Simon Márton: Fehér zaj

A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem
felülve az ágyban. Hol vagyok – ezt majdnem
tőled is megkérdem, amikor felveszem, és
megismerem a hangod. Egyébként alig értem,
mit mondasz, halk és ócska ez a telefon
(annak idején erről akartam megüzenni, hogy
szeretném, ha meghalnál – nem volt rajta pénz).
Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt
szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek.
Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként
– sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment,
én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök).
Közben az ablak felé nézek, kinn kánikula, itt benn
elég hűvös van. Egyszer majd azt írhatom erről,
nem igazán érdekelt, mit mondtál, vagy hogy
föl se ébredtem. Bár tényleg kimerült vagyok
mostanában, nem tudok aludni, mióta nem hallom
a lélegzésed, csak tudom, hogy van. Rendszeresen
sétálok viszont hajnalig, néha eszem, vagy nézem
a neten idegenek otthoni szexvideóit (ők teszik közzé)
– így unatkozom. A szerelem mint a környezetszennyezés.
Lehet rá nem gondolni. De azt hiszem,
veled sosem leszek hűvös (majd néha blöffölök).
Ha letetted a telefont, visszafekszem – világosban
viszonylag jól alszom, mert sötétedés után még
sokáig szerettél. És jöhetnek az üres, szereplők
nélküli álmok – – –
addig viszont hallgatlak, hogy suttogsz, mint az őrláng.

Simon Márton (1984-)