Fekete Vince: Ólom

Nagy, sárgálló homokpadok és alacsonyan lógó
szürke felhők. Hallgatják a várost, sétálnak lassan,
az eget bámulják. Megpróbálják összehasonlítani
egy húsz-harminc évvel ezelőtti délutáni ég színével.
Vagy inkább azzal a színnel, ami az emlékeikben
abból még megmaradt. Küszöbén állnak, hogy
kiszakadjon belőlük valami, és tudják, hogy ennek
hamarosan meg is kell történnie. Ez rezeg-remeg
bennük most legbelül, ez cseng-bong végeérhetetlenül.

És semmi mást nem akarnak már, csak hogy Valaki
beburkolja őket túlcsorduló vidámságába, az ajkáról
bugyborékoló hangok zuhatagába, hogy hipnotikus
hatással legyen rájuk a hangja, arca, nevető szeme
is. Beolvadni, belefulladni ebbe a harangjátékba!
És a teste olyan legyen, mint a nevetése, hajlékony
és bőkezű. Szó nélkül vezesse magához, és olyan
melegségbe burkolja, amelynek létezéséről sejtelmük
sem volt addig. És birtokolja és elárassza, és elvezesse
őket az örömhöz.

Kitöltse ezt az üreges pillanatot, az ólmos csendet.

Fekete Vince (1965-)