Ughy Szabina: Isten nevei

Én vagyok a falu, a kert, a fű,
ahogy földig hajol, amikor elindulok.
Te lettél az otthagyott párna,
az ágy másik felén a domború,
a fogkefe, a piros mellett a kék,
a másik száraz magánya.
Ő lesz a kéz, amely az enyémbe nő
és nem enged, zárja, nyitja, titok,
a szerelem aranyszínű ördöglakat.
Mi vagyunk, kik megfogantak,
fehér habok, sűrű fények,
felhők mögött a nap,
semmiből előbukó ige.
Ti vagytok az eső, az este,
a meglazult molinó,
ahogy rongyosra csapkodja a szél
a házfalon: "Együtt. Veled"
Ők az ima, öntisztuló szavak,
hitünk teste gyapjútakaró,
alatta személyes névmások,
kisbetűs tulajdonnevek,
Isten nevei.

Ughy Szabina (1985-)