Székely János: Virágok átka
Kísért egy emlék, űz, sanyargat.
Erőtlen vagyok elfeledni.
Úgy fáj, ahogy csak szégyen fájhat,
Mit nem tudott meg soha senki.
Fáj, mint a legelső kudarc és
Az első börtönéj a rabnak.
Fáj, ahogy kedvesük emléke
Fáj azoknak, kik megcsalattak.
(Csitulj, kín, gyógyulj, gyötrelem,
Enyhüljetek, hajdan keservek!
Hadd vigasztalódjék szilaj
Szenvedésében az a gyermek.
Hadd mosolyogjon végtire,
Ki évek óta sír bennem bomol tan,
Az a szomorú, az a szép,
Az a kifosztott gyermek, aki voltam!)
Így történt: gőzölgött a föld,
A futó felhők szügye szinte lángolt.
A szelek szinte sírtak odafönt:
Hűvös tavasz volt. Délután volt.
Anyácskám, az én édesem,
Orrom hegyéig pókált a kabátba,
Hogy legelőször útnak engedett
Tavasznézőbe, víg ficánkolásra.
S én száguldoztam részegen
A nedves kérgű fák között, a parkban.
Bakancsom alatt korhadt gesztenyék
Roppantak szét a fellazult avarban.
Nyargaltam, mint a fellegek,
Vagy mint ki felhők hátán vágtat,
Míg lent, a parton megláttam a föld
Kék szőnyegét – az első ibolyákat.
Izmomban még a mozdulat,
Szívemben még a mondhatatlan,
Hittel, hálával áradó öröm,
Ahogy én akkor megtorpantam.
Ujjongó kedvvel térdeltem neki,
Hogy valamennyi kékségét a kertnek
Ölembe szedjem, s elvigyem
Anyámnak, az én édesemnek.
És téptem mohón, szótlanul,
Arrább és arrább kajtatván a parton,
Nehogy az ernyős levelek között
Egyetlenegy is ott maradjon.
S amikor végre kiráztam a kék
Tavaszvirágzást anyácskám ölébe,
Ahogy kiszórtam a virágözönt
(Hasadj meg, föld! Hasadj meg, föld!),
Két szörnyűséges pofot kaptam érte.
Miért? – kérdeztem akkor is.
Miért? – tűnődöm ma is gyakran.
Miért? – Hisz attól fogva én
Örökre nyomorék maradtam!
Miért? – Hisz oly váratlan ért,
Mintha szétpattant volna fönt az égbolt.
Miért? – Anyácskám azt mondja, azért,
Mert nem enyém volt, nem enyém volt,
Mert nem enyém volt a virág,
Amit a vén ligetben téptem.
Kié volt hát? Kinek rovom hát
Azóta kínom, lázam, szenvedésem?
Kié volt? Anyám azt beszélte,
Hogy senkié, hogy mindenkié, másé,
A lusta fényé, földé, lányoké!
A városé! A lassú hervadásé!
Jaj, hányszor s hányszor lázadoztam
E furcsa válaszon tűnődve!
Hogy is van ez? Mindenkié, de
Nem téphet senki sem belőle?
Hogy is van ez? Hiába volna?
Közkincs, de nem lelhetni kulcsát?
És szörnyű gyanú él azóta bennem,
Hogy mindez csúfság, altatás, hazugság.
Így volt. Minek gondolni rája.
Régen volt már ez, nagyon régen.
Mért gyilkol hát? Mért búsít egyre,
Mért őröl az a régi szégyen?
S halk válasz kél szívemben: minthogy
Nehéz huszonkét éven által
Ez írta és intézte sorsom
Mindent lebíró jóslatával.
Mert, barátaim, megfakult az emlék,
Felnőttem, szót is értek végre,
De akárhányszor virágot hoztam,
Én mindig pofot kaptam érte,
Énnékem mindig szemrehányták,
Hogy közös kincs az, mit a rét elém szórt.
Pedig én leltem, én találtam,
Pedig enyém volt, mind enyém volt!
(1956)
Erőtlen vagyok elfeledni.
Úgy fáj, ahogy csak szégyen fájhat,
Mit nem tudott meg soha senki.
Fáj, mint a legelső kudarc és
Az első börtönéj a rabnak.
Fáj, ahogy kedvesük emléke
Fáj azoknak, kik megcsalattak.
(Csitulj, kín, gyógyulj, gyötrelem,
Enyhüljetek, hajdan keservek!
Hadd vigasztalódjék szilaj
Szenvedésében az a gyermek.
Hadd mosolyogjon végtire,
Ki évek óta sír bennem bomol tan,
Az a szomorú, az a szép,
Az a kifosztott gyermek, aki voltam!)
Így történt: gőzölgött a föld,
A futó felhők szügye szinte lángolt.
A szelek szinte sírtak odafönt:
Hűvös tavasz volt. Délután volt.
Anyácskám, az én édesem,
Orrom hegyéig pókált a kabátba,
Hogy legelőször útnak engedett
Tavasznézőbe, víg ficánkolásra.
S én száguldoztam részegen
A nedves kérgű fák között, a parkban.
Bakancsom alatt korhadt gesztenyék
Roppantak szét a fellazult avarban.
Nyargaltam, mint a fellegek,
Vagy mint ki felhők hátán vágtat,
Míg lent, a parton megláttam a föld
Kék szőnyegét – az első ibolyákat.
Izmomban még a mozdulat,
Szívemben még a mondhatatlan,
Hittel, hálával áradó öröm,
Ahogy én akkor megtorpantam.
Ujjongó kedvvel térdeltem neki,
Hogy valamennyi kékségét a kertnek
Ölembe szedjem, s elvigyem
Anyámnak, az én édesemnek.
És téptem mohón, szótlanul,
Arrább és arrább kajtatván a parton,
Nehogy az ernyős levelek között
Egyetlenegy is ott maradjon.
S amikor végre kiráztam a kék
Tavaszvirágzást anyácskám ölébe,
Ahogy kiszórtam a virágözönt
(Hasadj meg, föld! Hasadj meg, föld!),
Két szörnyűséges pofot kaptam érte.
Miért? – kérdeztem akkor is.
Miért? – tűnődöm ma is gyakran.
Miért? – Hisz attól fogva én
Örökre nyomorék maradtam!
Miért? – Hisz oly váratlan ért,
Mintha szétpattant volna fönt az égbolt.
Miért? – Anyácskám azt mondja, azért,
Mert nem enyém volt, nem enyém volt,
Mert nem enyém volt a virág,
Amit a vén ligetben téptem.
Kié volt hát? Kinek rovom hát
Azóta kínom, lázam, szenvedésem?
Kié volt? Anyám azt beszélte,
Hogy senkié, hogy mindenkié, másé,
A lusta fényé, földé, lányoké!
A városé! A lassú hervadásé!
Jaj, hányszor s hányszor lázadoztam
E furcsa válaszon tűnődve!
Hogy is van ez? Mindenkié, de
Nem téphet senki sem belőle?
Hogy is van ez? Hiába volna?
Közkincs, de nem lelhetni kulcsát?
És szörnyű gyanú él azóta bennem,
Hogy mindez csúfság, altatás, hazugság.
Így volt. Minek gondolni rája.
Régen volt már ez, nagyon régen.
Mért gyilkol hát? Mért búsít egyre,
Mért őröl az a régi szégyen?
S halk válasz kél szívemben: minthogy
Nehéz huszonkét éven által
Ez írta és intézte sorsom
Mindent lebíró jóslatával.
Mert, barátaim, megfakult az emlék,
Felnőttem, szót is értek végre,
De akárhányszor virágot hoztam,
Én mindig pofot kaptam érte,
Énnékem mindig szemrehányták,
Hogy közös kincs az, mit a rét elém szórt.
Pedig én leltem, én találtam,
Pedig enyém volt, mind enyém volt!
(1956)
Székely János (1929-1992)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése