem hagy fel vele soha, suttog magában tovább,
mialatt zuhan át a világon mint pörgô falevél,
szépen és fölöslegesen, akár egy bukott eszme,
egyre láthatatlanabbul és egyre sebesebben.

Nem hunyta be a szemét, számolt, még mindig számolt,
még messze attól, hogy valamilyen nyugvópontig érjen,
hogy végleg elmerüljön, vagy fennakadjon egy ágon,
egy véletlenül rávetett tekintet viaszcsöppjén,
egy kósza szellôn, ami magával sodorja.

Hosszú idô telt el így, a nap már lemenôben volt,
aztán egyszer csak felcsapott a víz és szétnyílt a tenger,
és aztán csönd támadt, de mintha valaki a magasban
újra kezdte volna a számolást, vagy talán abba se hagyta.

Kántor Péter (1949-2021)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ornella Fiorini: Lányomnak

Závada Péter: Bontás

Wass Albert: Tél