Terék Anna: Háttal a napnak
Látja ezt a földet, uram?
Szép, töretlen talaj.
Pedig a nap
veri ököllel minden reggel,
feszíti minden éjszaka.
Ebbe a földbe vagyok én
térdig belefagyva.
És kúszik bennem
egyre feljebb ez a hideg.
Amikor eléri a szájamat,
mások arcához szorítom magam,
de üres maradok,
és csak hullanak a fogak.
Beleszögezett valami ebbe a földbe.
Olyan erősen tartja egybe a sok
göröngyöt a fagy,
hogy képtelen vagyok mozdulni tőle,
a lábam hideg,
az erek belül már virágzanak.
Nem is lehet, igaz?
Sehová sem lehet elmenni innen, uram.
Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli
önmagát a világ, és hogy
az ember nem tud a saját földjéből kibújni,
mert más, idegen földekbe
ugyanúgy belefagy.
Pedig, tol bennünket valami, uram.
Tol mindannyiunkat
az életen keresztül,
mindig csak előre, bárhogy is fáj majd.
Szép, szabályos minden éjszaka.
Húzódik szét, tágul a félelem.
Álljon ide elém.
Hogy legyen, mi eltakar.
Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni,
s nem látni, mi van távolabb.
Azt mondják, el kell engedni mindent.
Mindent el kell engedni, uram.
Ha el tudtam volna engedni magát,
már rég nem ácsorogna itt,
velem szemben,
háttal a napnak.
Hanem boldogan dolgozná magát halálra
egy másik kontinensen,
idegen országban.
Látja, ezért áll itt mögöttem apám,
három teljes hadtest
és pár hullafoltosra vert gyerek.
Minden elengedhetetlen.
Pedig csak meg kéne csinálni
magunkban az újnak a helyet.
Gondoljon bele, uram,
mennyire fényes Kanada!
Magát ott is biztosan szeretnék,
ehelyett áll itt,
nem mer megmozdulni,
néz engem.
Engem néz.
De mégis miért engem, uram?
Hisz olyan gyáva vagyok már,
még a ráncok is az arcom mögé bújnak.
Mögém bújik minden, az a sok halott,
elhalt álom, irány, cél,
amerre harmincnégy éve indultam.
Azt mondják, Kanadában ezüstből van a hó.
A fagy nem harap az izmokba,
nevetnek benne az emberek,
de összemosódik minden mosoly,
fehér fogak a szitáló hóban.
Onnan mosolyog majd maga is vissza rám,
én meg, térdig a földbe fagyva
majd integetek.
Szabályos éjszakák közé kifeszítve
nézek majd maga után.
Ha továbbra is ilyen ügyesen szorítok majd
magamhoz mindent, biztos, hogy
mindig gondolni fogok magára.
Elképzelem, amint a
kanadaiakkal a hóban nevet,
lesz olyan prémes bundája,
ormótlan csizmája, csupa hó lesz a haja,
a képzeletemben nem fog fázni a lába,
én meg, ígérem, majd integetek.
Tudja bánt, hogy nem szól hozzám.
Bánt is az, ahogy földbe fagyva állok, gyáván
és már én sem merek semmit sem mondani.
És halványodik, maga is egyre csak halványabb.
Olyan napokon, amikor sok minden történik
egyszerre velem,
már csak a könyökét látom,
azt a szép, széles alkarját,
a kezét, amit éppen elengedek.
Pedig tényleg,
csak el kéne engedni mindent.
Helyet csinálni magunkban az újnak.
Összeszorított szájjal tűrni, hogy
zuhanunk.
Mégis,
hány hónapig tart egy mozdulat, uram?
Szép, töretlen talaj.
Pedig a nap
veri ököllel minden reggel,
feszíti minden éjszaka.
Ebbe a földbe vagyok én
térdig belefagyva.
És kúszik bennem
egyre feljebb ez a hideg.
Amikor eléri a szájamat,
mások arcához szorítom magam,
de üres maradok,
és csak hullanak a fogak.
Beleszögezett valami ebbe a földbe.
Olyan erősen tartja egybe a sok
göröngyöt a fagy,
hogy képtelen vagyok mozdulni tőle,
a lábam hideg,
az erek belül már virágzanak.
Nem is lehet, igaz?
Sehová sem lehet elmenni innen, uram.
Az mondják, mindenütt egyszerre ismétli
önmagát a világ, és hogy
az ember nem tud a saját földjéből kibújni,
mert más, idegen földekbe
ugyanúgy belefagy.
Pedig, tol bennünket valami, uram.
Tol mindannyiunkat
az életen keresztül,
mindig csak előre, bárhogy is fáj majd.
Szép, szabályos minden éjszaka.
Húzódik szét, tágul a félelem.
Álljon ide elém.
Hogy legyen, mi eltakar.
Aki fél, szeret csak tíz-húz centire nézni,
s nem látni, mi van távolabb.
Azt mondják, el kell engedni mindent.
Mindent el kell engedni, uram.
Ha el tudtam volna engedni magát,
már rég nem ácsorogna itt,
velem szemben,
háttal a napnak.
Hanem boldogan dolgozná magát halálra
egy másik kontinensen,
idegen országban.
Látja, ezért áll itt mögöttem apám,
három teljes hadtest
és pár hullafoltosra vert gyerek.
Minden elengedhetetlen.
Pedig csak meg kéne csinálni
magunkban az újnak a helyet.
Gondoljon bele, uram,
mennyire fényes Kanada!
Magát ott is biztosan szeretnék,
ehelyett áll itt,
nem mer megmozdulni,
néz engem.
Engem néz.
De mégis miért engem, uram?
Hisz olyan gyáva vagyok már,
még a ráncok is az arcom mögé bújnak.
Mögém bújik minden, az a sok halott,
elhalt álom, irány, cél,
amerre harmincnégy éve indultam.
Azt mondják, Kanadában ezüstből van a hó.
A fagy nem harap az izmokba,
nevetnek benne az emberek,
de összemosódik minden mosoly,
fehér fogak a szitáló hóban.
Onnan mosolyog majd maga is vissza rám,
én meg, térdig a földbe fagyva
majd integetek.
Szabályos éjszakák közé kifeszítve
nézek majd maga után.
Ha továbbra is ilyen ügyesen szorítok majd
magamhoz mindent, biztos, hogy
mindig gondolni fogok magára.
Elképzelem, amint a
kanadaiakkal a hóban nevet,
lesz olyan prémes bundája,
ormótlan csizmája, csupa hó lesz a haja,
a képzeletemben nem fog fázni a lába,
én meg, ígérem, majd integetek.
Tudja bánt, hogy nem szól hozzám.
Bánt is az, ahogy földbe fagyva állok, gyáván
és már én sem merek semmit sem mondani.
És halványodik, maga is egyre csak halványabb.
Olyan napokon, amikor sok minden történik
egyszerre velem,
már csak a könyökét látom,
azt a szép, széles alkarját,
a kezét, amit éppen elengedek.
Pedig tényleg,
csak el kéne engedni mindent.
Helyet csinálni magunkban az újnak.
Összeszorított szájjal tűrni, hogy
zuhanunk.
Mégis,
hány hónapig tart egy mozdulat, uram?
Terék Anna (1984-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése