Turczi István: Az ősz vallatása

Nehezen tűröm az októbert.
Impresszionisták és gerontológusok évada.
Ez a sok szín-kelepce, a zöldből kibuggyanó
sárga, a rejtekszürke s a fáradtvörös.
Az átmenetek és megtorpanások.
Mikor felszisszennek a kígyótojás-fényekben
tobzódó álnok esték, és érzem: semmi vagyok.

Idegeim higanyba mártva; mintha
történne valami bennem, mintha rágást hallanék.
Agysejtek halálugrása, önpusztító; értelmetlen
tülekedés. Szemem két párasziget.
Megrémít a tekintetből gúnyosan kiforduló
félmozdulat, a szüntelen távolodás.
Emlékeim angyalködébe immár hiába burkolódznék.

Hatvanhárom leszek. Ez a töredék teljessége.
Ez az Időből előkorcsolyázó, felszentelt pillanat.
Talán még megkaphatom, ami a teremtésből
kimaradt. Talán a nyolcadik nap
megspórolt mítoszát, hozzá új színeket,
utcák nyolcadiknap-szagát, prolongált arcomat.
Kilábolhatnék végre ünneplő hazugságaimból.

Ez lesz az utolsó pesszimista versem.
Ezután már csak rólad írok, gyöngetea-szemedről,
hajadról, tested földszagáról és jobb őszökről is.
Kellenek az átmenetek és megtorpanások.
Most megnyugtat a zöldből kibuggyanó
sárga, a rejtekszürke és a fáradtvörös.
Mintha történne valami bennem: ösztönpárbaj ez.
„Uram, nevezze meg a segédeit!”

Turczi István (1957-)