Csengery Kristóf: Ég és Föld között

Van, aki mászik. Van, aki áll,
két lábbal a földön. Van, aki lépdel,
s van, aki hiszi, hogy egyszer szállni fog
a szikrázó magasban, társalogva a széllel.

Álmában kísért a sirálylebegés,
súlyát beszívja a matrac, a párna.
Üdvözülten ujjong, mintha a
habos, fehér felhőkön járna.

A reggel ólomsúlyt akaszt
a nyakra, a törzsre, a lábra, a karra,
s ő menni is alig bír, pedig
mint álmában, most is repülni akarna.

Fölfelé vonzza egy titkos erő.
Belefeküdve az áramlatokba
vitorlázna a hegyek fölött,
mint aki már sohase fogja

koptatni a járdát – ehelyett
a mélyben botorkál, a sárban térdel,
nehézkesen mozdulva, csontjaiban
a könnyűség hamis ígéretével.

Az úszás, a siklás, a suhanás,
a madárhal-élet a légóceánban
nem hagyja nyugodni, őrlődik Ég
és Föld között, mint aki hazátlan

itt is, ott is. Szeretne a vad
örvényekben forgolódni – félig
angyali, félig állati lény –,
s érezni: olyan törvények védik,

melyekről csak a zsigerei
tudnak. Aztán, ahogy belátja,
hogy hiába a sóvárgás, hiába a nagy
kékség kitartó csábítása,

nem röppenhet fel, a parancsoló
tömegvonzás idelent marasztja,
s csak a szemével küldhet nyilat
a szédítve hívó kristálymagasba,

mást gondol: ha repülnie nem
lehet, hát jöjjön a Nagy Ugrás,
hasítsa úgy a levegőt,
s íveljen, ahogy senki se tud más;

egyetlen mozdulatba sűrítse a
csalódás, amit évekbe vágyott
széttagolni a makacs remény
terve, s ő, míg zuhan, élhesse át ott,

Ég és Föld között, íjjá feszülve,
amiről álmodott korábban,
mielőtt élettelenül

elterül a teste az udvar porában.

Csengery Kristóf (1957-)