Jánosházy György: Az esték oly sivárak
Az esték oly sivárak nélküled...
Bús árnyak imbolyognak a szobában.
A vezetékben sírdogál az áram,
és fel-feljajdul az ablaküveg.
Fájdalmasan remeg a lámpafény.
Némán csöpögnek a csapból a könnyek.
Lázasnak érzem kezemben a könyvet,
hangyák nyüzsögnek a betűk helyén.
De zúgó aggyal mindhiába várom,
hogy hozza már a felmentést az álom,
nem lendít más terekbe könnyü szárny.
Oly árva vagyok, olyan elhagyott,
olyan magányos, mint a csillagok,
magam se vagyok több mint éji árny.
Bús árnyak imbolyognak a szobában.
A vezetékben sírdogál az áram,
és fel-feljajdul az ablaküveg.
Fájdalmasan remeg a lámpafény.
Némán csöpögnek a csapból a könnyek.
Lázasnak érzem kezemben a könyvet,
hangyák nyüzsögnek a betűk helyén.
De zúgó aggyal mindhiába várom,
hogy hozza már a felmentést az álom,
nem lendít más terekbe könnyü szárny.
Oly árva vagyok, olyan elhagyott,
olyan magányos, mint a csillagok,
magam se vagyok több mint éji árny.
----------
Jánosházy György (1922-2015)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése