Várady Szabolcs: Te megjelensz-e?

Milyen kristályos, tiszta reggel!
Minden olyan, mint amit egy
lángész ihlete rendezett el,
átlényegítő égi kegy.

A rács, a rozsdarágta, benne
megváltatik, rátűz a nap,
s mintha egy dallam része lenne,
fölzeng a hámló vakolat.

Így kezdtem, régies modorban,
versem, napom. De nem tudom,
meddig jutok. Hová akartam?
Te megjelensz-e féluton?

Szokás szerint gyáván kitérnék.
Bízom, hogy segíteni fog
ez a kényelmes, ósdi mérték,
amelyben araszolgatok.

Vagy mondjuk inkább: ringatózom,
ó istenem, a dallamán?
Fülemben réges-régen óvom,
akárha mindig hallanám.

Talán kisöpri, tán kimossa
azt a szorító valamit,
ami nem tágít napok óta,
mellemből gyomromba szökik;

talán feloldja, felderíti,
talán elő is áll vele -
hát szólj, te dallam, mint a kinti,
a napvilág tündöklete!

Mióta vágyom benned élni,
beléd veszteni el magam,
nehézkes létem elcserélni,
illanni el, anyagtalan.

Mióta, hogy bennem rekedtél,
tétova, tiltott szerelem;
hogy egymás ellen össze-eszmél
egyik felem, másik felem.

De most a nap süt. Mint a régi
versekben, visszaintene:
kristályos, tiszta reggel - égi
kegy - és te megjelensz, ugye?

Várady Szabolcs (1943-)