Varga Imre: A menekülő

Él bennem valaki beléd szerelmes, és
egy másik, aki menekül mindig. Távolodnék tőled
sorsodhoz közelítve, távolodnék a vad ölelésig.
Elgondolni mással a mámort, hogy aztán
benned sírjak nevessek, hálásan karoljak tested által
mindenkit, aki él és aki érez. Megadni magam
boldogan a megadásnak. S úgy befogadni téged,
hogy átitatlak. Halasztgatván a halaszthatatlant,
elhagyva képed, villog lidércesen életünk ingoványán
az én, az enyém vagy. Segíts hát, hogy föladjam azt,
ami nincs is, hogy ne a szenvedést, külön időnket
s a tűnő látomást érintsem folyton fénylő bőröd helyett.
Hogy felizzon belőled végre a tűz, s égessen
el egészen. Nélküled káprázat minden öröm,
s veled jön el az idő mögötti hozzám.
Bukdácsolunk hitetlenül, hogy ez a közös éden bennünk
mégis valóság. Túl sokat tudtunk már, s ez elfedi,
elfelhőzi az érzést, hogy végleg megadattunk.
Ahogy belédvillanok fehér fényként, a gyönyör üres
terébe kilöksz. Vacogok tőled távol megszületetlen.

Varga Imre (1950-)