Csengery Kristóf: Időhinta

Amíg a hinta száll veled amíg a tested
a forró levegőt hasítja boldogan
mintha kiszakadnál az időből mintha
elhalványulna körülötted minden ami van
kapaszkodsz a kötélbe lélegzed a ritmust
látod a bárányfelhőket úszni odafenn
az önmagával eltelt augusztusi kékben
de valami elvarázsol megszűnik a jelen
ahogy az inga leng csak a múlt és a jövő közt
cikázol csak a már megélt s a várható
fogadja magába a merengőt csak a régi
vékonyka ér s a majdani széles folyó
mossa a lábad a jelen medre száraz
a ringás az ittből a mostból kiemel
ahogy hajt a lendület ahogy újabb és újabb
lökések repítenek a fénybe fel
látod magad gyerekként hallod a hangod
a mackódat dajkálod valaki sír
ez is te vagy labdázol szaladsz a régi kertben
s most egy másik kép előtted fehér papír
kezedben ceruza lassan ügyetlenül húzod
a vonalakat rajzolsz vagy inkább talán
írni tanulsz aztán régi ízeket érzel
a nagymamád kopott konyhaasztalán
bögrében kakaó gőzöl fogad alatt friss kifli
héja roppan hozzá vaj zöldpaprika
mind ott a nyelveden akárcsak a szomszédék
kertjében szedett sárgabarack zamata
hajózik veled a hinta mélység és magasság
közt utazol lábujjad a forró homokba ér
tarkódon verejtékcsepp gördül le érzed
ahogy ereidben feszülve lüktet a vér
behunyod a szemed a nap a fürdőruhádon át is
égeti a bőröd a szél a pelyheket
borzolja a lábadon áthullámzik rajtad átmos
a mozgás üteme hátrahajtod a fejed
jönnek az újabb képek látsz valakit egy nőt
idősebb nálad jóval a haját
rövidre vágták és mintha festetné igen kicsit más
az árnyalat furcsa szabású de elegáns kabát
van rajta és a lépése a tartása mint a tiéd de
valahogy keményebb olyan határozott
mint aki már sok mindent megélt sokféle
harcot megvívott döntéseket hozott
látod amint vásárol autót vezet látod
hogy egy nagy könyvtár csendjében jegyzetel
aztán egy előcsarnokban vár a nyüzsgésben
a liftbe lép s az viszi az emeletre fel
áll a katedrán mögötte tábla ábrákat
képleteket ír figyelnek a hallgatók
s most megint másutt bukkansz rá egy ház elé ér
nyílik az ajtó egy férfi fogadja csók
ölelés ez a társa a társad két gyerek játszik
a nappali szőnyegén két szőke fiú
a mosolyuk rád vall két majdani ember
akiket a jövő dajkál a tálalón adventi koszorú
karácsony lesz a konyhában sürgölődsz de
most elszürkül a látomás a film megszakad
már csak a ringás a lengés ütemét érzed
a tér ölelését a párás kábulat
forróságát ahogy a fénysávok jelentéstelen árja
a szemeden át az agyadig hatol
s mintha felolvadtál volna a révületben
egy külső pontból tekintesz magadra valahol
másutt vagy és nyugalom önt el béke
a minden megvan biztonságát ízleled
most már nem veszhetsz el történjék bármi
mert megnyílt előtted az idő láttad az életed
úgy érzed körülvesz egy ismeretlen erő és
míg fel-le mozgat burokba zárva véd
beszívod a fiatalság illatát megérted
hogy a múlt és a jövő most egyszerre a tiéd

Csengery Kristóf (1957-)