Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett a legtovább

A két szemed szeretett legtovább, 

Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább
még mostan is szeret.
Még éjszakánként zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

Nadányi Zoltán (1892-1955)